Czikornyai & Patza

"Artu panaszosan csippantott egyet.
– Nem – felelt Thripio –, nem hiszem, hogy kedvel téged.
A második csipogás sem enyhített a magasabbik robot szigorú hangján.
– Nem, én se szeretlek."

Bizony, ez nem vicc, tényleg elolvastam, és írok róla. Stone eseményére jelentkeztem, mert már legalább másfél hónapja kölcsönkértem az eredeti Star Wars könyveket Herceg úrtól, és vissza kéne adni.

Hogy megértsétek, milyen beteges kapcsolat fűz az eredeti filmtrilógiához, jobb ha mesélek kicsit. Négy vagy öt éves voltam, amikor mozikba került a Special Edition változat, és anyuék kitalálták, hogy elvisznek rá. A mozi akkor még ilyen nagy családi program volt, amire minden gyerek szívesen ment, csak azt nem értettem, hogy mégis miért akarnak az én kedves, konzervatív szüleim egy HÁBORÚS filmre elvinni?!? (Előtte csak olyanokat néztem, hogy Sok hűhó semmiért, vagy Hair, meg persze Disney összes) Beültünk a moziba, és valahol az első 1 perc után kicsit megváltozott az életem. Megismertem az első szerelmemet, Luke Skywalker személyében, és hivatalosan is filmbuzi lettem. Azóta elég jelentős Star Wars gyűjteményt sikerült összeszednem, kedvencem az R2-D2 alakú ébresztőóra, amit anyu ki akart dobni, de én megmentettem. (Kakaós-csiga hajam is volt, aztán amikor nagyobb lettem, átálltam a jedi padawan hajviseletre.)

Máig tudom kívülről a régi filmeket, és bár nem nézem olyan gyakran, de azért különleges helyett foglalnak el a szívemben (hú, ez de nyálas lett...). A rokonaim egyébként nem díjazzák a filmes megszólalásaimat, szerintük ijesztő, amikor azt mondom, hogy "Hitvány tudásod nem vetekedhet a Sötét Oldal hatalmával!", vagy amikor a filmmel párhuzamosan mondom a szöveget. (Egyszer ki kéne próbálnom úgy, hogy némára állítom, és én mondom az egészet. Ez miért csak most jutott eszembe?) Az új filmeket annyira nem szeretem, nem is néztem meg őket olyan sokszor. Emlékszem, az újak előtt pár nappal már megjelent a könyvváltozat, én megvetettem, és egy éjszaka alatt kiolvastam, hogy utána nézhessem végre moziban, de a könyvek jobbak voltak.

Szóvalizé...a könyv. Túl kellett tennem magam a sokkon, hogy fonetikusan leírták, hogy Artu Detu, meg Szi Thripio. Az első pár oldalon még minden olvasásnál fájdalmasan felvinnyogtam, aztán megszoktam. Azt szeretem a Star Wars könyvekben, hogy benne vannak a kimaradt jelenetek is, meg azért valamivel mégis több, mint a film. Itt a szereplők összetettebbek, nem csak a szokásos hercegnő-parasztfiú-laza csempész szerepeket látjuk tőlük. A filmben például soha nem vettem komolyan Luke Leia iránti érzelmeit, mert úgy tűnt, ő sem gondolja annyira komolyan, épp ezért a könyvben az utolsó bekezdés nagyon ütött, Luke teljesen belezúgott a hercegnőbe. Vicces ez a szerelmi háromszög leírás. Szerintem ha korábban olvasom, a film ismerete nélkül, akkor teljesen máshogy képzelem el a szereplőket. Néha elég kidolgozatlanok a leírások, például Vader jellegzetességeit hiányoltam, mintha magától értetődne, hogy az olvasó látta a filmet, és tudja, hogy néz ki Vader. Egyik kedvencemnek, Tarkin-nak a filmben kevés jelenete volt, de itt végre kedvére kiszemétkedhette magát. Kár, hogy nem tudok elvonatkoztatni, pedig úgy sokkal érdekesebb lett volna. A könyv legkülönlegesebb pontja az előszó, ahol a Whill Krónikából olvashattunk egy rövid részletet a Régi Köztársaság bukásáról, és Palpatine hatalomra kerüléséről (ezt hiányoltam a filmből, el lehetett volna rendesen magyarázni, hogy mégis mi ellen lázadnak, és milyen háború volt). Érdemes elolvasni fanoknak, és azoknak, akik még nem tudják, kicsoda Csubakka, de akik utálták, ők ezt is utálni fogják.

Én továbbra sem foglalkozok a negatív véleményekkel, ez a sorozat akkor is epikus, és kész. Szívem szerint már rég jedi lovag lennék.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Darth Vader

"Betévedt egy újságoshoz, nézegette a lapokat, a színes magazinokat, aztán a könyvekhez lépett. Mellette egy harmincas nő nézelődött. Vörös haja a vállára hullt, és amikor Paulra nézett, a férfi látta, milyen érdekes a nő szembogara. Titkokat rejtett - és kihívást."

Lehet nem hiszitek el, de teljesen pozitívan álltam hozzá az elején. Azt gondoltam, hogy olyan lesz, mint az elhagyott kiskutyák, akik senkinek sem kellenek, én meg megsajnálom őket, ahogy a könyvet is megsajnáltam. Annyira rossz csak nem lehet! Az elhatározásom,-hogy keresni fogom a pozitívumokat- kemény két oldalig tartotta magát.

Az első megingás a tőmondatoknál érkezett, de mivel jóhiszemű vagyok, azt mondtam magamban, hogy "biztos nyomdahiba". Sajnos már az első fejezetbe annyi ilyen "nyomdahiba" halmozódott fel, hogy nem foghattam többet a véletlenre. Olyan, hogy vessző viszonylag ritkán fordult elő, pontosvesszőről meg álmodni se merjünk.

Második megingás: Fogalmam sincs, hogy ki kicsoda, és nem azért, mert hülye vagyok, hanem mert ugyanolyan mindenki. Elméletileg azért jók a szempontszereplők, mert több szemszögből ismerjük meg a sztorit, és láthatjuk, milyen különbözően gondolkoznak. Nem úgy Fejősnél, akinél lazán ugyanaz a stílus jellemzi a 60 éves európai üzletembert, és a 20 éves amerikai fruskát. Csupa olyan szereplője van, akiknek nincsenek motivációik, csak csapódnak össze-vissza. Elmennek Bangkokba, mert csak, jó részük azt se tudja, miért ment oda, és amikor ott vannak, akkor se tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Ez elég bosszantó, és egyáltalán nem reális, hogy ennyire semmi elképzelésük sincs az életükről.

Miért kell ennyit ugrálni a szereplők között? Mire rájövök, hogy most éppen melyik hülye nevűről van szó (mindegyiknek valami angol tucatneve van: Paul, Robert, David...stb), és hogy hol vannak éppen, addigra vége a neki szánt másfél oldalnak, és jön a következő. (Kivétel Teri múltja, ahova szerencsére mindig ki van írva az évszám.) Olyan ez, mintha Fejős elkezdte volna írni pl. Paul fejezetét, aztán rájött, hogy semmi ötlete sincs, meg ez így tök unalmas, és inkább ugrott Simonra, akinél sajnálatos módon ugyanez a szindróma lépett fel másfél oldal után.

Persze mivel ez egy női könyv, kellenek bele hatalmas női problémák. Egy trendbetegség minimum, valami olyan, amiről már a közértes néni is olvashatott a Nők Lapjában, és átérzi a drámaiságát. De jajj, mi legyen...legyen aaaa...az anorexia! Persze ez csak egy szereplőre elég, nem lehet mindenki anorexiás. Legyen a másik halálos beteg! De nem ám igazából, hiszen nem akarjuk depresszióba taszítani a limonádéra vágyó gyanútlan olvasót. Azt hiszi, hogy halálos beteg, aztán kiderül, hogy téved, és nem fog meghalni. Igen, ez így jó lesz, már Coelho-nak is bejött a dolog. (Ezen nagyon röhögtem, a pasi valami orvosi lexikonból diagnosztizálja magának, hogy gégerákos, és pár hónapon belül meg fog halni. Orvoshoz nem megy el, inkább felrúgja az életét, és értelmetlen költekezésbe kezd. A végén kiderül, hogy hangszalaggyulladása van!!) Vannak még ilyen felbukkanó divat témák, amiknek mindenképp be kellett kerülni, mert hát Fejős már írt róluk cikket, csak át kellett emelni a regénybe. Ilyen a mellplasztika, botox, örökbefogadás; csak az a kár, hogy már unom mindet, és semmi újat nem mond róluk.

Elég menő dolog, hogy az író járt Bangkokban, de ne feltételezze azt, hogy az olvasó is. Írhatja nekem azt, hogy tuk-tuk, de akkor magyarázza is meg, hogy mi az, meg hogy néz ki, mert így nem mond semmit. Ti egyébként tudjátok hogy néz ki egy tuk-tuk, vagy én vagyok ennyire műveletlen? Ezt még eljátszotta pár bangkoki különlegességgel, a végére már úgy éreztem, hogy ujjal mutogat rám, hogy "bibii, én ismerem ezt a szót, te meg nem!" Kíváncsi lettem volna az országra, de a Thaiföld feeling kimerült abban, hogy a szereplők állandóan kurvázni jártak. Hol van a város illata, az egzotikuma? Ez nem Bangkok, csak egy negatív.

A történet olyan kiszámítható, hogy 50 oldal után meg tudtam mondani, mik lesznek a nagy csavarok a végén, és igazam is lett. Mindezek ellenére menthető lett volna a könyv, ha jól van megírva, de annyira jellegtelen maradt a szöveg, hogy egy szakácskönyv is stílusosabb nála. Háromszáz oldal után úgy éreztem magam, mint egy agymosott, soha többet nem olvasok ilyet. A végére valami jót is írok: lehet szégyen, de nekem tetszik a borító, olyan csajos (nem hiszem el, hogy leírtam ezt a szót...).

u.i.: Amúgy meg ne higgyetek nekem, mert ahogy Fejős Éva írja: "Légy kíváncsi és befogadó. Ne utasíts el semmit anélkül, hogy kipróbáltad volna."

értékelés: 1,5/5

kedvenc szereplő: senki

Eredetileg a filmadaptációk témáról kezdtem írni, de olyan szélsőséges érzelmeket váltott ki belőlem, hogy inkább töröltem, nem akartam lelkekbe gázolni. Legyen inkább a blogolás.

Szóval a könyves blogolás... lusta voltam füzetbe írogatni az értékeléseimet, viszont valahogy muszáj volt dokumentálni, mert egyre jobban éreztem, hogy megtelik a fejem, és egyre kevésbé emlékszem az olvasmányaimra. Gyakran kerestem rá könyvekre az interneten, így találtam rá a blogokra. Először MC blogját kezdtem olvasni, utána Nimát, és minden posztnál kedvet kaptam, hogy én is írjak az olvasmányaimról. Három különböző blogszolgáltatót próbáltam végig, azért lett freeblog, mert a legtöbb könyves blog itt van. (Pedig ha blogspot lett volna, akkor gátlástalanul válogathatnék a sablonok között, nem kéne mindig küzdenem.) Nincsenek vele különösebb céljaim, nem szoktam reklámozni, nem nyomulok sehol a bloggal. Néha vannak ilyen dilijeim, hogy miért nem kommentel senki, miért a legbénább posztot olvassák sokan, és a jót meg senki? Úgyhogy hivatalosan bejelentem, hogy a közhiedelemmel ellentétben barátságos vagyok, lehet nyugodtan kommentelni, vagy emailt írni, szívesen beszélgetek bárkivel. Arra is kíváncsi lennék, hogy van-e olyan olvasóm, aki a blog alapján választott magának olvasmányt? Ismerőseimnek gyakran ajánlok olvasnivalókat, de velük sosincs sikerélményem, mert alapvetően előbb vesznek a kezükbe vodkás üveget, mint könyvet.

Én szoktam mások blogja alapján könyveket választani magamnak, sőt mióta jóba lettem pár mollyal, azóta néha ajánlanak is nekem könyvet. Imádom, ha direkt nekem ajánlanak valamit, mert tudom, hogy ismerik az ízlésemet, és szeretem emberekhez kötni az olvasmányaimat. (A Waverley-kertről például mindig Nita fog eszembe jutni, a Csodaidőkről pedig Norin és Sceurpien) Van pár kedvenc bloggerem, akiket direkt nem fogok megnevezni, de hasonló az ízlésünk, és bízom az értékeléseikben, az ő blogjaikat szoktam böngészni. Régebben több blogot olvastam, de annyira megsokasodtak, hogy már nem bírom tartani a lépést, ha minden érdekes blogot el akarnék olvasni, rámenne egy napom, és akkor könyvet még nem is láttam.

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

Itt a második hét, és én még mindig lelkes vagyok, annyira, hogy megint két kérdésre válaszolok.

Könyvtár vagy könyvvásárlás?
E-book vagy könyv?

Könyvvásárlási mániám nagyon rég kezdődött, valamikor az ovi utolsó évében, amikor már tudtam olvasni. Anyu sokat várt könyvesboltba, és amikor olyan felelőtlen volt, hogy engem is elvitt, akkor borítékolható volt, hogy kiharcolok magamnak valami könyvet. Ez így folytatódott jó sokáig, aztán sajnos megtanulta, hogy nem éri meg velem könyvesboltba menni. Általános suliban ráálltam a könyvtárra, ami ott volt a nagyitól két utcára, és szívesen töltöttem ott a délutánjaimat. A gyerekkönyvtárnak nem volt túl nagy a választéka, negyedikes koromra elolvastam, amik érdekeltek, és visszatértem a könyvvásárláshoz. Akkor már zsebpénzt is kaptam, meg ha sok ötösöm volt, akkor is kérhettem a nagyitól valamit, és a rokonaim is megtanulták (már aki...), hogy az ajándék, aminek majdnem biztos, hogy örülök, az valami könyv-féleség. (Az már más kérdés, hogy páran abban a hitben élnek még most is, hogy aki olvas, annak lehet venni bármilyen szart, csak könyv legyen. Hát nem!) Lassan, de biztosan gyűltek a könyvek, és ha barátaim jöttek látogatóba mindig meglepődtek, hogy nekem játék helyett könyvvel van tele a szobám. (Ezt addig nem értettem, amíg én nem mentem hozzájuk, és meg nem láttam, hogy az ő szobájukban három könyv a max, de azok is kötelezők.) Gimiben iratkoztam be a megyei könyvtárba, ami miatt megint visszaesett a könyvvásárlási hajlandóságom. Ekkoriban kezdtek előjönni más péztárcagyilkos addikcióim, mint a cipővásárlás...Egyetemen először nem szerettem könyvtárba járni, mert elég buta módon voltak rendezve, de aztán úgy egy hónap után kezdtem rájönni, hogy hogy működik, és onnantól kezdve odaszoktam. Volt két három emeletes könyvtárunk, ahol Hasfelmetsző Jack nyomozati aktájától kezdve minden volt, amit csak el tudtam képzelni. Aztán jött egy nagyobb váltás, amikor vettem egy e-könyv olvasót.

Tavaly júniusban kezdtem gondolkozni rajta, de a nyarat még sikerült kihúznom olvasó nélkül. Szeptemberben egyik nap épp nem volt órám, és szívesen olvastam volna, de már elegem volt mindenből, ami angol, és nekem mindenképpen magyar könyv kellett. Vívódtam pár percet, hogy megéri-e felöltözni pizsamából, és besétálni a belvárosba olvasót venni, és végül győzött az igen (vittem magammal az útra csokit, hogy ne legyen olyan nehéz sorsom). Bementem az első boltba, láttam, hogy le van árazva az a Sony, amit már nyáron kinéztem magamnak, és még lila is volt belőle, úgyhogy azonnal jött velem. Vettem hozzá egy fekete bőr tokot is, de azt csak utazásnál használom. Először nem szerettem az olvasómat, idegesített, hogy nem könyv, hogy nem tudok lapozni, nem tudom kinyitni...aztán végül megbarátkoztunk. Most már spórolás miatt szinte csak azon olvasok. Mivel az állandó Magyarország-Anglia ingázásba egyszerűen nem fért bele, hogy mindenhova magammal cipeljem a kedvenc könyveimet, és még vásároljak is, ez volt ez egyetlen megoldás (monitoron köszönöm, nem olvasok, már így is elég rossz a szemem). Nincs rajta semmi extra, se szótár, se internet, mert feleslegesnek tartottam őket, csak olvasni lehet, de arra tökéletes. A könyvespolcaim már többszörösen tele vannak, a szobámban szinte nincs is más, csak könyvek, úgyhogy egyre hasznosabbnak tartom az olvasómat. Még mindig járok könyvtárba, de egyre ritkábban veszek könyvet (az utóbbi fél évben talán kettőt vettem magamnak, meg párat ajándékba, és ennyi).

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity

Hivatalosan holnap jelenik meg a Sárkányok tánca, George R.R. Martin monumentális, soha-véget-nem-érő könyvsorozatának ötödik része, ezért gondoltam, hogy írok kicsit a címről, mert Westeros történetében tényleg volt egy időszak, amit Sárkányok tánca néven emlegettek. (Fogalmam sincs, ennek lesz-e valami köze az új könyvhöz, de ha nem, akkor is érdekes adalék.)

I. Viserys Targaryen-nek három gyereke született az első feleségétől, de ezek közül csak egy, Rhaenyra hercegnő maradt életben. Viserys őt tette meg örökösének, bevonta az államügyekbe, részt vehetett a tanácsokon, hogy aztán majd felnőve királynőként irányítani tudja a Hét Királyságot.

Viserys azonban felesége halála után újraházasodott, és született három fia, és egy lánya, de továbbra is Rhaenyrát nevezte meg törvényes örökösének a végrendeletében. Minden szándéka ellenére azonban halálakor a Királyi Testőrség parancsnoka, Ser Criston Cole elvette a koronát, és második házasságából született legidősebb fiának adta, aki II. Aegon Targaryen néven ült a Vatrónusra.

Rhaenyra sem volt híján támogatóknak, így véres polgárháború kezdődött, amit a Sárkányok Táncának neveztek. A Birodalom két részre szakadt, Targaryenek harcoltak Targaryenek ellek, sárkány a sárkány ellen. A legtöbb sárkány ebben a közel egy évig tartó háborúban pusztult el.

II. Aegon végül megetette nővérét a sárkányával, de Rhaenyra fia, III. Aegon tovább folytatta a küzdelmet. II. Aegon-nak nem született örököse, és halála után III. Aegon került a trónra, akit kísértett anyja halála, ezért megépíttette Királyvárban a Sárkányfészket, uralkodása alatt itt tartotta elzárva a sárkányokat, és itt pusztult el az utolsó sárkány is.

A Sárkányok Tánca óta a nők csak utoljára következnek az öröklési sorban, a törvénytelen gyerekek után.

Remélem tetszett az első westerosi töri óra :)

"– Íme. A hatalom ott van, ahol az emberek hiszik, hogy van. Ott, és nem máshol.
– A hatalom tehát egy komédiás szemfényvesztése?
– Árnyék a falon – suttogta Varys. – De az árnyak ölni tudnak. És néha nagyon kicsi ember is óriási árnyékot vethet."

Továbbra is csak lassan tudom olvasni a Tűz és Jég dalát, de haladok, és egyre jobban szeretem.

Az első rész végén kisebb káosz alakult ki Westeroson, ez tovább fokozódik a Királyok csatájában. Négy király is magának követeli a koronát, aztán ott van még Dany, aki megtépázott Khalasar-jával vándorol.

Lehet egyedül vagyok ezzel a világegyetemben, de Tyriont továbbra sem tudtam megkedvelni. Itt már ő a Király Segítője, és jól magára talál az udvari intrikák, és érdekbarátságok világában (az elején még érdekelt is, hogy mit csinál, aztán úgy a felénél meguntam). Ha eddig kétségeim voltak a származásáról, itt egyértelművé válik, hogy igazi Lannister. Cersei egy idióta, ez egyre feltűnőbb, Jaime meg nem sokat szerepel, de az a kicsi is jelentős.

Starkék egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek, Jon az Éjjeli Őrséggel elment a Falon túlra, de Benjen továbbra sincs sehol, Arya a halállistáját mantrázza, Robb háborúzik. Az első részben nem gondoltam volna, hogy Sansa és Bran fejezetei jók lesznek, de most a könyv végére az ő sorsuk érdekelt legjobban (a kedvenc részem pont Sansás, lehet találgatni, hogy melyik :P).

Dany-vel nem történik túl sok minden, azt leszámítva, hogy vándorol (Westerossal ellenkező irányba persze, nehogy minden túl egyszerű legyen...). A könyvsorozat eddigi legjobb része szerintem, amikor a Halhatatlanok Házában látogat; az ottani látomások egész biztos, hogy valóra fognak válni, sőt szerintem előrevetítik a következő részek fő történéseit. Ja, és a könyv végén érkezik valaki Dany-hez, akit jó régen láttunk utoljára :)

Plusz két szempontszereplőt kapunk (a prológust leszámítva), az első Theon Greyjoyt, aki még annál is hülyébb, mint ahogy eddig gondoltam, második az ex-csempészt Davos-t, aki most Stannis Baratheonnál szolgál. Kettőjük közül Davos valamennyivel érdekesebb, mert általa nyerünk betekintést Stannis táborába, ahol csúnya dolgok vannak készülőben. Stannis még Eddard Starknál is karótnyeltebb pasi, akit kezdetben mindenki becsületesnek tart, de aztán egyre inkább elveszti önmagát. Nálam már az elején elásta magát, remélem soha nem lesz az övé a vastrón. (Még hogy Azor Ahai...szvsz Stannis ezt még nagyon meg fogja szívni.)

Néha megdöbbent az összetettsége ennek a regényciklusnak, kíváncsi vagyok, hogy fogja majd Martin lezárni. Egyre több szálat mozgat, egyre több helyszínen, fogalmam sincs, hogy tudja fejben tartani... Amit imádok benne, hogy elgondolkoztat, szinte megállás nélkül gyártom a teóriáimat az álmok-látomások-jóslatok alapján, és alig várom, hogy valamelyik valóra váljon. A problémám pedig ugyanaz, mint az első részben, hogy nekem ez továbbra is túl tömény, és egy kicsit túlírt, egy csomó felesleges jelenettel, de ettől függetlenül szeretem, mert jók a szereplői, és a fő történet érdekes. Most csak egy megrázóbb haláleset történt (nem fogom megbocsátani az elkövetőnek), és a vége sem volt olyan epikus, mint amikor Dany sárkányai kikeltek. Tartok egy kis szünetet, befejezem a könyveket, amiket elkezdtem, és csak utána állok neki a Kardok viharának. (A képen Renyl és a barack látható, háttérben az idegbeteg Stannis :P)

Július 12.-én fog megjelenni a sorozat ötödik kötete, A Dance with Dragons címmel, ennek örömére majd érkezik egy kis Tűz és Jég dala meglepetés, majd érdemes aznap felnézni a blogra.

értékelés: 4/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane

Ma elkezdődik az Olvasás 7 hete című esemény, amit Andiamo szervezett a Molyon, én meg lelkesen jelentkeztem rá. Röviden annyi a lényeg, hogy minden hétre jut pár téma, amikről aztán a könyvesbloggerek elmondhatják a véleményüket, de részletesebb információkat itt lehet róla szerezni. Mivel most még csak az elején tartunk, és tart a lendületem, rögtön az első nap érkezik is a bejegyzés. Az általam választott témák: 1. "Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette", 2. "Könyvadoptáció". Nézzük sorban.

1. Én utáltam, mások szerették...Húú, hát ilyenből aztán van rengeteg. Moly, vagy könyvesblogok alapján szoktam olvasmányt választani, olyanok ajánlása alapján, akikről tudom, hogy hasonló az ízlésünk, de még így is néhányszor jól mellényúlok. (Itt megjegyzem, hogy nem minden olvasmányomról írok itt a blogon, ez főleg lustaság, meg benne van az is, hogy ha nagyon nem tetszett az adott könyv, akkor egyszerűen nem akarok vele többet foglalkozni, nem hogy még el is gondolkozzak rajta. A másik eset, hogy nem bírok egy épkézláb véleményt megfogalmazni, és inkább hagyom az egészet.) Nem szeretek könyveket leszólni, meg negatív kritikákat írni, ki tudja, kinek taposok épp a lelkébe, úgyhogy ha annyira rossz volt egy olvasmányom, akkor inkább nem is írok róla. A blogon talán kettő ilyen van, amikről a sok pozitív vélemény után azt gondoltam, hogy tetszeni fog, aztán mégse. Első csalódásom a Shiver, ami így visszagondolva még jobban irritál, és kizárt, hogy elolvassam a többi részét, pedig olyan jó lett volna szeretni. A másik még nagyobb csalódásom a blogolás megkezdése óta A szél árnyéka, de ezekről olvassátok a régebbi posztokat, most nem akarom még egyszer leírni, hogy miért nem tetszettek.

Vannak más bűneim is, jóval sötétebbek, és régebbre nyúlnak vissza. Anyukám ajánlotta Boris Vian-tól a Tajtékos napokat, azt is sokan szeretik; én háromszor kezdtem el olvasni, és egyszer sem fejeztem be. A végtelen történetnek egyszer eljutottam már a feléig is, de akkor megfogadtam, hogy soha többet, ennyi bőven elég volt belőle. Érdekes, mert a Momót meg szeretem. A Narnia könyveket magamtól kezdtem el, ajánlás nélkül, négyet sikerült befejeznem, de lehet már túlkoros voltam hozzá, mert zavart a bugyutasága, és a belőle áradó keresztény propaganda, ami valószínű 10 évesen nem tűnt volna fel. Philip Pullmannak voltak ezzel kapcsolatban érdekes megszólalásai, ő elég jól elmagyarázta, hogy miért kedveli Lewis könyveit (volt is belőle hatalmas botrány Angliában), én meg teljesen egyetértek vele. Ha érdekel valakit, szívesen lefordítok pár ehhez kapcsolódó cikket, már régóta tervben van, csak nem tudom, mennyire érdekel bárkit is.

Aztán vannak azok a könyvek, amiket illik szeretni, ilyen Jane Austen, vagy a Bronte testvérek összes műve. Hát nekem nem megy, pedig esküszöm szeretném! Idegesít az összes szereplő, unalmasnak találom, Mr. Darcy-tól a hideg ráz, közhelyes az egész. (Vajon most hány olvasóm nyomja meg a nagy piros x-et örökre?) Ezzel azt hiszem mindent bevallottam, ugorjunk is a sokkal pozitívabb második pontra.

2. Azokra a könyvekre, amiket alig olvasnak, mégis megérdemelnék a figyelmet. Nagy kedvencem Cornelia Funke-tól a Tintaszív, de alig ismeri valaki :( A magyar kiadásnak azért van annyi szépséghibája, hogy a fordítás borzalmasra sikerült. Ha viszont sikerül megszokni, hogy mennyire modoros, és irritáló, akkor akár élvezhető is lesz, mert a történet nagyon-nagyon jó! Azért aki tud angolul, inkább úgy olvassa,  viszonylag egyszerű a nyelvezete, és úgy elérhető a két további rész is, mert magyarul csak az első jelent meg. (Majd lesz poszt Tinta-trilógia második részéről, mert várólistacsökkentős könyv nálam.) Robert Fulghum sajnos szintén sokak számára ismeretlen. A novellás kötetei is kedvesek, de az igazán jó a filozofikus hangvételű Harmadik kívánság. Nagyon különleges, szépen megírt könyv, ajánlom mindenkinek. Hamarosan tervezem újraolvasni, úgyhogy erről is lesz poszt még idén.

Akit még muszáj a végén megemlítenem, bár nem regényeket írt, egy amerikai költőnő, Emily Dickinson. Titokzatos nő volt, elzárkózva élt, szinte csak a kertjébe mozdult ki, versei nagy részét is csak a halála után adták ki (a korában nem is értették meg az ő szabadabb versformáit, azt hitték, hogy csak nem tud helyesen írni). Magyarul Károlyi Amy fordítása áll legközelebb az eredetihez, de ezt is inkább eredetiben ajánlom, még kezdő angolosoknak is élvezhető.

E rózsáról a vándor
Tudhat, más senki sem,
Ha útszélről nem tépem én
És föl nem emelem.
Egy méhnek majd hiányzol,
Egy pille emleget,
Sietve messzi földről
Keresné kebledet -
Egy madár majd elámul,
Egy szellő majd piheg -
Rózsa, meghalni néktek
Milyen könnyű lehet!

"Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház: hogy megremegtek a padlódeszkák, ha valakit elöntött a méreg, hogy kinyíltak az ablakok, ha mindenki egyszerre nevetett."

Bascom lakói furcsa népség, minden családnak van valami hagyománya. A Hopkins férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, a Clark nők híresek az érzékiségükről, de mind közül a Waverleyk a legfurcsábbak. Claire Waverley egyedül él a nagymamájától örökölt házban, kicsit talán magának való, de elégedett az életével, és idejét legszívesebben a kertjében, vagy a konyhában tölti. Biztonságosnak hitt burája azonban felborul, amikor megérkezik egy zizzent festő költözik a szomszéd házba, és 10 éve eltűnt húga is felbukkan egy kislánnyal. A Waverley-kertben álló mágikus almafa is egyre csak dobálja az almáit, hátha valaki lesz olyan felelőtlen, és beleharap.

Már az első oldalak után beleszerettem Allen könnyed, varázslatos stílusába. Olyan erős hangulatot képes teremteni, hogy érzem a lehullott alma, és a frissen sült ibolyás sütemény illatát. Nehéz szabadulni tőle, mert elbűvöl, és csak azt vettem észre, hogy mindjárt vége, pedig alig egy órája kezdtem el. A történet kicsit hasonlít az Átkozott boszorkákra (a könyvre nem tudom, mennyire, én csak a filmet láttam), de sokkal finomabb, és szelídebb. Bár nincs 300 oldal, mégis hozzánk nőnek a szereplők, könnyű őket megszeretni, mindenkinek van valami dilije. A kedvencem Evanelle Claire nagynénje, aki mindig hasznos ajándékokat osztogat, és szívesen elnézegeti a férfiak fenekét. Biztos vagyok benne, hogy ha jól körülnéznénk magunk körül, akkor találnánk hasonló érdekes embereket. (Tőlünk például két utcára lakik egy férfi, aki azt hiszi magáról, hogy ő Superman, de ő tényleg bolond.)

Bár egyértelműen nőknek szóló könyv, sőt romantika is bőven akad benne, mégse meg át bugyutába, hanem megmarad bájosnak. Vegyél egy csipet mágiát, pár álmodozót, egy tálca sütit kandírozott virágokkal, loncbort, hogy láss a sötétben, és már ott is vagy a csodálatos Waverley-kertben. Mágikus mese, ami segít elvarázsolódni, ha hagyod magad.

Azt hiszem ez az első Arany pöttyös könyv, amit olvastam, nem gondoltam volna, hogy ilyen jók. Nem csak a borítója szép, hanem belül is minden fejezet elején vannak tekergő indás illusztrációk. Szerencsére nem maradok sokáig Sarah Addison Allen nélkül, mert ősszel jelenik meg a következő könyve, a The Peach Keeper. Felüdülés a sok sorozat mellett kerek, lezárt történetet olvasni, már teljesen elszoktam tőle. Köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta :)

értékelés: 4,5/5

"Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem, hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak, nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak, szertefoszlanak …"

Lou 13 éves, Párizsban él a szüleivel, 160-as az IQ-ja, két osztállyal előrébb jár, és szereti figyelni az embereket az Austerliz pályaudvaron. No 18 éves hajléktalan, aki szívesebben iszik vodkát, mint vizet. Lucas Lou osztálytársa, és egyetlen barátja, de már kétszer bukott, és egyedül él, miután a szülei elhagyták, hogy élhessék a saját életüket. Ők hárman, bár teljesen különböznek, mégis a problémáik forrása ugyanaz, és úgy érzik, csak egymásra számíthatnak.

Próbáltam megszeretni No-t, de nem ment. A történet alapján úgy gondolom, hogy lett volna esélye normális életre, ami aztán a saját hülyesége miatt nem sikerült, és igenis az ő hibája, hogy az utcára került. Lou részéről megértem a kapcsolatukat, neki kellett egy idősebb testvér, valaki, akinél azt érezheti, hogy rá van szüksége, és ezt (az én szemszögemből) No rendesen kihasználta, mert lehet Lou bármennyire is intelligens, akkor is csak egy tizenhárom éves, könnyen befolyásolható kislány. Féltettem, nehogy No magával rántsa. Lou problémája a szüleivel viszont eltúlzott volt kicsit, amit csak ő látott olyan tragikusan. Lehet, hogy nem foglalkoztak vele olyan sokat, és az anyukája tényleg önző volt, de azért szerették, csak nem tudták hogy kifejezni. Ezzel szemben Lucas-t tényleg elhanyagolták, és nem érdekelte a szüleit, hogy mi van vele.

A hajléktalan téma elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Biztos mindenkinek volt olyan pillanata, amikor megsajnálta az utcán kéregetőket, és elgondolkozott, hogy miért van ez így, miért nem lehet nekik segíteni, de valamiért mégse fogadjuk be őket az otthonunkba. Én is sajnálom őket, de amit No-val kapcsolatban is írtam, nagyon kevés az olyan, aki önhibáján kívül került az utcára, és így már teljesen más megítélésbe kerül a dolog. Ezért is tetszett a könyv vége, ahol a kissé felborult világ visszazökkent, és minden a helyére került. PuPillának írtam olvasás közben, hogy annyira szomorú, hogy gyakran félre kellett raknom, és keresni valami vidámabbat, nehogy teljesen beforduljak. Bár nem konkrétan a történet szomorú, hanem áthatja egyfajta mélabú, és boldogtalanság. Szinte az összes szereplő egy nagyon nehéz élethelyzetben van, de félnek változtatni, félnek mindentől, meg akarják őrizni a saját kis törékeny üvegvilágukat.

Összességében nagyon szépen megírt történet, legjobban a stílusa tetszett (hasonló az Amikor életemben előszörhöz), ahogy a koraérett, és az átlagnál intelligensebb Lou szemléli a világot, és próbálja megérteni az embereket. Jók ezek a francia ifjúsági regények, egész más hangulatuk van, mint mondjuk egy angolnak, vagy amerikainak, és komolyabb témákhoz is nyúlnak. Elgondolkoztató olvasmány gyerekeknek, és szülőknek is, ami segíthet jobban megérteni egymást, és értékelni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Úgy tudom, készült belőle film is, de csak Franciaországban mutatták be, a trailert itt tudjátok megnézni.

A könyvet köszönöm Borostyánnak, és a Könyvmolyképző Kiadónak!

értékelés: 4/5