Czikornyai & Patza

"Az az éjszaka egyszerre volt csapnivaló és csodálatos, és pontosan jelentette a felnőtté válást: rájönni arra, hogy egy darabka elfuserált valóság messze felülmúlja a csöpögős és naivan idealizált fantáziákat."

Nehéz jó könyvet találni a felnőtté válásról, ami nincs tele közhelyekkel, és a világa sem rózsaszín tüllbe öltöztetett túlidealizált Barbie-álom, (meg nem is a Skins-féle abnormális züllöttség) hanem teljesen reális, pont olyan, ahogy én, vagy még sokan mások felnőttek. Claire Loup pont ilyet írt, elsősorban persze lányoknak.

Főhősnője Julie messze a legszimpatikusabb, és legnormálisabb ifjúsági regény szereplő, aminek köszönhetően még az (egyébként utált) E/1-es elbeszélőmóddal sem volt semmi bajom. Julie a középiskola befejezése után nosztalgiázik, sorra veszi azokat a dolgokat, amik először történtek meg vele, és hát ezekből van jó pár. Nem kell nagy komolykodásra számítani, Julie kellő öniróniával rendelkezve szemléli a dolgokat, és bármikor képes nevetni saját magán. Vannak itt szerelmek, csalódások, fontos, és kevésbé fontos elsők, de főleg a kötelező bénázások. Egy fejezeten belül egyszerre olvashatunk Julie jelenéről, és múltjáról, így megtudjuk, hogy mennyit tanult a hibáiból, és hogy visszagondolva hogy értékeli a régi dolgokat.

Olvasás közben eszembe nem jutott volna, hogy első könyves írónő, pedig de. Nagyon jól sikerült eltalálnia a tinédzservilágot (főleg a dialógusokban, nem ad olyan mondatokat a szereplők szájába, ami nem tizenévesekhez való), és ehhez jön az a bizonyos  könnyed francia elegancia, és báj, amiért az Együtt lehetnénket, vagy az Amélie csodálatos életét szerettük. Meglepően jó, értelmes olvasmány, amit nehéz letenni, és jól illik egy tavaszi délutánra.

A borító nagyon aranyos, sokkal jobb, mint a francia rikító rózsaszín; és a könyv belsejében, minden fejezet elején kis virág grafikák vannak, amik még dobnak a hangulaton. Beleszerettem, remélem az írónőnek még lesznek hasonló könyvei.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak és Borostyánnak! A könyv elméletileg március végén került a boltokba, és mivel egy órán belül április, talán már lehet kapni, de holnap leellenőrzöm.

értékelés: 5/5

"-Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkéig éljen?"

Ha meghalljuk azt, a címet, hogy A kis hableány, mindenki azonnal egy vörös hajú, romantikus lelkű, énekelgető halfarkas lánykára asszociál, akit Glen Keane teremtett a Disney stúdiónak. Én viszont (bár imádom Keane-t) sokkal nagyobb rajongója vagyok Andersen hableányának. Egy évben egyszer minimum el szoktam olvasni, de az is lehet, hogy kétszer. Nem tervezem, inkább egyszer csak azzal az érzéssel kelek, hogy nekem ezt olvasni kell, most. Valószínűleg a világ legszomorúbb meséje.

A legkisebb hableány-királykisasszony rajong az emberek világáért. Tizenötödik születésnapján úszhat fel először a felszínre, és ő azonnal beleszeret az arra hajózó hercegbe, akinek aztán az életét is megmenti. Sokáig epekedik utána, míg végül felkeresi a tengeri boszorkányt, hogy segítsen neki emberré válni, ám itt nem fordul olyan vidámba a történet, mint Disney-éknél.

"-Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. - Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna az egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is."

Andersen meséi különlegesek. Gyerekként elborzasztott a belőlük áradó fájdalom, és kegyetlenség, de még úgy is a kedvenceim voltak. Ha értenék hozzá, egyszer jól kielemezném, mert azon kívül, hogy csodaszépen van megírva, még tele van pakolva meseszimbólumokkal is (Andersen régi mitológiai történeteket, és népmeséket is felhasznált). Ilyen lehet a tizenötödik év jelentősége, a hajvágás, véráldozat, halandó, és halhatatlan lélek, a könnyek hiánya...stb. A kis hableány egy egészen modern nőtípust testesít meg, mert a tündérmesék passzív hercegnőivel ellentétben, akik arra várnak, hogy a herceg megmentse őket, ő cselekvő hősnő, aki felelős a sorsa alakulásáért. Érdekes még, hogy egy szereplőnek sincs neve, így talán jobban tudunk velük azonosulni, a sajátunknak érezzük a megpróbáltatásaikat.

Eredetileg máshogy ért volna véget a történet, (SPOILER!!) a kis hableány meghal, nincsenek levegő lányok, akik hozzák neki a megváltást, csak reménytelen szerelem, hiábavalóan feladott élet, és összetört álmok; aztán Andersen nem tudni miért, megváltoztatta, és odacsapott a végére valamit, amiről azóta is vitatkoznak a mesekritikusok.

értékelés: 5/5 (még szép :))

"Madame Maigret nyaralásuk harmadnapján heveny vakbélgyulladással kórházba kerül Les Sables-dOlonne-ban. Maigret szorgalmasan látogatja minden nap azonos időben a kisvárosi klinikán, míg egy nap valaki rejtélyes üzenetet csempész a zsebébe, amelyben arra kéri, hogy szánja meg a 15-ös szobában fekvő beteget. Mielőtt Maigret eldönthetné, mihez kezdjen az információval, az említett beteg, egy fiatal lány meghal, s nemsokára az is kiderül, hogy két nappal korábban a lány sógora, a kisváros tiszteletben álló orvosa ugyancsak halálos balesetet szenvedett. Maigret-t nem hagyják nyugodni a furcsa körülmények, s miközben pihenését tölti járja a Parti sétányt, benéz a vendéglőkbe, issza a könnyű fehérborokat, figyeli a bridzselőket, látogatja Madame Maigret-t , egyre jobban belemerül a nyomozásba."

Maigret nyomozó történetei már jól ismertek Magyarországon, de nem pont az én korosztályom körében. Mikor a nagymamámnak mutattam a könyvet, ő azonnal megörült, hogy 'Jéé, újra van Maigret?' majd lelkesen elmagyarázta, hogy kicsoda a főfelügyelő. Az íróról azonban már tudtam egy-két dolgot, például hogy az ő azonos című regényéből készült A londoni férfi, Tarr Béla filmje. Ez így már önmagában elég érdekes, vegyük még hozzá, amit a Google mond, hogy belga, és 10.000 nő fordult meg az ágyában (állítólag, bár ezt kép alapján senki meg nem mondaná róla).

Nem vagyok valami nagy krimis, Poirot szoktam mindig nézni (ez ilyen közös családi program nálunk), meg olvastam is párat, de mivel kissé paranoiás vagyok, és félek a betörőktől, gyilkosoktól, ezért hosszabb távon nem a legjobb a lelkemnek. (Azt sem értettem soha, hogy az elvetemült gyilkosok miért nem ölik meg a magánnyomozókat? Bár akkor rövid úton vége lenne egy végtelenségig nyújtható sorozatnak.)

Simenon regénye már hangulatában is teljesen más, mint egy Agatha Christie. A főfelügyelő nagyon francia életstílusa szöges ellentétben áll a mindig precíz Poirot-éval. Maigret szeret pipázni (mint itt jobbra a képen), vagy éppen borozni, de ha nyaralásra kerül a sor, osztrigát is szívesen eszik.  Szereti még, ha rendszer van az életében, viszont szabadsága alatt (főleg miután a felesége kórházba kerül) unatkozik, nem tud magával mit kezdeni. Jól jön neki a titokzatos haláleset, majd a gyilkosság, hogy kicsit felrázza, de nem folyik bele nyíltan a nyomozásba, inkább csak beszélget a falubeliekkel, figyeli az embereket.

Klasszikus krimi, szerethető főszereplő, és ami külön jó, hogy a végső nagy megoldást se tudtam kitalálni az első 20 oldal után, mint ahogy általában lenni szokott. Nagyon olvasmányos, én két óra alatt végeztem vele, egyszerűen muszáj volt tudnom, hogy ki a gyilkos. A borítóról már sokan áradoztak előttem, azzal csak egyetérteni tudok, hogy gyönyörű, és azonnal felkelti bennünk a birtoklási vágyat.

Az Agave készített egy jól összeállított oldalt a Maigret sorozatról, megnézni itt.

értékelés: 4,5/5

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak.

"A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz."

Sokat vitáztam magammal, hogy kell-e nekem újraolvasni A Gyűrűk Urát. Utoljára talán 6 éve vettem kézbe, kiskoromban a legnagyobb kedvencem volt (nyolcszor minimum olvastam 12 és 14 éves korom között, de lehet többször), és rettenetesen féltem tőle, hogy csalódni fogok, már nem fog tetszeni. Húztam amíg lehetett, néha levettem a könyveket a polcról, megszaglásztam, megsimogattam őket, vágyakozó pillantásokat vetettem rájuk, és a Molyon is egyre gyakrabban, és irigykedve vettettem rá magam a Tolkien-t olvasó emberekre. Így ment ez egy darabig, sajnáltam rá az időt, mert annyi jó könyv jelenik meg, és régiek közül is olyan keveset olvastam, A Gyűrűk Ura meg nem egy nap. Aztán mégis hagytam magam elcsábítani, a végső lökést talán a Veszélyes dolog kilépni az ajtón posztom adta meg, és az, hogy láttam Heloise, és PuPilla milyen lelkesen olvassák újra a Harry Potter sorozatot, pedig az bőven több, mint három könyv. Majd szép lassan, megfontoltan haladok (a második közepénél valószínű nagyon be fogok lassulni), és olvasok mellette mást is, hogy a blog se haljon meg addig, amíg átrágom magam ezer oldalon.

"Az emlék csak tükör, ha mégoly tiszta is mint Khaled-zaram tükre. Vagy legalábbis Gimli, a törp szíve ezt súgja. A tündék lehet, hogy másként látják. Hallottam is, hogy számukra az emlék nem annyira álom, mint inkább a világ hajnalának képe"

A történetet valószínű mindenki ismeri, ha nem könyvből, akkor filmből, de mégis írok róla picit. Innentől erősen SPOILERES tartalom következik, szóval akik még semmilyen formában nem találkoztak A Gyűrűk Urával, azoknak nem ajánlott tovább olvasni.

Frodó, a hobbit (120 centi, szőrös lábú, szeret pipázni) utazása, hogy végrehajtson egy teljesen lehetetlen küldetést, elpusztítsa az Ellenség legnagyobb fegyverét, a Hatalom Gyűrűjét, amivel örök homályba boríthatná Középföldét. Ha egy mondatban kéne összefoglalni, akkor valahogy így, de ez a történet sokkal több ennél. Emberek, tündék, hobbitok, és törpök, akik félreteszik a régmúlt sérelmeit, hogy együtt harcoljanak mindazért, ami a világban szép. Tolkien egy annyira összetett világot, és karaktereket teremtett, hogy már csak ezért is le kéne borulni előtte. Nyelvészként legkedvesebb hobbija volt új nyelveket, és írásjeleket kitalálni, így például a tünde nyelv olyan kidolgozottra sikerült, hogy akár most is lehetne használni (aki tündéül szeretne tanulni, menjen MTT rendezvényekre). Vagy ettől csak én ájulok el teljesen? És akkor még ott vannak a versek, meg balladák, amik akár egy külön kötetet is megérdemelnének -itt még hozzátenném, hogy Göncz Árpád fordítása szintén tökéletes- vagy Középfölde történelme, amiből néha-néha említ részleteket, és ha nem olvastuk a mindenféle előzményeket, akkor is érezzük, hogy ha megkérdeznénk Tolkien-t, mi történt Megyei időszámítás szerint 2132-ben (fogalmam sincs, mi volt akkor, lehet semmi, de nem nézek utána) akkor egész biztos, hogy tudna válaszolni. A Gyűrűk Ura után sokan megpróbálkoztak ezzel a fajta mítoszteremtéssel, de senkinek nem jött össze, mert miután ezt olvastad, a többi fantasy inkább az aranyosan szórakoztató kategóriába esik (meg ugye nem lehet mindenki olyan zseni, mint Tolnien, na).

Most egyébként próbáltam nagyobb odafigyeléssel olvasni, nem csak darálni az oldalakat, és már a megfogalmazásában is van valami letisztult szépség. Hiába van tele tájleírásokkal, mégis élvezet olvasni. Tényleg, ha már a táj: nekem Középfölde tiszta Bakony :) Néha viszont túlzásba esik Tolkien, és elhanyagol pár szereplőt. Mivel ez első kötet, jobban be lehetett volna mutatni a Szövetség tagjait, főleg Legolast, és Gimlit, mert róluk nem sokat tudtunk meg (tudoom, majd később...). Jók még ezek a személyes drámák is, mindenkinek meg kell küzdeni a démonaival, és ez a móriai veszteség után, Lórienben csúcsosodik ki. Tetszett, hogy a könyvben nincs annyira előtérben Aragorn szerelmi élete, mint a filmben, így az egyetlen említésre méltó női karakter Galadriel marad, aki már önmagában is az egyik legellentmondásosabb személy Középföldén, ha ismerjük az előzményeket. (Tudom, hogy tünde, és nem lehet gonosz, de szerintem határtalanul nagyravágyó volt már akkor is, amikor Középföldére jött, és csak úgy tud megtisztulni, hogy lemond a Gyűrűről, ezzel a hatalomról, és visszamegy nyugatra. Ő a kedvencem, ha még nem derült volna ki :D)

Meg nem tudnám mondani, mi az, ami miatt valaki beleszeret ebbe a könyvbe, és nem tartja unalmasnak. Számomra talán azért különleges, mert mindig lehet benne új dolgokat felfedezni, és miközben nagy örök érvényű igazságokat tanít, nem akar több lenni, megmarad mesének, egy monumentális tündérmesének.

"Amint az Ezüst-ér innenső partjára lépett, különös érzés kerítette hatalmába, s ez egyre mélyült, amint beljebb haladt Lórienbe: úgy tetszett, átlépett az idő valamiféle hídján az Óidők egy csücskébe, s most oly világban jár, ami régóta nem létezik már. Völgyzugolyban a régi dolgok emléke élt, Lórienben maguk a régi dolgok."

"Leírhatatlanul kusza arcvonásai olyan benyomást keltettek, mintha az arca különböző emberek arcából készült montázs lenne. Anyám mindig azt mondta, ha elég sokáig nézte az ember, jóképűnek tűnt. Apám pedig mindig hozzátette: egyedül anyád volt olyan kitartó, hogy sokáig nézzen."

Millió éve kívánságlistás volt, és végül óriásmeglepetésként megkaptam szülinapomra a debreceni molyoktól (ezúton is puszi nekik) :) Az volt a terv, hogy csak belepislantok, mert ugye itt vár a Virágzabálók már mióta, aztán végül ott ragadtam Spellmanéknál egy napra és éjszakára. Az első pár oldal után kiült az arcomra egy idétlen vigyor, ami maradt végig; csak az utolsó oldalnál ráncoltam csúnyán a szemöldökömet, hogy márpedig én most azonnal akarom a folytatást!

Isabel Spellman, az öntörvényű, munkamániás magánnyomozó, aki életvitelében egy 18 évesre hasonlít, valójában azonban közelít a harminchoz. Még a szüleivel lakik (nekik is dolgozik), egy pasi se bírja mellette sokáig, és van, hogy elhagyja a cipőjét, az alkoholfogyasztási szokásainak köszönhetően. A családon belül mindenki kattant, nem ritka az egymás utáni nyomozás, zsarolás, és lefizetés. Amikor Isabelnek elege lesz, és ki akar lépni, szülei egy tizenöt éves, eddig megoldatlan ügyet bíznak rá.

Ezt a könyvet kötelezően fel kéne írni depressziós betegeknek, mert garantáltan megugrik tőle az endorfin termelésük. Azonnal elvarázsol a bolond család, akiknél mindig történik valami, és szerintem nincs olyan olvasó, aki ne tudna azonosulni valamelyik Spellman-nal. A stílusért külön dicséret jár, mert azt vártam, hogy majd kapok egy nyávogós szingliregényt, ehelyett azonban nagyon vicces, sokszor öniróniától sem mentes, élvezetes történet lett, olyan egyedi szereplőkkel, akiket nem lehet nem szeretni. A krimi szál mondjuk nem volt túl kidolgozott, és a megoldás is elég banálisra sikerült, de ez megbocsátható, mert (első kötet lévén) inkább a karakterek bemutatása volt fontos, meg persze a hangulat, ami úgy odaszögez a könyvhöz, hogy enni is elfelejtesz.

Rossz hír a végére: állítólag a kiadó nem tervezi a további részek megjelentetését, de angolul elég olcsón meg lehet őket kapni a bookdepository-n.

értékelés: 4,5/5

Mielőtt Harry Potter elcsavarta volna a fejünket, Krabat is megjárt egy Varázslóiskolát, csak az közel sem volt olyan barátságos, mint Roxfort. A harmincéves háború idején Szászország egy eldugott vidékén áll a sötét koselbruchi malom. Gazdája, a félszemű, félelmetes Mester Fekete Iskolát működtet, ide kerül molnárinasnak Krabat. A fiúk nappal dolgoznak, éjszaka pedig varjúvá változva magolják a sötét igéket. Mivel azonban mindennek ára van, minden szilveszter éjszakán, titokzatos körülmények között meghal egy legény. Krabat menekülne, de erre csak egy, kockázatos lehetőség létezik: ha van egy lány, aki igazán szereti, és kiállja érte a Mester próbáját.

1985-ben jelent meg Magyarországon, gyorsan elfogyott a könyvesboltokból, azóta pedig a szinte kaphatatlan kategóriába tartozik. Egyébként nagyon szép kiadás, dupla oldalas, ijesztő fekete-fehér illusztrációkkal, amik jól tükrözik a könyv hangulatát.

Csak úgy tudnám jellemezni, hogy horror-mese, de abból is a régi, klasszikus fajta, amit fiatalok, és felnőttek egyaránt szeretnek. Németországban már évek óta a legnépszerűbb gyerekkönyvek közé tartozik. Preussler nagy hangsúlyt fektet a keresztény hagyományokra, fontos szerepe van a történetben a Húsvétnak, és az Új Évnek; de ugyanúgy merít a vendek népi hiedelemvilágából, vagy a molnárlegendákból is. (A parasztok régen titkos erőket tulajdonítottak a molnároknak, mert azok képesek voltak szabályozni a folyót, és irányítani egy olyan tiszteletet parancsoló építményt, mint a vízimalom.) Középpontjában egy fausti alku áll, amivel csak a legtisztább érzésekkel lehet szembeszállni, mint a szerelem. Olyan, akár egy népmese, tele szimbólumokkal. A molnárlegények nehéz választásnak vannak kitéve: ha szembeszállnak a Mesterrel, és ő meghal, minden varázserő eltűnik vele együtt, a malom leég, és ők egyszerű molnárok maradnak. Vajon megéri feladni a hatalmukat egy egyszerű, és nehéz életért, ahol nincs biztonság? A malomban, ahol a tizenkét fiatal csak egymásra számíthat, felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a barátságok, és a becsület; ugyanakkor állandóan ott lebeg felettük a végzet, még az álmaikban is veszély leselkedik rájuk, és nem lehet tudni ki lesz a következő, akit elküldenek, hogy megássa a saját sírját.

Hátborzongató könyv, ráférne egy újra kiadás. (Szerintem jól beleillene pl. a Könyvmolyképző Vörös pöttyös sorozatába.) Készült már belőle csehszlovák tévéjáték (megnézni itt), nagyjátékfilm Daniel Brühl, és David Kross főszereplésével (trailer itt), és táncelőadás a Nemzeti Táncszínházban.

értékelés: 5/5

Szép naptári tavaszt mindenkinek!! Amint látjátok a blog még él, sőt kapott egy nagyon kis egyszerű, ideiglenes tavaszi külsőt is, hála Nimának. A feléledés örömére itt egy meglepi. Tavasszal, mint Frodónak, nekem is megjön az utazási kedvem, de idén ezt térkép böngészéssel élem ki. Ebben csak annyi az érdekesség, hogy varázslatos térképeket találtam :)  (kattintásra hatalmasra nőnek)

balra: Mumin völgy, Sohaország, Középfölde, Csodaország

jobbra: Roxfort, Szigetvilág, Narnia, Oz birodalma

Már csak el kell dönteni, mit szeretnénk: Harcolni az Állatok jogaiért? Teázni a Bolond Kalapossal? Mumin mamánál ebédelni, miután áttomboltuk a délelőttöt az elveszett fiúkkal? Megnézni a Trimágus tusát? Az árny elől menekülni Kóborral? (ez utóbbit én biztos nem) Megküzdeni a Fehér boszorkánnyal, és elűzni a telet? Ha ezeket nem is, az biztos, hogy a nap végén mindenki szívesen betér a Zöld Sárkányba egy (vagy több) pint sörre.

További utazás ötleteket szívesen fogadok, remélem tetszenek a térképek :)