Czikornyai & Patza

"… vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te."

Az első rész után azonnal nekiugrottam a következőnek, aztán elmaradt a poszt, mert nem bírtam köztük szünetet tartani, és egyben olvastam a maradék három részt. Ezzel csak az a baj, hogy gyorsan vége lett, én meg azóta vergődök, mert valahogy egyik olvasmányom se tetszik, egyik sem a Csodaidők, és legszívesebben elkezdeném elölről az egészet, de nem fogom, majd csak karácsony körül, addig visszafogom magam. Így inkább írok róla, bár már egy hónapja, hogy befejeztem, de nem baj, ha van itt a blogon is róla valami. Az előzőhöz hasonlóan most is egy elég szubjektív vélemény lesz ebből.

Az első rész megrázó vége után úgy kezdtem a másodikat, hogy minden haragomat Yaan-ra vetítettem ki, aki aztán fejre is állhatott volna, akkor se tud olyat csinálni, hogy megbocsássak neki. Pedig Yaan próbálkozott, de elég későn érő típus lehet, mert csak a negyedik részre sikerül rendesen összeszednie magát, ott meg annyira, hogy a könyv második felére ő lett a kedvencem (csak miután kivégezték a nr. 2 kedvencemet), amit jó nehéz volt bevallanom magamnak, mert hát mégis csak Yaan-ról van szó. Sőt, a könyv egyik legviccesebb jelenete is hozzá kapcsolódik, bár ez nem épp az ő érdeme.

A második és harmadik rész a háború borzalmaival szembesít, hogy aztán a negyedikben feloldja az addig felgyűlt feszültséget, és megpróbálja rendbe hozni a szereplők szétzilált életét. Kicsit izgultam, hogy ez nem fog sikerülni, hogy úgy járok a végén, mint a HP epilógusnál, de szerencsére minden jól alakult, és elmaradt a giccsbe hajló befejezés (vagy talán egy ici-picit giccses volt, de az kellett a lelki békémhez). Imádtam a háborús leírásokat, a kidolgozott hadmozdulatokat, a csatákat, és bár sokszor előre ki lehetett találnia a nagy titkokat, hogy ki kinek a kije, meg pár csavart, de még így is volt, hogy döbbenten bámultam a könyvre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha éveket kell várnom például a második, és a harmadik rész között, valószínű teljesen bekattanok. Számomra nagy szó, hogy végig megtartotta az első rész varázsát, pörgős volt, egy pillanatra se éreztem, amit mondjuk G.R.R Martin-nál igen, hogy túlírt lenne.

Persze elfogult vagyok továbbra is, ezt kár lenne letagadni. Szeretem az egészet, főleg talán azt, hogy emberből vannak a szereplők, halmozzák a hibákat, rossz döntéseket hoznak, és így életszerű az egész. Nincsenek szuper-képességek, se világmegváltó szerelmek, inkább olyan, mint az élet, sokszor csak véletleneken múlik miden. Nagyon örülök, hogy nem engedtem elhatalmasodni az előítéleteimet, és végül elolvastam a Csodaidők sorozatot, azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek, aki hajlandó végighallgatni :) Most a nagyimnál van a könyv (ma vitte el a negyedik részt), aki kijelentette, hogy ez a legjobb, amit valaha olvasott.

Az előző posztban nem írtam a alcímekről, úgyhogy most csak így megemlítem, hogy annyira nem tetszenek (meg a borítók se). A Prédikátor könyvéből angol alcímnek használt 'Time to Heal', meg a többi time-os jobban illene hozzá (csak a fordítást kéne átgondolni, mert angolul jól hangzik, magyarul viszont nem annyira), többet is mond a könyvről, meg figyelemfelkeltőbb. Mindegy, ez inkább csak ilyen saját elmélkedés, hogy lehetne minél több emberrel elolvastatni, mert nekem most ez lesz a misszióm (a könyvtárban majdnem egy néni kezébe nyomtam, de aztán túl gyáva voltam. majd legközelebb). Ha tudnék írni, biztos gyártanám hozzá a fanficeket (mert SPOILER az én fejemben Ronen végig életben volt :P), de így csak annyit tudok tenni, hogy ülök, és várom, hogy Eta befejezze az Időcsodákat, amiben SPOILER Ronen tényleg életben van :)

Sokat gondolkodtam olvasás közben a Kaven-ről, meg a nagycsaládi rendszerről, és arra jutottam, hogy én szívesen élnék úgy, mint ők. Lehet, hogy sokkal kötöttebb, és ott az a rengeteg szabály,a vallásosság, de mégis olyan biztonságot jelent, ami a külsős világban nincs meg. Szóval ha valaki tudja, mikor indul a következő űrhajó az Alfára, szóljon légyszi, szívesen áttelepülnék.

értékelés: 5/5

Boldog első szülinapot az én kedves blogocskámnak! Magamat ismerve igazi csodaszámba megy, hogy még mindig működőképes, és nagy ritkán frissül is ^^

Kellett valami lazulós olvasmány a Trónok harca után, és Nita volt olyan aranyos, hogy kölcsönadta a repülő lányt. Valami X-men-hez hasonlót vártam, de nem az volt, és így belegondolva nem is baj.

Piper McCloud tud repülni. Nem úgy, mint egy vadászgép, de azért tud. Mi meg azt tudjuk, hogy ha valaki mutogatja az abnormális képességeit, azt rövid úton pár öltönyös, és napszemüveges szigorú férfi elviszi valahova messze. Jelen esetben ez egy intézet speciális gyerekeknek, ahol Piper reményei szerint biztonságot, és barátokat talál, de ez persze nem így lesz, mert a gonosz mindig a legváratlanabb helyen bukkan fel.

Miután túltettem magam a fülszöveg első mondata által okozott sokkon (amit most csak azért se fogok ide leírni! nem is értem, hogy juthatott bárkinek is eszébe az a mondat, a hideg ráz tőle, annyira rossz) lelkesen ugrottam le a tetőről Piper-rel.

Ez a könyv egy cukiság, olvasás közben is állandóan egy hatalmas rózsaszín vattacukor járt a fejemben. Hemzseg az első könyves hibáktól, teljesen kiszámítható, és mégis megzabáljuk az egészet, mert annyira cuki. Amikor aztán még a cuki szereplők mellé cuki állatok is felbukkannak, az teljes katarzis.

"Igazán jó dolog, ha van az embernek barátja. Ettől úgy érzi… – Piper gondolkodott egy darabig, keresve a legmegfelelőbb szót-, …kapcsolódik. Hogy van valaki, aki vigyáz rá, és van valaki, akire ő is vigyáz."

A főszereplő naivsága irritáló kéne, hogy legyen, és valahogy mégsem az. Mert olyan kedves, aranyos, segítőkész, hogy nem lehet utálni, mindent elnézünk neki. A gonoszt se lehet utálni, mert hát jajj szegényt inkább sajnáljuk, olyan kedvesek, és megbocsátók vagyunk, és így a történet is sokkal szebb, és pozitívabb kicsengésű lesz. Kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek (kivéve Conrad, ő egy fokkal összetettebb volt a többieknél), mindenki fájdalmasan túlidealizált, és idegesítő, mint egy Gilmore Girls részben. Ártalmatlan olvasmány, olyan, mint azok a társasjátékok, amikre rá van írva, hogy 0-99 éves korig, és az egész család élvezi.

Az itt felsorolt sok negatívum ellenére élveztem a könyvet, átadtam magam a cukiságnak pár órára, jó volt teljes gondtalanságban és boldogságban lebegni, de nem egy jelentős olvasmány, ifjúsági könyvek között találni ennél sokkal jobbakat is.

értékelés: 4/5

Ha nincs a sorozat, ami az utóbbi időben legalább akkor média figyelmet kapott, mint a királyi esküvő, soha eszembe nem jut elkezdeni a Tűz és Jég dala ciklust. Főleg azért, mert tucat-fantasy-nak néz ki borító alapján, de az se épp biztató, hogy befejezetlen, meg ugye lassan olvasok, és riasztó ez a pár ezer oldal. No mindegy, amint megláttam Sean Beant, meg az óriásplakátokat azzal, hogy 'Winter is coming' már nem volt kérdés, hogy ez nekem kell, méghozzá a film előtt.

A terv, miszerint gyorsan kivégzem a könyvet, jól megbukott. Nem volt egyszerű, sőt inkább nehezen hangolódtam rá Westeros világára. Persze ez főleg az én bajom, valami akciódús, pörgős fantasy-t vártam, aztán meglepődtem, hogy nem az. Mert a Trónok harca inkább hömpölygős. Mivel rengeteg szereplő szempontjából követjük a történéseket, és fejezetenként ugrunk nem csak az időben, hanem a térképen is (van, hogy másik földrészre, máskor csak pár ezer kilométerrel odébb), így számomra nem volt épp zökkenőmentes az olvasás. Ehhez még jött egy halom név, amiket fejben kellett tartani, na meg a személyes motivációik, hogy ki éppen miért harcol, és miért utálja a másikat (ne legyenek illúzióitok, senki sem olyan könnyen kiismerhető, hogy ezt elsőre el lehessen dönteni). Szóval azért problémás volt a kapcsolatunk, párszor félre kellett raknom, és szusszanni, de végül csak nyertem. A végéért meg olyan mérges vagyok Martinra, mert ilyen cliffhanger befejezés után nem fogom kibírni, és kezdem azonnal a következőt.

Meg sem próbálom vázolni történetet, mert túl összetett, meg egyébként is az elmúlt egy hónapban sokan megtették. Nem olyan varázslós mesés, mint a Gyűrűk ura, inkább egy középkori lovagregényre hasonlít, de a legtalálóbb jellemzés talán a "rózsák háborúja" fantasy-ban. A nemesi házak hatalomért való csatározása van a középpontban, átszőve politikai játszmákkal, gyilkosságokkal, és titkokkal, közben pedig közeleg a tél, és Westeros lakóinak inkább össze kéne fogni, hogy az északról érkező néma fenyegetéssel szembe tudjanak szállni, de ők ezt figyelmen kívül hagyják. Jól kidolgozott szereplőket kapunk, sokkal karakterközpontúbb a történet, mint a GyU (talán a szempontok váltakozása miatt), és szerencsére egészen minimálisak a tájleírások, így a rengeteg intrika mellett még az is befogadható. Martin forgatókönyvírói gyakorlata, ami jól látszik a párbeszédeknél, meg a jelenetek váltakozásánál, sokszor egészen filmszerű. A legnagyobb baja, hogy túl sok, én úgy éreztem, hogy gyakran válik túlírttá, ilyenkor vettem elő pihenésképpen másik könyvet.

"Azt mondta, a hold egy tojás, Khaleesi – folytatta a lysi leány. – Egykor két hold volt az égen, de az egyik túl közel merészkedett a Naphoz és a melegtől megrepedt. Ezer meg ezer sárkány özönlött elő belőle és inni kezdtek a Nap tüzéből. Ezért lehelnek a sárkányok tüzet. Egy napon a másik hold is megcsókolja a Napot, az is megreped és a sárkányok visszatérnek."

Lehetne realista fantasy-nak nevezni, de szerintem bőven lesz itt még kaland a mágiával, meg a természetfeletti szörnyekkel a következő részekben. És ha már realitás, az író nem spórolt a vérrel, hullanak a fejek, és naturalista szexjeleneteket is bőven kapunk az arcunkba. Még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen átlátom ezt a könyvet, olyan összetett, hogy a legjelentéktelenebb döntés is hatással lehet egy onnan távol élő sorsára, így majd inkább a hét kötet elolvasása után visszatérek rá (ha egyszer tényleg befejezi Martin), de az biztos, hogy ez kemény felnőtt világ (férfiaknak is legalább annyira élvezetes olvasmány lehet, mint nőknek, annyi fegyvert, és csatát látunk, meg a középpontban is nagyrészt férfi szereplők állnak), fantasy-ra éhes gyerek kezébe ne kerüljön.

Martin amellett, hogy aktívan részt vesz a HBO sorozat készítésében, írja a következő regényét (meg növeszti a szakállát), elég aktívan blogol is, amibe érdemes belepillantani itt. A sorozatot is ajánlom, kimondottan jól sikerült, pedig én finnyás vagyok ilyen téren (sőt, pár megoldás jobban tetszik a sorozatban, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert meglincselnek a rajongók :P). A kedvenc trailerem érzékelteti legjobban a Westerosra köszöntő zűrzavart, mert minden főbb szereplőt a Vastrónra ültettek, ezzel is jelezve, hogy itt mindenkinek esélye van a legvégén megszerezni a koronát.

Jah, és még meg kell említenem a fordítást, amitől a hideg rázott, annyira béna pár helyen (Havas Jon a legrosszabb, de Királyvár, meg Deres is dobogósok), főleg ezért vonok le fél csillagot (meg mert remélem, hogy ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre jobb a történet).

értékelés: 4,5/5

Már korábban is írtam, hogy nem vagyok nagy krimi rajongó, de ez nem áll a Gyilkos elmék sorozatra (csak mióta egyben megnéztem 3 évadot, túladagolásban szenvedek). Bűntényeken belül is főleg a kriminológia, meg a viktimológia érdekel, a gyilkos-áldozat viszony, és a gyilkosban lejátszódó lélektani folyamatok, amikről egy klasszikus krimiben (AC, Simenon, Doyle) nem sokat lehet olvasni. Az védőügyvédek azonban naponta szembesülnek ezekkel a kérdésekkel, így nagyon érdekes olvasmánynak találtam Schirach könyvét.

A német Ferdinand von Schirach a Nürnbergben náci háborús bűnösként elítélt Baldur von Schirach  unokája, így már otthon megtapasztalhatta a bűn és bűnhődés kérdését, amivel aztán sztárügyvédként komolyabban is foglalkozott. Elmondása szerint írni könnyebb, mint ügyvédnek lenni, és ezek szerint jól is megy neki, mert tavaly Kleist-díjat kapott, hazájában bestseller szerzőként tartják számon, és második könyvét (ami Magyarországon is nem sokára megjelenik) már a megjelenéskor elkapkodták.

A Bűnös? kis krimi skiccekből áll össze, amiknek érdekessége, hogy az ügyvéd valóban megtörtént esetekből válogatta. Stílusa végig tárgyilagos, védőként nem  engedheti meg magának, hogy ítélkezzen megbízója felett, csak ismerteti a bűntényeket, mint egy nyomozati aktát. Van itt minden, emberevéstől kezdve testvérgyilkosságig, és egyáltalán nem olyan könnyű eldönteni valakinek a bűnösségét, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Mert hogyan jut el valaki odáig, hogy negyven év házasság után fejszével feldarabolja a feleségét, és utána kihívja a rendőrséget?

"Annak, hogy az ügyvéd ártatlannak hiszi-e a megbízóját, nincs jelentősége. Neki az a feladata, hogy védje a megbízóját. Se több, se kevesebb."

Az egyetlen probléma a történetek rövidsége, legalábbis én még szívesen olvastam volna tovább egy-egy fejezetet. Miközben az emberi felelősségvállalásról, és a bűn természetéről olvasunk, sokszor felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint az etnikumok helyzete Németországban, vagy az alvilág működése. Néha hátborzongató, máskor szánalomra méltó bűnözőkkel találkozunk, és minden esetben lehetőséget kapunk, hogy elgondolkozzunk az emberi tényezők jelentőségén egy bűnesetben, és láthatjuk, hogy a helyes ítéletet nem olyan könnyű meghozni, mint a tv-ben.

A könyv a Partvonal Kiadó dokumentum-krimi sorozatába tartozik, amik közé hamarosan érkezik Schirach legújabb könyve is.

értékelés: 4,5/5

A könyvet köszönöm a Partvonal Kiadónak!

Az ex-kokainfüggő Eddie Spinola New York-ban dolgozik szövegíróként egy jelentéktelen kiadónak. Élete a cigi, a sör, és az önsajnálat körül forog, míg egy nap véletlenül összefut volt sógorával (és dílerével), aki felajánl neki egy új gyógyszert, az MDT-48-at. Ez hihetetlen módon megnöveli az intelligenciáját, kreativitását, használója sokkal karizmatikusabb lesz, felerősödik az intuitív képessége, és ami a legfontosabb: mohóvá válik. A világ összezsugorodik, és egyre több kell, hogy kielégítse ezt a mohóságot. A tabletta rengeteg új lehetőséget nyit meg Eddie előtt, és ő meggondolatlanul menetel egyre feljebb. Amikor jelentkeznek a mellékhatások- tudatvesztés, és pánikrohamok- Eddie nyomozni kezd, az MDT többi használója után; csakhogy ők időközben titokzatos módon megbetegedtek, vagy meghaltak.

Eddie nálam bekerült a legellenszenvesebb regényhősök közé. Kicsit olyan, mint Patrick Bateman, visszataszító, de az ő szemén keresztül látunk mindent, ezért lehet bármilyen hülye, mégis szurkolunk neki, hogy jól jöjjön ki a történetből. Nagyon érzékletes lendülete van a könyvnek, amikor Eddie be van drogozva, az események pörögnek, az emlékezetkieséseinél pedig minden szaggatottá válik. Amikor tiszta volt, olyankor szinte mindig hisztizett, hogy neki mennyire szar, begyógyszerezve meg okoskodó, és nagyképű. Kedvenc jelenetem, amikor azt tervezgeti, hogy majd indul az elnökválasztáson (minél hosszabb ideje szedi a gyógyszert, annál irracionálisabb ötletei lesznek), és majd megkéri Ray Tyner filmsztárt, hogy legyen az alelnökjelöltje, mert olyan "földöntúlian jóképű". Ez az idézet elég jól jellemzi Eddie stílusát:

"Miközben az emberek folyamatosan kidőltek mellőlem – mert berúgtak vagy legyűrte őket a fáradtság, – én egyre frissebb és derűsebb lettem, s ettől, hogy őszinte legyek, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kedves, vidám félisten lennék."

Glynn egyébként ír származású, ez az első könyve, 2001-ben jelent meg először, akkor még The Dark Fields címmel. Idén elkészült a filmváltozat, aminek köszönhetően új címet kapott, és több országban is felfigyeltek rá. Olvasás közben sokszor eszembe jutott az Amerikai pszicho, nem csak Eddie miatt, hanem Glynn írásstílusa is Ellis-re emlékeztetett. Az izgalmas thriller mögött ugyanúgy ott egy éles társadalomkritika, aktuális témákat hoz fel, szembesít az értékrendünkkel. Eddie amint lehetőséget kap rá, azonnal pénzt akar, ez az egy célja van: minél több pénzt, és MDT-t szerezni (meg néha-néha egy új, márkás öltönyt). A gazdasági vezető réteget szintén ez motiválja, mintha más nem is létezne, csak a tőzsdeárfolyamok, a luxuslakások, és magánrepülők. Az amerikai álom világa, ahol nem mindegy, hogy tojáshéj, vagy tört fehér színű a névjegykártyád. Közben kiderül, hogy a legbefolyásosabb üzletemberek, és politikusok is a gyógyszer hatása alatt állnak, ám mire Eddie rájön, hogy a hatalom, amivel játszik, sokkal nagyobb nála, már túl késő, mert az agyunkkal nem lehet következmények nélkül játszani.

Elgondolkoztató cyberpunk könyv, nagyon ütős befejezéssel. (A végére már el is felejtettem, mennyire nem bírtam Eddie-t.) A filmre is egyre kíváncsibb vagyok, addig is itt egy trailer.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!

értékelés: 4/5