Czikornyai & Patza

Miután három hónapnyi bejegyzésem veszett el tegnap a freeblog világvégében, úgy döntöttem, hogy ez itt a vége, elég volt, költözünk. Mostantól EZEN a címen vagyok elérhető, ott fog frissülni a blog. Egyelőre nincs még rajta semmi, majd szép lassan átmentegetem a bejegyzéseimet, a kommentek persze el fognak veszni, de az a jobbik eset, legalább nem az egész blog. Valószínű olyan jövő hét végétől fog aktívan élni a blogspotos blog, mert még lesz addig egy horror zh-m, és az exportálás az utolsó, amivel most foglalkozni akarok.

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Soha ezelőtt nem hallottam erről a könyvről. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, vagy csak nagyon nem beszéltek róla sehol, mindenesetre elég vicces módon kerül a kívánságlistámra. Kit Haringtonnal néztem egy interjút, és arról kérdezték, hogy mit olvas. Elkezdett beszélni erről a könyvről, hogy mennyire jó, meg mennyire tetszik neki, és olyan lelkes volt, hogy gyorsan rákerestem a címre. Miután megállapítottam, hogy fülszöveg alapján egész érdekesnek tűnik, és akár nekem is tetszhet, jött a következő lépés: a beszerzés. Nagyjából sehol sem lehet kapni, már épp lemondtam volna róla, amikor Nitával egy antikvárium-túrán megláttam egy könyvkupac tetején. Nem volt kérdés, hogy megveszem, sőt, még aznap el is kezdtem olvasni, és jól meglepődtem.

Egy eldugott vermonti magánegyetemen különleges kis csoport szigetelődött el. Öten voltak, megközelíthetetlenek, és ógörögöt tanulnak a különc, de zseniális professzornál. Richard Papen, a feltörekvő új diák miután nagy nehezen bekerül a csoportba mindenre hajlandó, hogy tényleg közéjük tartozhasson. Csakhogy náluk a tanulás nem ér véget az osztályteremben, hátborzongató kísérletekkel próbálják újraélni az ókori görög bacchanáliákat, és megidézni Dionüszoszt. Egy ilyen rituálé alatt azonban meghal egy ember. Nem tudják, hogyan, vagy ki ölte meg, de amikor magukhoz térnek, ott a megcsonkított holttest. És a vért csak vérrel lehet lemosni.

(Zárójelben, és röviden a Dionüszosz-kultusz lényegéről: "A Dionüszosz-kultusz alkalmat teremtett az istenséggel való lelki egység megélésére, egyfajta megtisztulás a földi élet szennyétől. Az igaz életre áhítozó lélek a halál után előnyösebb pozíciókra tehetett szert általa. A halál utáni élet, ill. a halálban élvezhető örömök gondolata az archaikus kor egyik jelentős vallásos irányzatát jelentette, a halállal való nem-törődés (s ennek következtében a halottégetés gyakorlatát folytató), a megmásíthatatlan végzet (anakné, moira) által irányított életben való hit mellett. Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektől és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítő a síron túli világ szenvedélyeiből. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé - ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt." forrás)

Összesen hét főbb szereplője van a könyvnek, akárcsak egy görög tragédiának. A történet nagyon jól felépített, és összetett, a címazonosság Procopius művével egyáltalán nem véletlen. Tartt stílusa letisztult, és intellektuális, még akkor is jó olvasni, amikor valami teljesen lényegtelen dologról ír.

Mivel a gyilkosság már az epilógusban megtörténik, és tudjuk, kik követték el, nem nevezhető kriminek, inkább egy modern Bűn és bűnhődés, vagy pszichológiai thriller. Két részre osztható a könyv, az első a gyilkosság előtti időszakról szól, és hogy hogyan jutnak el a szereplők oda, hogy meggyilkolják egy barátjukat; a második rész pedig a bűn feldolgozásáról, hogy képesek-e továbblépni.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód kivételesen nem zavart, ez szerintem annak köszönhető, hogy a mesélő Richard passzívan vesz részt a dolgokban. Mindenhol ott van, megfigyel, aztán tárgyilagosan leírja az egészet. Hihetetlen, mennyire érzelemmentes, a regény alatt kb. kétszer éreztem, hogy na, ez most megmozdított valamit Richardban, de amúgy olyan jellegtelen figura, aki csak van, de nincs hatással az eseményekre. Annyira a csoporthoz akar tartozni, hogy bármire hajlandó. A többiekkel más a helyzet. Richard kedvencei az ikrek, akik az én szememben teljesen átlagosak, kicsit buták, de szépek. Charles-nak volt pár jó pillanata, de Camilla még Richardnál is semmilyenebb szereplő. Ő azért kellett, hogy legyen egy nő is, de Tartt nő létére sokkal jobb a férfi karakterek ábrázolásában. Francis a meleg hipochonder majdnem kedvenc, nagyon vicces megszólalásai vannak, de az én kedvencem a hideg, és cinikus Henry, a csoport ki nem mondott vezetője, aki egyébként nyelvzseni. Bunny meg...ő Bunny.

Azért megértem, ha valakinek nem tetszik ez a könyv, mert én is belátom, hogy a szereplői elitisták, és sznobok. Ahogy az ógörög csoport elszigetelődik, és azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak, nem épp egy szimpatikus vonás. Julian kimondottan idegesített a tökéletességével, mintha állandóan szerepet játszana. Abban sem vagyok biztos, hogy nem ő kísérletezgetett az osztállyal, szinte soha nem láttam őszintének a megnyilvánulásait. Sokat idéznek filozófusoktól, ókori íróktól, amit imádtam, sikerült is elérnie a könyvnek, hogy elővegyem az ógörög jegyzeteimet, és délutánokon át bogarásszam :)

Ahogy néztem, pont a rendszerváltás után jelent meg Magyarországon, amikor egy halom másik könyv, és jól el is tűnt. Igazán megérdemelne egy második kiadást, főleg, hogy külföldön elég ismert, és elismert regény, szerintem most már értőbb közönségre találna itthon is. (Csak egy új, és szép borító kell, mert a mostanival elmehetne valami tucatkriminek.) Misztikum, bentlakásos iskola, állandó hideg, és hóesés...nagyon erős hangulata van a könyvnek. Nem tudom elég szépen megfogalmazni, mennyire briliáns történetről van szó, tele szimbólumokkal, ezért  különösen azoknak ajánlom, akiket érdekel az ógörög kultúra.

értékelés: 5/5 (az értékelésekhez annyit tennék hozzá, hogy mostanában sok az 5/5, de ez nem azt jelenti, hogy lágyszívű lettem, hanem egyszerűen csak jó könyveket olvasok. ez tudott.)

kedvenc szereplő: Henry

Molyos játék következik! Írj egy olyan könyvről...

1. …ami szerinted alul van értékelve:

Csodaidők. Ha rajtam múlna, kötelezővé tenném a világnak.

2. …ami a kedvenced volt fiatalon/gyerekként:

Andersen-től a Hókirálynő volt gyerekkoromban a kedvenc mesém, máig fel tudom idézni a diafilm képeit. Rettegtem a Hókirálynőtől, de mégis annyira vonzott benne valami, hogy újra és újra meg kellett néznem, és el kellett olvasnom.

3. …ami a kedvenced most:

Dosztojevszkij-től a Félkegyelmű. 16 éves voltam, amikor először olvastam, azóta tart a szerelem.

4. …amit nagyon sokáig olvastál:

Legutóbb a Narziss és Goldmund-ot olvastam sokáig, aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem kínzom most ezzel magam, mert írhat Hesse bármilyen szépen, nem vagyok kíváncsi a kisfiúkról álmodozó szerzetesekre.

5. …amit régen nagyon szerettél, de most nem biztos, hogy tetszene:

Monte Cristo grófját félek újraolvasni.

6. …ami a barátaidnak, ismerőseidnek tetszett, de neked nem:

Boris Vian számomra olvashatatlan.

7. …ami neked nagyon tetszett, de a barátaidnak, ismerőseidnek nem:

Az üvegbura, de megértem, hogy van, akinek nem jön be Plath stílusa.

8. …amit szerinted folytatni kéne (hogyan?):

Nem kéne folytatni. Szkeptikus vagyok a folytatásokkal kapcsolatban, idegesít, hogy már képtelenek egy kötetes jó regényt írni.

9. …amiből filmet kellene csinálni (kik lennének a főszereplők?):

Majdnem a Csodaidőket írtam, de félek a csalódástól, úgyhogy Leviathan. Nagyon menő filmet lehetne belőle csinálni!! Chloe Moretz lenne Deryn, Eva Green - Dr. Barlow, Skandar Keynes - Alek, Michael Fassbender pedig Volger.

10. …ami annyira szörnyű volt, hogy biztosan nem olvasnád el még egyszer:

Erdő köztársaság. Pedig imádom az Orlando-s könyveket, de ez annyira rossz volt, hogy nem hittem el.

11. …aminek nem kellett volna, hogy folytatása legyen:

Twilight-ból már egy is sok volt, a többi rész is nagyjából ugyanarról szól, mint az első: hogy milyen szép ez az Edward gyerek.

12. …amelyből szó szerint tudsz idézni:

Mostanában a Kardok viharából szoktam idézgetni, de a Gyűrűk Ura is ilyen.

13. …ami megváltoztatta a gondolkodásmódod:

Általánosban olvastam Asimov Én, a robot novelláit, utána elkezdtem beszélgetni a porszívóval, és a mikróval. na jó, nem

14. …ami megríkatott:

Oroszlánszívű testvérek. Rövid mese Astrid Lindgren-től, de ha tudjátok, mindenképp olvassátok el.

15. …ami megnevettetett:

Galaxis útikalauz stopposoknak. Remélem ezt nem kell magyarázni :) Amúgy ritkán olvasok direkt viccesnek szánt könyveket, mert pár fejezet után inkább idegesítenek.

16. …amit szerinted mindenkinek el kellene olvasnia:

A Végjáték simán lehetne kötelező olvasmány mondjuk gimiben, de ahhoz túl kultúrsznobok vagyunk, hogy egy sci-fit kötelezővé tegyünk.

17. …amihez egy nagyon kedves emlék fűződik:

A Parfümöt pont egy francia körút alatt olvastam, nagyon hangulatos volt, hogy ott jártunk Grenouille nyomában.

18. …amelyben szívesen lennél főszereplő:

Csak olyat tudok, amiben biztos nem lennék, és az a Tűz és jég dala. Tuti meghalnék már a prológusban. Pedig olyan szép kis krakenjeink lehetnének Theonnal...

19. …amit te máshogyan fejeztél volna be:

Harry Potter és a halál ereklyéit csak kétszer olvastam, annyira utálom a végét. Én megöltem volna Harry-t.

20. …amelyet legszívesebben elajándékoznál:

Smucig vagyok, nem ajándékozok, de a Szellemidézőt szívesen elcserélem, ha kell valakinek, mert biztos nem olvasom el többször, és a többi részét se fogom megvenni.

21. …ami szerinted túl van értékelve:

Rengeteg ilyen van, nekem főleg Jane Austen összes.

22. …amit a szüleid ajánlottak:

Elég más az ízlésünk, a nagyimmal inkább egyezik, ő ajánlotta a Sally Lockhart trilógiát, és kölcsön is adta, mert jó fej.

23. …ami nagyon kellemes csalódást okozott:

Patricia Highsmith-t ajánlott egy ismerősöm, pedig nem szoktam krimit olvasni, és mégis annyira tetszett, hogy kivégeztem az egész életművet.

24. …ami a kedvenc kötelező olvasmányod volt:

Dosztojevszkij-től a Bűn és bűnhődés, de lehet azért, mert mire kötelező lett, én már rég szemellenzős Dosztijevszkij fan voltam.

25. …ami szerinted a legfurcsább volt, amelyet valaha olvastál:

Nick Cave-től És meglátá a szamár az Úrnak angyalát. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy visszataszító, vagy zseniális.

"– Verd meg a hangyokat. Aztán gyere haza, és nézd meg; ki figyel oda Peter Wigginre. Nézz a szeme közé, amikor az egész világ téged szeret és tisztel. Látni fogod a szemében a bukást. Így fogsz győzni, Ender.
– Nem érted – mondta a fiú.
– De igen.
– Nem, nem érted. Én nem akarom megverni Petert.
– Hát mit akarsz?
– Azt akarom, hogy szeressen."

A nem túl távoli jövőben az emberek harcban állnak egy földönkívüli civilizációval, a bogár-szerű hangyokkal. Két inváziót már sikerült visszaverniük, de állandó félelemben élnek, hogy mikor következik be a harmadik, amikor aztán az emberi faj végleg megsemmisül. A Nemzetközi Flotta csodagyerekekből próbálja kinevelni a parancsnokot, aki majd a következő háborút vezeti a hangyok ellen. Már majdnem kifutnak az időből, hogy megfelelő gyereket találjanak, mikor felbukkan a hat éves Ender Wiggin, aki tovább jut a kiképző katonai játékokban, mint előtte bárki.

Pár éve olvastam valami cikket erről a könyvről, el is akartam olvasni, de szinte lehetetlen beszerezni, mert utoljára 1991-ben adták ki, ami egyébként szerintem szégyen. Na mindegy, az eolvasó előnye, hogy nyomtatott formában kaphatatlan könyveket is könnyen be tudok szerezni. Valamelyik este néma küzdelmet folytattam magammal, hogy mégis mit olvassak, nézegettem, hogy mi van meg, aztán elkezdtem a Végjátékot, azzal az elhatározással, hogy csak beleolvasok. És ott ragadtam fél éjszakára, beleesve a 'na még egy fejezet, aztán tényleg megyek aludni' csapdába. Amikor tényleg lefeküdtem, ott cikáztak a gondolataim a Hadiiskolában, álmomban én is szimulációs játékokat játszottam, de mindig elakadtam a játszótérnél, és megöltek a farkasgyerekek. Elég hűha volt az egész könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz. Elméletileg ifjúsági regény, külföldön több helyen kötelező olvasmány az általános iskolásoknak, de felnőtteknek szerintem sokkal többet mond a történet.

Az első pár oldal után szembetűnő OSC stílusa. Nem csak olvasmányos, hanem fenntartja az állandó (tényleg állandó, nem bírtam lerakni) érdeklődést, pedig olyan dolgokról is ír, amiket egyébként nem tartok érdekesnek. Ilyen élményem eddig csak Patrick Süskind Parfümjével volt (másban is hasonlít, Ender Grenouille-hoz hasonlóan zseniális szörnyeteg), hogy bár a téma teljesen távol állt tőlem, mégis minden sorát imádtam olvasni. Amit még OSC nagyon jól csinál, az a mellékszereplők felépítése. Nem pazarolja feleslegesen az oldalakat hosszú jellemzésekre, hanem pár ügyesen kiválasztott főbb jellemvonással ábrázol könnyen megszerethető, reális karaktereket. (Ezt azért emeltem ki így külön, mert a legtöbb írónak hatalmas problémát jelent, hogy nem tudja, hogy lesznek hitelesek a mellékszereplők.) Nem csak itt, de máshol sincs egy felesleges sor se (biztos valami hiperszuper szerkesztője volt), nem kalandozunk el, hanem célegyenesen haladunk a kegyetlen végkifejlet felé.

Ender a hős, akit arra terveztek, hogy elpusztítsa a hangyokat, és megmentse a Földet. Győznie kell, nem számít, hogy milyen áron. Ezen alapul a kiképzése, összetörik, elszigetelik, kínozzák - persze a tanárok terve szerint - , bedobják a legreménytelenebb helyzetekbe, és neki újra és újra fel kell állni, hogy folytassa a játékot, és győzzön. Végleg.

Enderével párhuzamosan egy másik történet is kibontakozik. Két testvére, a lebilis természetű Peter és a szelíd Valentine szintén zsenik, de nem feleltek meg a katonai elvárásoknak. Látják, hogy a körülöttük lévő világ széthullik, és sodródik egy újabb háború felé, de mivel még gyerekek, nem tehetnek semmit, hogy megakadályozzák. Peter ötletére kiépítenek két hamis online személyiséget, akikkel aztán egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A könyv központ központi kérdései a kényes témák közé tartoznak. Brutális realisztikussággal mutatja meg a gyerekek közi erőszakot, a kegyetlenkedéseket, a kiközösítést. Sokszor az igazi háború, és a hangyok sem olyan ijesztőek, mint az Ender fölé tornyosuló Bonzo, aki meg akarja ölni csak azért, mert jobb nála. Ender belső meghasonulása, hogy bár ő nem akar bántani senkit, mégis rákényszerül, hiszen gyilkosnak tervezték. Aztán ott van még a gyerekek kiképzése is, ahol a tanárok sorra rúgják fel nem csak az iskola, és a játék, hanem saját morális szabályaikat, hogy jobb teljesítményre sarkallják a kicsiket. Az egyetlen, amit fura volt megszokni, hogy 6-8 éves gyerekek ennyire felnőttként viselkednek, de ez is része OSC jövőjének, úgyhogy megbarátkoztam vele. Amivel viszont nem sikerült megbarátkozni, az a magyar cím. Hogy lett az (egyébként összetett, szimbolikus) Ender's Game-ből semmitmondó Végjáték?

Bevallom, engem lesokkolt a befejezés. Csak ültem, és bambultam, hogy 'tejóég, ezt nem hiszem el!'. Annyira váratlan volt, annyira más, mint amit vártam. Lehet, hogy nem hibátlan a könyv, de a különlegessége elfeledteti a hibákat, és kiemeli az átlag sci-fi kategóriából.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Bean

"Az őrület és a nagyság egyazon érme két oldala. Valahányszor egy új Targaryen születik, az Istenek feldobják ezt az érmét a levegőbe, és a világ visszatartott lélegzettel figyeli, melyik oldalára zuhan."

Na végre! Valami ilyet vártam, amikor elkezdtem olvasni a sorozatot. Tökéletes volt, az első oldaltól az utolsóig, pedig az eddigiek közül ez a leghosszabb rész, mégis ezt olvastam el leggyorsabban. Most lettem menthetetlenül rajongó.

Nehéz spoilerek nélkül írni róla, de azért megpróbálom.

Nagy meglepetés volt Sansa, aki már a másodikban sem volt olyan idegesítő, most meg szinte kedvenceim lettem a fejezetei, már jobban szeretem, mint Dany-t (amikor megépítette Derest hóból, az a legszebb rész az egész könyvben). És ha már Dany, számomra nagyon fura, amit csinál, és nem vagyok benne biztos, hogy ő lenne a legjobb uralkodó Westeros-on. Remélem, hogy Ser Barristan majd megneveli, mert így egyre unszimpatikusabbá válik.

Jaime lett az egyik új nézőpontkarakter, és ezzel együtt kedvenc is. Nem olyan hülyék ezek a Lannisterek, mint amilyennek tűnnek, legalábbis Tywin és Jaime biztos nem. Az Ördögfióka meg olyan, mint Dany, a Trónok harcában még úgy ahogy szimpatikus volt, de azóta maga alatt vágja a fát. Tyrion-nak az utolsó fejezete miatt nem is fogok megbocsátani, a kisebbségi komplexusa rosszabb, mint Theon-é. (Apropó, hol jár az én imádott Greyjoy-om? Bolton fattyának üzenem, hogy ha a kisujján kívül valami baja lesz, hadat üzenek a Rémvölgy urának.)

Bosszantó, hogy ennyiszer elkerülik egymást a főszereplők, remélem majd azért a legvégén találkoznak, már ha életben maradnak. A legjobb mellékszereplők is ebben a részben voltak, Beric Dondarrion, a Vörös Vipera, a Töviskirálynő, Mance Ryder. (Kérdés azokhoz, akik olvasták: Mance vörös-fekete köpenyét Melissandre csinálta?) Szerencsémre a Véreb is felbukkan, és szokás szerint jó fej. Melissandrén kívül egy másik R'hllor papot is megismerünk, Thoros-t, aki Robin Hooddal a Villámúrral bandázik. Visszataszító, amit Thoros csinál, főleg az Epilógus után...továbbra sem szeretem a Tűz Urát, se a híveit. hülye Stannis

Nem tudom, hogy van ez, de én teljesen szerelmes vagyok Rhaegar-ba, pedig már 15 éve meghalt. Szeretnék egy könyvet csak Rhaegarról. Amit Meera és Jojen meséltek Bran-nek Harrenhal tornájáról...legalább háromszor mesélték el, mindig más szereplő, és egész biztos, hogy fontos. Vagy lehet csak a Rhaegar imádatom szeretné, hogy fontos legyen. Ennyi dal, és mese sem volt említve korábban, így egészen Gyűrűk Urás, csak a stílus más kicsit. Többet légyszi senki ne énekelje el a "Medve és a szép hölgy"-et, se a "Castamere-i esőket". Főleg az utóbbit ne, sok volt belőle.

Azt gondoltam, hogy a Lannisterek nagy szarkeverők, -ott ugye Lord Tywin az ÉSZ, a többiek meg csak szeretnének olyan okosak lenni, mint Tywin- de ezek után Roose Bolton, Walder Frey, na meg a Tyrellek is ott vannak az élen. Martellek még remélem fognak szerepelni, a Vörös Viperával szimpatizáltam, kíváncsi vagyok a többire. Kisujj is elég badass karakterré nőtte ki magát, nem gondoltam volna, hogy hajlandó ennyire bepiszkolni a kezét. A motivációi érdekelnének, mert Varys-ról nagyjából tudjuk, hogy kiket támogat, de Kisujj...

A Vörös Nász nem rázott meg annyira. Kegyetlen volt, és undorító, de már Zúgóban lehetett sejteni, hogy baj lesz. Még jó, hogy nem hívták meg a Patkányszakácsot. Vajon ezek után van olyan, aki nyugodt szívvel házasodik meg Westeros-on? Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, de a legfontosabb: szerintetek ki lehet Azor Ahai?

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane, Rhaegar Targaryen

"Artu panaszosan csippantott egyet.
– Nem – felelt Thripio –, nem hiszem, hogy kedvel téged.
A második csipogás sem enyhített a magasabbik robot szigorú hangján.
– Nem, én se szeretlek."

Bizony, ez nem vicc, tényleg elolvastam, és írok róla. Stone eseményére jelentkeztem, mert már legalább másfél hónapja kölcsönkértem az eredeti Star Wars könyveket Herceg úrtól, és vissza kéne adni.

Hogy megértsétek, milyen beteges kapcsolat fűz az eredeti filmtrilógiához, jobb ha mesélek kicsit. Négy vagy öt éves voltam, amikor mozikba került a Special Edition változat, és anyuék kitalálták, hogy elvisznek rá. A mozi akkor még ilyen nagy családi program volt, amire minden gyerek szívesen ment, csak azt nem értettem, hogy mégis miért akarnak az én kedves, konzervatív szüleim egy HÁBORÚS filmre elvinni?!? (Előtte csak olyanokat néztem, hogy Sok hűhó semmiért, vagy Hair, meg persze Disney összes) Beültünk a moziba, és valahol az első 1 perc után kicsit megváltozott az életem. Megismertem az első szerelmemet, Luke Skywalker személyében, és hivatalosan is filmbuzi lettem. Azóta elég jelentős Star Wars gyűjteményt sikerült összeszednem, kedvencem az R2-D2 alakú ébresztőóra, amit anyu ki akart dobni, de én megmentettem. (Kakaós-csiga hajam is volt, aztán amikor nagyobb lettem, átálltam a jedi padawan hajviseletre.)

Máig tudom kívülről a régi filmeket, és bár nem nézem olyan gyakran, de azért különleges helyett foglalnak el a szívemben (hú, ez de nyálas lett...). A rokonaim egyébként nem díjazzák a filmes megszólalásaimat, szerintük ijesztő, amikor azt mondom, hogy "Hitvány tudásod nem vetekedhet a Sötét Oldal hatalmával!", vagy amikor a filmmel párhuzamosan mondom a szöveget. (Egyszer ki kéne próbálnom úgy, hogy némára állítom, és én mondom az egészet. Ez miért csak most jutott eszembe?) Az új filmeket annyira nem szeretem, nem is néztem meg őket olyan sokszor. Emlékszem, az újak előtt pár nappal már megjelent a könyvváltozat, én megvetettem, és egy éjszaka alatt kiolvastam, hogy utána nézhessem végre moziban, de a könyvek jobbak voltak.

Szóvalizé...a könyv. Túl kellett tennem magam a sokkon, hogy fonetikusan leírták, hogy Artu Detu, meg Szi Thripio. Az első pár oldalon még minden olvasásnál fájdalmasan felvinnyogtam, aztán megszoktam. Azt szeretem a Star Wars könyvekben, hogy benne vannak a kimaradt jelenetek is, meg azért valamivel mégis több, mint a film. Itt a szereplők összetettebbek, nem csak a szokásos hercegnő-parasztfiú-laza csempész szerepeket látjuk tőlük. A filmben például soha nem vettem komolyan Luke Leia iránti érzelmeit, mert úgy tűnt, ő sem gondolja annyira komolyan, épp ezért a könyvben az utolsó bekezdés nagyon ütött, Luke teljesen belezúgott a hercegnőbe. Vicces ez a szerelmi háromszög leírás. Szerintem ha korábban olvasom, a film ismerete nélkül, akkor teljesen máshogy képzelem el a szereplőket. Néha elég kidolgozatlanok a leírások, például Vader jellegzetességeit hiányoltam, mintha magától értetődne, hogy az olvasó látta a filmet, és tudja, hogy néz ki Vader. Egyik kedvencemnek, Tarkin-nak a filmben kevés jelenete volt, de itt végre kedvére kiszemétkedhette magát. Kár, hogy nem tudok elvonatkoztatni, pedig úgy sokkal érdekesebb lett volna. A könyv legkülönlegesebb pontja az előszó, ahol a Whill Krónikából olvashattunk egy rövid részletet a Régi Köztársaság bukásáról, és Palpatine hatalomra kerüléséről (ezt hiányoltam a filmből, el lehetett volna rendesen magyarázni, hogy mégis mi ellen lázadnak, és milyen háború volt). Érdemes elolvasni fanoknak, és azoknak, akik még nem tudják, kicsoda Csubakka, de akik utálták, ők ezt is utálni fogják.

Én továbbra sem foglalkozok a negatív véleményekkel, ez a sorozat akkor is epikus, és kész. Szívem szerint már rég jedi lovag lennék.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Darth Vader

"Betévedt egy újságoshoz, nézegette a lapokat, a színes magazinokat, aztán a könyvekhez lépett. Mellette egy harmincas nő nézelődött. Vörös haja a vállára hullt, és amikor Paulra nézett, a férfi látta, milyen érdekes a nő szembogara. Titkokat rejtett - és kihívást."

Lehet nem hiszitek el, de teljesen pozitívan álltam hozzá az elején. Azt gondoltam, hogy olyan lesz, mint az elhagyott kiskutyák, akik senkinek sem kellenek, én meg megsajnálom őket, ahogy a könyvet is megsajnáltam. Annyira rossz csak nem lehet! Az elhatározásom,-hogy keresni fogom a pozitívumokat- kemény két oldalig tartotta magát.

Az első megingás a tőmondatoknál érkezett, de mivel jóhiszemű vagyok, azt mondtam magamban, hogy "biztos nyomdahiba". Sajnos már az első fejezetbe annyi ilyen "nyomdahiba" halmozódott fel, hogy nem foghattam többet a véletlenre. Olyan, hogy vessző viszonylag ritkán fordult elő, pontosvesszőről meg álmodni se merjünk.

Második megingás: Fogalmam sincs, hogy ki kicsoda, és nem azért, mert hülye vagyok, hanem mert ugyanolyan mindenki. Elméletileg azért jók a szempontszereplők, mert több szemszögből ismerjük meg a sztorit, és láthatjuk, milyen különbözően gondolkoznak. Nem úgy Fejősnél, akinél lazán ugyanaz a stílus jellemzi a 60 éves európai üzletembert, és a 20 éves amerikai fruskát. Csupa olyan szereplője van, akiknek nincsenek motivációik, csak csapódnak össze-vissza. Elmennek Bangkokba, mert csak, jó részük azt se tudja, miért ment oda, és amikor ott vannak, akkor se tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Ez elég bosszantó, és egyáltalán nem reális, hogy ennyire semmi elképzelésük sincs az életükről.

Miért kell ennyit ugrálni a szereplők között? Mire rájövök, hogy most éppen melyik hülye nevűről van szó (mindegyiknek valami angol tucatneve van: Paul, Robert, David...stb), és hogy hol vannak éppen, addigra vége a neki szánt másfél oldalnak, és jön a következő. (Kivétel Teri múltja, ahova szerencsére mindig ki van írva az évszám.) Olyan ez, mintha Fejős elkezdte volna írni pl. Paul fejezetét, aztán rájött, hogy semmi ötlete sincs, meg ez így tök unalmas, és inkább ugrott Simonra, akinél sajnálatos módon ugyanez a szindróma lépett fel másfél oldal után.

Persze mivel ez egy női könyv, kellenek bele hatalmas női problémák. Egy trendbetegség minimum, valami olyan, amiről már a közértes néni is olvashatott a Nők Lapjában, és átérzi a drámaiságát. De jajj, mi legyen...legyen aaaa...az anorexia! Persze ez csak egy szereplőre elég, nem lehet mindenki anorexiás. Legyen a másik halálos beteg! De nem ám igazából, hiszen nem akarjuk depresszióba taszítani a limonádéra vágyó gyanútlan olvasót. Azt hiszi, hogy halálos beteg, aztán kiderül, hogy téved, és nem fog meghalni. Igen, ez így jó lesz, már Coelho-nak is bejött a dolog. (Ezen nagyon röhögtem, a pasi valami orvosi lexikonból diagnosztizálja magának, hogy gégerákos, és pár hónapon belül meg fog halni. Orvoshoz nem megy el, inkább felrúgja az életét, és értelmetlen költekezésbe kezd. A végén kiderül, hogy hangszalaggyulladása van!!) Vannak még ilyen felbukkanó divat témák, amiknek mindenképp be kellett kerülni, mert hát Fejős már írt róluk cikket, csak át kellett emelni a regénybe. Ilyen a mellplasztika, botox, örökbefogadás; csak az a kár, hogy már unom mindet, és semmi újat nem mond róluk.

Elég menő dolog, hogy az író járt Bangkokban, de ne feltételezze azt, hogy az olvasó is. Írhatja nekem azt, hogy tuk-tuk, de akkor magyarázza is meg, hogy mi az, meg hogy néz ki, mert így nem mond semmit. Ti egyébként tudjátok hogy néz ki egy tuk-tuk, vagy én vagyok ennyire műveletlen? Ezt még eljátszotta pár bangkoki különlegességgel, a végére már úgy éreztem, hogy ujjal mutogat rám, hogy "bibii, én ismerem ezt a szót, te meg nem!" Kíváncsi lettem volna az országra, de a Thaiföld feeling kimerült abban, hogy a szereplők állandóan kurvázni jártak. Hol van a város illata, az egzotikuma? Ez nem Bangkok, csak egy negatív.

A történet olyan kiszámítható, hogy 50 oldal után meg tudtam mondani, mik lesznek a nagy csavarok a végén, és igazam is lett. Mindezek ellenére menthető lett volna a könyv, ha jól van megírva, de annyira jellegtelen maradt a szöveg, hogy egy szakácskönyv is stílusosabb nála. Háromszáz oldal után úgy éreztem magam, mint egy agymosott, soha többet nem olvasok ilyet. A végére valami jót is írok: lehet szégyen, de nekem tetszik a borító, olyan csajos (nem hiszem el, hogy leírtam ezt a szót...).

u.i.: Amúgy meg ne higgyetek nekem, mert ahogy Fejős Éva írja: "Légy kíváncsi és befogadó. Ne utasíts el semmit anélkül, hogy kipróbáltad volna."

értékelés: 1,5/5

kedvenc szereplő: senki

Eredetileg a filmadaptációk témáról kezdtem írni, de olyan szélsőséges érzelmeket váltott ki belőlem, hogy inkább töröltem, nem akartam lelkekbe gázolni. Legyen inkább a blogolás.

Szóval a könyves blogolás... lusta voltam füzetbe írogatni az értékeléseimet, viszont valahogy muszáj volt dokumentálni, mert egyre jobban éreztem, hogy megtelik a fejem, és egyre kevésbé emlékszem az olvasmányaimra. Gyakran kerestem rá könyvekre az interneten, így találtam rá a blogokra. Először MC blogját kezdtem olvasni, utána Nimát, és minden posztnál kedvet kaptam, hogy én is írjak az olvasmányaimról. Három különböző blogszolgáltatót próbáltam végig, azért lett freeblog, mert a legtöbb könyves blog itt van. (Pedig ha blogspot lett volna, akkor gátlástalanul válogathatnék a sablonok között, nem kéne mindig küzdenem.) Nincsenek vele különösebb céljaim, nem szoktam reklámozni, nem nyomulok sehol a bloggal. Néha vannak ilyen dilijeim, hogy miért nem kommentel senki, miért a legbénább posztot olvassák sokan, és a jót meg senki? Úgyhogy hivatalosan bejelentem, hogy a közhiedelemmel ellentétben barátságos vagyok, lehet nyugodtan kommentelni, vagy emailt írni, szívesen beszélgetek bárkivel. Arra is kíváncsi lennék, hogy van-e olyan olvasóm, aki a blog alapján választott magának olvasmányt? Ismerőseimnek gyakran ajánlok olvasnivalókat, de velük sosincs sikerélményem, mert alapvetően előbb vesznek a kezükbe vodkás üveget, mint könyvet.

Én szoktam mások blogja alapján könyveket választani magamnak, sőt mióta jóba lettem pár mollyal, azóta néha ajánlanak is nekem könyvet. Imádom, ha direkt nekem ajánlanak valamit, mert tudom, hogy ismerik az ízlésemet, és szeretem emberekhez kötni az olvasmányaimat. (A Waverley-kertről például mindig Nita fog eszembe jutni, a Csodaidőkről pedig Norin és Sceurpien) Van pár kedvenc bloggerem, akiket direkt nem fogok megnevezni, de hasonló az ízlésünk, és bízom az értékeléseikben, az ő blogjaikat szoktam böngészni. Régebben több blogot olvastam, de annyira megsokasodtak, hogy már nem bírom tartani a lépést, ha minden érdekes blogot el akarnék olvasni, rámenne egy napom, és akkor könyvet még nem is láttam.

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

Itt a második hét, és én még mindig lelkes vagyok, annyira, hogy megint két kérdésre válaszolok.

Könyvtár vagy könyvvásárlás?
E-book vagy könyv?

Könyvvásárlási mániám nagyon rég kezdődött, valamikor az ovi utolsó évében, amikor már tudtam olvasni. Anyu sokat várt könyvesboltba, és amikor olyan felelőtlen volt, hogy engem is elvitt, akkor borítékolható volt, hogy kiharcolok magamnak valami könyvet. Ez így folytatódott jó sokáig, aztán sajnos megtanulta, hogy nem éri meg velem könyvesboltba menni. Általános suliban ráálltam a könyvtárra, ami ott volt a nagyitól két utcára, és szívesen töltöttem ott a délutánjaimat. A gyerekkönyvtárnak nem volt túl nagy a választéka, negyedikes koromra elolvastam, amik érdekeltek, és visszatértem a könyvvásárláshoz. Akkor már zsebpénzt is kaptam, meg ha sok ötösöm volt, akkor is kérhettem a nagyitól valamit, és a rokonaim is megtanulták (már aki...), hogy az ajándék, aminek majdnem biztos, hogy örülök, az valami könyv-féleség. (Az már más kérdés, hogy páran abban a hitben élnek még most is, hogy aki olvas, annak lehet venni bármilyen szart, csak könyv legyen. Hát nem!) Lassan, de biztosan gyűltek a könyvek, és ha barátaim jöttek látogatóba mindig meglepődtek, hogy nekem játék helyett könyvvel van tele a szobám. (Ezt addig nem értettem, amíg én nem mentem hozzájuk, és meg nem láttam, hogy az ő szobájukban három könyv a max, de azok is kötelezők.) Gimiben iratkoztam be a megyei könyvtárba, ami miatt megint visszaesett a könyvvásárlási hajlandóságom. Ekkoriban kezdtek előjönni más péztárcagyilkos addikcióim, mint a cipővásárlás...Egyetemen először nem szerettem könyvtárba járni, mert elég buta módon voltak rendezve, de aztán úgy egy hónap után kezdtem rájönni, hogy hogy működik, és onnantól kezdve odaszoktam. Volt két három emeletes könyvtárunk, ahol Hasfelmetsző Jack nyomozati aktájától kezdve minden volt, amit csak el tudtam képzelni. Aztán jött egy nagyobb váltás, amikor vettem egy e-könyv olvasót.

Tavaly júniusban kezdtem gondolkozni rajta, de a nyarat még sikerült kihúznom olvasó nélkül. Szeptemberben egyik nap épp nem volt órám, és szívesen olvastam volna, de már elegem volt mindenből, ami angol, és nekem mindenképpen magyar könyv kellett. Vívódtam pár percet, hogy megéri-e felöltözni pizsamából, és besétálni a belvárosba olvasót venni, és végül győzött az igen (vittem magammal az útra csokit, hogy ne legyen olyan nehéz sorsom). Bementem az első boltba, láttam, hogy le van árazva az a Sony, amit már nyáron kinéztem magamnak, és még lila is volt belőle, úgyhogy azonnal jött velem. Vettem hozzá egy fekete bőr tokot is, de azt csak utazásnál használom. Először nem szerettem az olvasómat, idegesített, hogy nem könyv, hogy nem tudok lapozni, nem tudom kinyitni...aztán végül megbarátkoztunk. Most már spórolás miatt szinte csak azon olvasok. Mivel az állandó Magyarország-Anglia ingázásba egyszerűen nem fért bele, hogy mindenhova magammal cipeljem a kedvenc könyveimet, és még vásároljak is, ez volt ez egyetlen megoldás (monitoron köszönöm, nem olvasok, már így is elég rossz a szemem). Nincs rajta semmi extra, se szótár, se internet, mert feleslegesnek tartottam őket, csak olvasni lehet, de arra tökéletes. A könyvespolcaim már többszörösen tele vannak, a szobámban szinte nincs is más, csak könyvek, úgyhogy egyre hasznosabbnak tartom az olvasómat. Még mindig járok könyvtárba, de egyre ritkábban veszek könyvet (az utóbbi fél évben talán kettőt vettem magamnak, meg párat ajándékba, és ennyi).

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity

Hivatalosan holnap jelenik meg a Sárkányok tánca, George R.R. Martin monumentális, soha-véget-nem-érő könyvsorozatának ötödik része, ezért gondoltam, hogy írok kicsit a címről, mert Westeros történetében tényleg volt egy időszak, amit Sárkányok tánca néven emlegettek. (Fogalmam sincs, ennek lesz-e valami köze az új könyvhöz, de ha nem, akkor is érdekes adalék.)

I. Viserys Targaryen-nek három gyereke született az első feleségétől, de ezek közül csak egy, Rhaenyra hercegnő maradt életben. Viserys őt tette meg örökösének, bevonta az államügyekbe, részt vehetett a tanácsokon, hogy aztán majd felnőve királynőként irányítani tudja a Hét Királyságot.

Viserys azonban felesége halála után újraházasodott, és született három fia, és egy lánya, de továbbra is Rhaenyrát nevezte meg törvényes örökösének a végrendeletében. Minden szándéka ellenére azonban halálakor a Királyi Testőrség parancsnoka, Ser Criston Cole elvette a koronát, és második házasságából született legidősebb fiának adta, aki II. Aegon Targaryen néven ült a Vatrónusra.

Rhaenyra sem volt híján támogatóknak, így véres polgárháború kezdődött, amit a Sárkányok Táncának neveztek. A Birodalom két részre szakadt, Targaryenek harcoltak Targaryenek ellek, sárkány a sárkány ellen. A legtöbb sárkány ebben a közel egy évig tartó háborúban pusztult el.

II. Aegon végül megetette nővérét a sárkányával, de Rhaenyra fia, III. Aegon tovább folytatta a küzdelmet. II. Aegon-nak nem született örököse, és halála után III. Aegon került a trónra, akit kísértett anyja halála, ezért megépíttette Királyvárban a Sárkányfészket, uralkodása alatt itt tartotta elzárva a sárkányokat, és itt pusztult el az utolsó sárkány is.

A Sárkányok Tánca óta a nők csak utoljára következnek az öröklési sorban, a törvénytelen gyerekek után.

Remélem tetszett az első westerosi töri óra :)

"– Íme. A hatalom ott van, ahol az emberek hiszik, hogy van. Ott, és nem máshol.
– A hatalom tehát egy komédiás szemfényvesztése?
– Árnyék a falon – suttogta Varys. – De az árnyak ölni tudnak. És néha nagyon kicsi ember is óriási árnyékot vethet."

Továbbra is csak lassan tudom olvasni a Tűz és Jég dalát, de haladok, és egyre jobban szeretem.

Az első rész végén kisebb káosz alakult ki Westeroson, ez tovább fokozódik a Királyok csatájában. Négy király is magának követeli a koronát, aztán ott van még Dany, aki megtépázott Khalasar-jával vándorol.

Lehet egyedül vagyok ezzel a világegyetemben, de Tyriont továbbra sem tudtam megkedvelni. Itt már ő a Király Segítője, és jól magára talál az udvari intrikák, és érdekbarátságok világában (az elején még érdekelt is, hogy mit csinál, aztán úgy a felénél meguntam). Ha eddig kétségeim voltak a származásáról, itt egyértelművé válik, hogy igazi Lannister. Cersei egy idióta, ez egyre feltűnőbb, Jaime meg nem sokat szerepel, de az a kicsi is jelentős.

Starkék egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek, Jon az Éjjeli Őrséggel elment a Falon túlra, de Benjen továbbra sincs sehol, Arya a halállistáját mantrázza, Robb háborúzik. Az első részben nem gondoltam volna, hogy Sansa és Bran fejezetei jók lesznek, de most a könyv végére az ő sorsuk érdekelt legjobban (a kedvenc részem pont Sansás, lehet találgatni, hogy melyik :P).

Dany-vel nem történik túl sok minden, azt leszámítva, hogy vándorol (Westerossal ellenkező irányba persze, nehogy minden túl egyszerű legyen...). A könyvsorozat eddigi legjobb része szerintem, amikor a Halhatatlanok Házában látogat; az ottani látomások egész biztos, hogy valóra fognak válni, sőt szerintem előrevetítik a következő részek fő történéseit. Ja, és a könyv végén érkezik valaki Dany-hez, akit jó régen láttunk utoljára :)

Plusz két szempontszereplőt kapunk (a prológust leszámítva), az első Theon Greyjoyt, aki még annál is hülyébb, mint ahogy eddig gondoltam, második az ex-csempészt Davos-t, aki most Stannis Baratheonnál szolgál. Kettőjük közül Davos valamennyivel érdekesebb, mert általa nyerünk betekintést Stannis táborába, ahol csúnya dolgok vannak készülőben. Stannis még Eddard Starknál is karótnyeltebb pasi, akit kezdetben mindenki becsületesnek tart, de aztán egyre inkább elveszti önmagát. Nálam már az elején elásta magát, remélem soha nem lesz az övé a vastrón. (Még hogy Azor Ahai...szvsz Stannis ezt még nagyon meg fogja szívni.)

Néha megdöbbent az összetettsége ennek a regényciklusnak, kíváncsi vagyok, hogy fogja majd Martin lezárni. Egyre több szálat mozgat, egyre több helyszínen, fogalmam sincs, hogy tudja fejben tartani... Amit imádok benne, hogy elgondolkoztat, szinte megállás nélkül gyártom a teóriáimat az álmok-látomások-jóslatok alapján, és alig várom, hogy valamelyik valóra váljon. A problémám pedig ugyanaz, mint az első részben, hogy nekem ez továbbra is túl tömény, és egy kicsit túlírt, egy csomó felesleges jelenettel, de ettől függetlenül szeretem, mert jók a szereplői, és a fő történet érdekes. Most csak egy megrázóbb haláleset történt (nem fogom megbocsátani az elkövetőnek), és a vége sem volt olyan epikus, mint amikor Dany sárkányai kikeltek. Tartok egy kis szünetet, befejezem a könyveket, amiket elkezdtem, és csak utána állok neki a Kardok viharának. (A képen Renyl és a barack látható, háttérben az idegbeteg Stannis :P)

Július 12.-én fog megjelenni a sorozat ötödik kötete, A Dance with Dragons címmel, ennek örömére majd érkezik egy kis Tűz és Jég dala meglepetés, majd érdemes aznap felnézni a blogra.

értékelés: 4/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane

Ma elkezdődik az Olvasás 7 hete című esemény, amit Andiamo szervezett a Molyon, én meg lelkesen jelentkeztem rá. Röviden annyi a lényeg, hogy minden hétre jut pár téma, amikről aztán a könyvesbloggerek elmondhatják a véleményüket, de részletesebb információkat itt lehet róla szerezni. Mivel most még csak az elején tartunk, és tart a lendületem, rögtön az első nap érkezik is a bejegyzés. Az általam választott témák: 1. "Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette", 2. "Könyvadoptáció". Nézzük sorban.

1. Én utáltam, mások szerették...Húú, hát ilyenből aztán van rengeteg. Moly, vagy könyvesblogok alapján szoktam olvasmányt választani, olyanok ajánlása alapján, akikről tudom, hogy hasonló az ízlésünk, de még így is néhányszor jól mellényúlok. (Itt megjegyzem, hogy nem minden olvasmányomról írok itt a blogon, ez főleg lustaság, meg benne van az is, hogy ha nagyon nem tetszett az adott könyv, akkor egyszerűen nem akarok vele többet foglalkozni, nem hogy még el is gondolkozzak rajta. A másik eset, hogy nem bírok egy épkézláb véleményt megfogalmazni, és inkább hagyom az egészet.) Nem szeretek könyveket leszólni, meg negatív kritikákat írni, ki tudja, kinek taposok épp a lelkébe, úgyhogy ha annyira rossz volt egy olvasmányom, akkor inkább nem is írok róla. A blogon talán kettő ilyen van, amikről a sok pozitív vélemény után azt gondoltam, hogy tetszeni fog, aztán mégse. Első csalódásom a Shiver, ami így visszagondolva még jobban irritál, és kizárt, hogy elolvassam a többi részét, pedig olyan jó lett volna szeretni. A másik még nagyobb csalódásom a blogolás megkezdése óta A szél árnyéka, de ezekről olvassátok a régebbi posztokat, most nem akarom még egyszer leírni, hogy miért nem tetszettek.

Vannak más bűneim is, jóval sötétebbek, és régebbre nyúlnak vissza. Anyukám ajánlotta Boris Vian-tól a Tajtékos napokat, azt is sokan szeretik; én háromszor kezdtem el olvasni, és egyszer sem fejeztem be. A végtelen történetnek egyszer eljutottam már a feléig is, de akkor megfogadtam, hogy soha többet, ennyi bőven elég volt belőle. Érdekes, mert a Momót meg szeretem. A Narnia könyveket magamtól kezdtem el, ajánlás nélkül, négyet sikerült befejeznem, de lehet már túlkoros voltam hozzá, mert zavart a bugyutasága, és a belőle áradó keresztény propaganda, ami valószínű 10 évesen nem tűnt volna fel. Philip Pullmannak voltak ezzel kapcsolatban érdekes megszólalásai, ő elég jól elmagyarázta, hogy miért kedveli Lewis könyveit (volt is belőle hatalmas botrány Angliában), én meg teljesen egyetértek vele. Ha érdekel valakit, szívesen lefordítok pár ehhez kapcsolódó cikket, már régóta tervben van, csak nem tudom, mennyire érdekel bárkit is.

Aztán vannak azok a könyvek, amiket illik szeretni, ilyen Jane Austen, vagy a Bronte testvérek összes műve. Hát nekem nem megy, pedig esküszöm szeretném! Idegesít az összes szereplő, unalmasnak találom, Mr. Darcy-tól a hideg ráz, közhelyes az egész. (Vajon most hány olvasóm nyomja meg a nagy piros x-et örökre?) Ezzel azt hiszem mindent bevallottam, ugorjunk is a sokkal pozitívabb második pontra.

2. Azokra a könyvekre, amiket alig olvasnak, mégis megérdemelnék a figyelmet. Nagy kedvencem Cornelia Funke-tól a Tintaszív, de alig ismeri valaki :( A magyar kiadásnak azért van annyi szépséghibája, hogy a fordítás borzalmasra sikerült. Ha viszont sikerül megszokni, hogy mennyire modoros, és irritáló, akkor akár élvezhető is lesz, mert a történet nagyon-nagyon jó! Azért aki tud angolul, inkább úgy olvassa,  viszonylag egyszerű a nyelvezete, és úgy elérhető a két további rész is, mert magyarul csak az első jelent meg. (Majd lesz poszt Tinta-trilógia második részéről, mert várólistacsökkentős könyv nálam.) Robert Fulghum sajnos szintén sokak számára ismeretlen. A novellás kötetei is kedvesek, de az igazán jó a filozofikus hangvételű Harmadik kívánság. Nagyon különleges, szépen megírt könyv, ajánlom mindenkinek. Hamarosan tervezem újraolvasni, úgyhogy erről is lesz poszt még idén.

Akit még muszáj a végén megemlítenem, bár nem regényeket írt, egy amerikai költőnő, Emily Dickinson. Titokzatos nő volt, elzárkózva élt, szinte csak a kertjébe mozdult ki, versei nagy részét is csak a halála után adták ki (a korában nem is értették meg az ő szabadabb versformáit, azt hitték, hogy csak nem tud helyesen írni). Magyarul Károlyi Amy fordítása áll legközelebb az eredetihez, de ezt is inkább eredetiben ajánlom, még kezdő angolosoknak is élvezhető.

E rózsáról a vándor
Tudhat, más senki sem,
Ha útszélről nem tépem én
És föl nem emelem.
Egy méhnek majd hiányzol,
Egy pille emleget,
Sietve messzi földről
Keresné kebledet -
Egy madár majd elámul,
Egy szellő majd piheg -
Rózsa, meghalni néktek
Milyen könnyű lehet!

"Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház: hogy megremegtek a padlódeszkák, ha valakit elöntött a méreg, hogy kinyíltak az ablakok, ha mindenki egyszerre nevetett."

Bascom lakói furcsa népség, minden családnak van valami hagyománya. A Hopkins férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, a Clark nők híresek az érzékiségükről, de mind közül a Waverleyk a legfurcsábbak. Claire Waverley egyedül él a nagymamájától örökölt házban, kicsit talán magának való, de elégedett az életével, és idejét legszívesebben a kertjében, vagy a konyhában tölti. Biztonságosnak hitt burája azonban felborul, amikor megérkezik egy zizzent festő költözik a szomszéd házba, és 10 éve eltűnt húga is felbukkan egy kislánnyal. A Waverley-kertben álló mágikus almafa is egyre csak dobálja az almáit, hátha valaki lesz olyan felelőtlen, és beleharap.

Már az első oldalak után beleszerettem Allen könnyed, varázslatos stílusába. Olyan erős hangulatot képes teremteni, hogy érzem a lehullott alma, és a frissen sült ibolyás sütemény illatát. Nehéz szabadulni tőle, mert elbűvöl, és csak azt vettem észre, hogy mindjárt vége, pedig alig egy órája kezdtem el. A történet kicsit hasonlít az Átkozott boszorkákra (a könyvre nem tudom, mennyire, én csak a filmet láttam), de sokkal finomabb, és szelídebb. Bár nincs 300 oldal, mégis hozzánk nőnek a szereplők, könnyű őket megszeretni, mindenkinek van valami dilije. A kedvencem Evanelle Claire nagynénje, aki mindig hasznos ajándékokat osztogat, és szívesen elnézegeti a férfiak fenekét. Biztos vagyok benne, hogy ha jól körülnéznénk magunk körül, akkor találnánk hasonló érdekes embereket. (Tőlünk például két utcára lakik egy férfi, aki azt hiszi magáról, hogy ő Superman, de ő tényleg bolond.)

Bár egyértelműen nőknek szóló könyv, sőt romantika is bőven akad benne, mégse meg át bugyutába, hanem megmarad bájosnak. Vegyél egy csipet mágiát, pár álmodozót, egy tálca sütit kandírozott virágokkal, loncbort, hogy láss a sötétben, és már ott is vagy a csodálatos Waverley-kertben. Mágikus mese, ami segít elvarázsolódni, ha hagyod magad.

Azt hiszem ez az első Arany pöttyös könyv, amit olvastam, nem gondoltam volna, hogy ilyen jók. Nem csak a borítója szép, hanem belül is minden fejezet elején vannak tekergő indás illusztrációk. Szerencsére nem maradok sokáig Sarah Addison Allen nélkül, mert ősszel jelenik meg a következő könyve, a The Peach Keeper. Felüdülés a sok sorozat mellett kerek, lezárt történetet olvasni, már teljesen elszoktam tőle. Köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta :)

értékelés: 4,5/5

"Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem, hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak, nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak, szertefoszlanak …"

Lou 13 éves, Párizsban él a szüleivel, 160-as az IQ-ja, két osztállyal előrébb jár, és szereti figyelni az embereket az Austerliz pályaudvaron. No 18 éves hajléktalan, aki szívesebben iszik vodkát, mint vizet. Lucas Lou osztálytársa, és egyetlen barátja, de már kétszer bukott, és egyedül él, miután a szülei elhagyták, hogy élhessék a saját életüket. Ők hárman, bár teljesen különböznek, mégis a problémáik forrása ugyanaz, és úgy érzik, csak egymásra számíthatnak.

Próbáltam megszeretni No-t, de nem ment. A történet alapján úgy gondolom, hogy lett volna esélye normális életre, ami aztán a saját hülyesége miatt nem sikerült, és igenis az ő hibája, hogy az utcára került. Lou részéről megértem a kapcsolatukat, neki kellett egy idősebb testvér, valaki, akinél azt érezheti, hogy rá van szüksége, és ezt (az én szemszögemből) No rendesen kihasználta, mert lehet Lou bármennyire is intelligens, akkor is csak egy tizenhárom éves, könnyen befolyásolható kislány. Féltettem, nehogy No magával rántsa. Lou problémája a szüleivel viszont eltúlzott volt kicsit, amit csak ő látott olyan tragikusan. Lehet, hogy nem foglalkoztak vele olyan sokat, és az anyukája tényleg önző volt, de azért szerették, csak nem tudták hogy kifejezni. Ezzel szemben Lucas-t tényleg elhanyagolták, és nem érdekelte a szüleit, hogy mi van vele.

A hajléktalan téma elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Biztos mindenkinek volt olyan pillanata, amikor megsajnálta az utcán kéregetőket, és elgondolkozott, hogy miért van ez így, miért nem lehet nekik segíteni, de valamiért mégse fogadjuk be őket az otthonunkba. Én is sajnálom őket, de amit No-val kapcsolatban is írtam, nagyon kevés az olyan, aki önhibáján kívül került az utcára, és így már teljesen más megítélésbe kerül a dolog. Ezért is tetszett a könyv vége, ahol a kissé felborult világ visszazökkent, és minden a helyére került. PuPillának írtam olvasás közben, hogy annyira szomorú, hogy gyakran félre kellett raknom, és keresni valami vidámabbat, nehogy teljesen beforduljak. Bár nem konkrétan a történet szomorú, hanem áthatja egyfajta mélabú, és boldogtalanság. Szinte az összes szereplő egy nagyon nehéz élethelyzetben van, de félnek változtatni, félnek mindentől, meg akarják őrizni a saját kis törékeny üvegvilágukat.

Összességében nagyon szépen megírt történet, legjobban a stílusa tetszett (hasonló az Amikor életemben előszörhöz), ahogy a koraérett, és az átlagnál intelligensebb Lou szemléli a világot, és próbálja megérteni az embereket. Jók ezek a francia ifjúsági regények, egész más hangulatuk van, mint mondjuk egy angolnak, vagy amerikainak, és komolyabb témákhoz is nyúlnak. Elgondolkoztató olvasmány gyerekeknek, és szülőknek is, ami segíthet jobban megérteni egymást, és értékelni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Úgy tudom, készült belőle film is, de csak Franciaországban mutatták be, a trailert itt tudjátok megnézni.

A könyvet köszönöm Borostyánnak, és a Könyvmolyképző Kiadónak!

értékelés: 4/5

A tavalyi év egyik meglepetés-kedvence lett nálam a Crowfield átka, de nem is gondoltam, hogy ilyen hamar érkezik a folytatás. A második kötettel már előrelátóbb voltam, mint az elsővel, és kivártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell mást csinálnom, csak elveszni az apátságot övező sötét titkok, és a Foxwist erdő rengetegében.

A történet három hónappal azután folytatódik, hogy megtört Crowfield átka. Hatalmas repedés nyílik a templom falán, Szent Kristóf arcát kikaparják egy freskóról, a szerzeteseket rémálmok gyötrik, és az apátság egyre hátborzongatóbb események színterévé válik. Miféle gonoszt ébresztett fel Alys anyó Crowfield falain belül, aki elől még a tündérek Sötét Királya is elmenekül?

Ez a rész még jobban tetszett, mint az első, pedig azt is agyon dicsértem. Mivel itt már régi ismerősként köszöntjük a szereplőket, és az apátságot, több oldal maradt a cselekménynek, és ez mindenképpen javára vált a könyvnek. Egy rövid bevezető után máris fenyegetően vicsorognak ránk az árnyak. Veszélyesebb, és félelmetesebb kalandok várnak a kedvenceinkre, de szerencsére a hob még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes megőrizni a humorérzékét. Jobban megismerjük Shadlock-ot is, aki már nem  olyan ijesztő, mint Bone úr kísérőjeként, és (amikor épp nem a varjúfejű gonosz után nyomoznak) zenélni tanítja Williamet. Csiga testvér most nem kap olyan nagy szerepet, néha feleslegesnek éreztem a jelenlétét, beleszürkült a többi testvér közé. Furcsa kicsit, hogy ő és a perjel ilyen jól megbirkóznak a mágia, és egy alkimista jelenlétével, pedig még mindig csak 1348-ban járunk. Továbbra is pozitívum, hogy teljesen hanyagolják a romantikát, nem is hiányzik, Walsh így is ügyesen fenntartja az olvasó érdeklődését, és a romantikát pörgős akciójelenetekkel helyettesíti. Viszont az, hogy nincs szerelem, nem jelenti, hogy nem is kellenek női szereplők, márpedig jelenleg Alys anyó az egyetlen. (De lehet ez azért van, mert elsősorban fiús könyv.)

Igényesen megírt, de közben mégis olvasmányos gótikus regény, amit nem könnyű letenni; és mivel már nem annyira ártatlan, és kedves, mint az előzménye, idősebbeknek is legalább annyira szórakoztató, mint egy tininek. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert nagyon sok lehetőség van még a történetben, és a karakterekben.

A borítóval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ugye Will van a képen? De ha az ő, akkor miért szőke, mikor az első rész borítóján fekete volt a haja?

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum Kiadónak!

értékelés: 5/5

"Felnősz úgy, hogy indiánokról meg kalózokról meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnákkal meg kivágott erdőkkel, és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg felnőni."

Van úgy, hogy nagyon szeretnéd, hogy tetsszen egy könyv, és aztán mégse :( Mert nem ő a nagy Ő, nem egymásnak lettetek rendelve, bármennyire is jó lenne. Valahogy így voltam én az Elveszett próféciákkal.

Terry Pratchett-et nem ismerem, róla nem tudok nyilatkozni, de leírom, mi bajom van Neil Gaiman-nel. A Sandmant ugye imádom, a regényeiből is olvastam párat, és úgy érzem, mintha csak szórakozna. Olvasmányosak, meg ötletesek a történetei, és ennyi. Jó olvasni, de katarzis nálam mindig elmarad, és állandóan arra gondolok, hogy "oké Neil, de ez neked csak ujjgyakorlat!", és várom az igazán átütő könyvét. Mindig úgy kezdek bele a következőbe, hogy talán ez lesz az, de eddig még nem volt szerencsém. Persze megint hagytam, hogy megtévesszen a sok pozitív értékelés.

Adott egy antikvárius angyal, és egy Bentley-vel száguldozó démon, akik szeretnek a Földön élni, és nem éppen boldogok, amikor megtudják, hogy jön az Apokalipszis, méghozzá hamarosan: következő szombaton. Az Antikrisztus is aktívan tevékenykedik a világban, egy 10 éves, szemtelen kisfiú képében, vele van a pokol kutyája, aki jelenleg Eb névre hallgat, és inkább pincsire hasonlít, mint vérebre.

Pedig olyan jól kezdődött az Elveszett próféciák! Épp beteg voltam, amikor olvastam, és jó volt nevetni, de aztán a felénél elkezdett fárasztani. A poénok kiszámíthatóvá váltak, épp úgy, ahogy a szereplők, és már nem volt meg az újdonság varázsa. Néhány jelenet feleslegesen hosszúra nyúlt, mintha sehogy sem akarna eljutni a végkifejletig. Gyakran összezavart a sok szempontváltás is, szétesett miatta a történet, volt olyan, hogy bekezdésenként ugrottunk más szereplőhöz.

Egyedül talán Crowley, és Azirafael kapcsolata tetszett, a démon és az angyal, akik a kulturális különbségek ellenére egészen jóban vannak. A többiek kidolgozatlanok, talán pont a sok nézőpontváltás miatt, senkit sem volt elég idő megismerni, mert ugrottunk a következőre. Egy ilyen rövid könyvben nem biztos, hogy szerencsés ennyi szereplőt mozgatni. Jó ötletek vannak benne, csak olyan vázlat érzésem volt, mintha egy délután dobták volna össze egy üveg bor mellett.

értékelés: 4/5

Eredetileg a Gemma Doyle trilógia harmadik részét akartam megvenni, de nem volt a boltban, sőt a város egyik könyvesboltjában sem volt, így végül Armstrong könyvét hoztam haza, amit Gigi már megjelenés előtt lelkesen ajánlgatott Molyon. (Észrevettétek, hogy egyre többször választok Moly alapján olvasmányt?) Úgy voltam vele, mint a Rubinvörössel: ha nem jó a könyv, akkor is megérte megvenni, mert nézegethetem a csodaszép borítóját.

Chloé teljesen normális volt 15 évig, egy nap azonban elkezd szellemeket látni. Miután kisebb ámokfutást rendez az iskolában, egy jó pár évvel korábban meghalt gondnok elől menekülve, elküldik egy fiataloknak fenntartott rehabilitációs otthonba, a Lyle Házba. Ezzel kezdődnek Chloé megpróbáltatásai, egyre több szellem próbálja felvenni vele a kapcsolatot, miközben neki el kellene hitetnie az orvosokkal, hogy nem elmebeteg. Azonban amikor jobban megismeri a többi ápoltat, rá kell jönnie, hogy nem véletlenül kerültek ők az otthonba, és a Lyle Ház sem az, aminek látszik.

Kicsit talán túl lett hypeolva ez a könyv, és ezért elég magas elvárásaim voltak, amiket nem tudott 100%-ig teljesíteni. A legnagyobb bajom az egésszel, hogy konkrétan semmi nem derül ki az első kötetből. Van egy halom kérdés, amikből talán illene megválaszolni legalább egy-kettőt, de semmi ilyesmi nem történik. Értem, hogy el kell olvastatni a következő két rész is valahogy, de ez bosszantó. Nem azért olvasok el 300 oldalt, hogy utána csak annyi derüljön ki a rejtélyekről, ami az első 10 oldal után egyértelmű, és ami a fülszövegben is benne van. A másik, ami nem tetszett, az a megfogalmazás. Egy 15 éves lány elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, és ez meg is látszik rajta (idegesít, amikor állandóan a márkákat ismételgeti, teljesen lényegtelen számomra, hogy xy a Gap-ban vásárol, vagy a Barneys-ben). Majd belenézek az angol eredetibe, hogy ez csak fordítói baki, vagy tényleg ilyen az író stílusa. És ha már fordítás, néha teljesen magyartalan mondatok voltak benne, meg felcserélt szavak, vagy nem egyértelmű, hogy mit ki mond, mert hiányoznak a gondolatjelek a párbeszéd elejéről.

Ha ezek felett szemet tudunk hunyni, akkor egy egész eredeti kis történet lesz belőle, szimpatikus főszereplővel. Chloé jó fej, imádja a filmeket, olyan mint bármelyik 15 éves (sokszor felmerült bennem, hogy össze kéne ereszteni az Éhezők Viadalás Katniss-el, biztos jó hatással lenne rá). A helyzet, amibe kerül, egyáltalán nem illeszkedik a megszokott ifjúsági regényes trendbe, és néha elég félelmetes jelenetek is vannak benne (igen, bevallom, volt hogy görcsben volt a gyomrom, főleg úgy, hogy éjszaka olvastam). Imádtam, hogy Chloé fél a szellemektől, hogy semmi különleges nincs benne, ha olyan a helyzet, akkor sikítva menekül. A többi szereplő is jól el lett találva, egyedül Derek az, akinek a titkát máshogy képzeltem volna, de ebbe inkább nem megyek bele, mert spoiler lenne. Szerencsére mellőzve volt a romantika, csak finom utalások voltak bizonyos gyengédebb érzelmekre, és a szereplők kapcsolatai jóval összetettebb, mint egy átlagos ya fantasy-ban. Gyorsan kivégeztem a könyvet, nagyon olvasmányos, és a hibái ellenére legszívesebben azonnal folytattam volna a következő résszel. Nem a megszokott ártatlan történet, sokkal inkább tini horror, ahol nem feltétlenül jó különlegesnek lenni. Olvassátok, ha már elegetek van a nyálas románcokból, és a tökéletes testű halhatatlanokból :)

értékelés: 4,5/5

Az első rész után szinte azonnal kezdtem a másodikat, el is jutottam kb. a feléig, ahol aztán megtorpantam, mert nem tetszett. Megint egy Molyos beszélgetés kellett hozzá, hogy folytassam, és annyira nem is bántam meg, utána pár óra alatt ledaráltam a maradékot, de így is nagyon vegyes érzésekkel tettem le a könyvet.

"Katniss, akit a Viadalon úgy becéztek, "a lány, aki lángra lobbant", most elhagyja a pislákoló lángokat, a csillogó ékszerekkel kirakott ruhákat és a halvány gyertyafényre emlékeztető estélyiket. Katniss most már olyan pusztító, mint a futótűz."

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, ám mégsem élhetnek nyugodtan, mert a Kapitólium lakói lelkesen várnak minden újabb hírt a "tizenkettedik körzet elátkozott szerelmespárjáról". Győzelmi körútra indulnak a nyomorgó körzetekben, ahol azonban Katniss viadalos trükkje sokkal többet jelentett; egy lehetőséget, hogy szembe lehet szállni a Kapitóliummal. Közben már szervezik a 75. viadalt, ami a Nagy Mészárlás néven fut, és ha Katniss nem elég óvatos, könnyen az arénában találhatja magát újra.

Kezdem a negatívummal, hogy gyorsan túl legyek rajta, és írhassam a jót. Az eleje valami katasztrófa! Iszonyú nyögvenyelős, Katniss bosszantóbb, mint eddig bármikor, állandóan vívódik, hogy 1. melyik pasit válassza (mintha nem lenne egyértelmű...), 2. jajj, mi lesz a családjával (úgyis meghalnak, mert az élet kegyetlen, és ha egy kis realitást akar belecsempészni az írónő, akkor megöli őket) Ez a rinyálás tart a könyv feléig, vagy talán kicsit tovább, hogy aztán a főszereplők visszakerüljenek ugyanabba a helyzetbe, amiből az előző rész végén kikeveredtek. Tényleg nem volt más ötlete Collins-nak? Ez így elég gagyi. Viszont pont ebből következik a pozitívum része. Valószínű Collins rájött, hogy mit rontott el a korábbi Viadal leírásánál, és tanult belőle, mert a Nagy Mészárlás jóval izgalmasabbra sikerült (csak megint túl rövid!!!). Maga az aréna is jóval több fantáziáról árulkodik, mint az előző, és ehhez még jönnek az új szereplők, akik végre nem csak vázlatok Katniss árnyékában, hanem igazi szerethető karakterek. Sajnos Peeta is belesüllyed egy elég hasonló szenvedésbe, mint Katniss, ezért nálam ő most közel sem volt akkora kedvenc, mint korábban, de szerencsére megjelent Finnick, akinek (végre!) van humorérzéke, ami ugye kevés szereplőről mondható el a sorozatban. Nálam ő mentette meg a könyvet. Második kötethez méltóan hatalmas cliffhanger a befejezés, azok is el fogják olvasni a folytatást, akiknek amúgy nem jött be a történet, mert muszáj tudni, mi lesz a vége.

Azt igazán megmondhatnátok, hogy Gale minek van? A legfeleslegesebb szereplő az egészben, nagyon utálom. Snow elnököt egyelőre nem tudom hova tenni, meg a felbukkanó Tizenharmadik körzetet sem. Valahogy nem hiszem, hogy Katniss-nak annyival jobb lenne a lázadók között; szimbólumot csináltak belőle, úgy rángatják, mint valami marionett bábut, de senki sem kérdezte meg, hogy ő mit akar. Lesz itt még dráma bőven.

Finnick miatt egy hangyányit jobban tetszett ez a rész, mint az első, viszont nehezen bocsátok meg az unalomba, és nyálba fulladó részekért, úgyhogy marad a korábbi értékelés. De ezek után valami nagyon menő befejezést szeretnék látni, olyat, amitől hanyatt esek!

értékelés: 4/5

A zseniális Neil Gaiman ezúttal képeskönyvben borzongatja a fiatalabb korosztályt. Bár az ötlet most nem tőle, hanem 4 éves kislányától származik, aki arról álmodott, hogy farkasok vannak a házuk falában. 2003-ban a könyv megnyerte a New York Times 'Legszebben Illusztrált Gyerekkönyv' díját, sőt 2006-ban színpadra is állították gyerekmusicalként.

A mese hősnője, Lucy is úgy gondolja, hogy farkasok élnek a házuk falában, hallja, ahogy morognak, és kaparásznak. Mindenki tudja, hogy ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor vége; de Lucy nem mond le egykönnyen a házukról, főleg mivel imádott babamalacát is otthon hagyta a nagy menekülés közben.

"A farkasok énekeltek és táncoltak és vicceket meséltek."

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy ez a könyv igenis való gyerekeknek. A képek lehet, hogy nem a megszokottak, és talán félelmetesek is egy picit, de ezt teljesen jól ellensúlyozza a történet. Nagyon egyszerű, vicces mese, talán kissé groteszk is, de gondoljunk csak az olyan mára már klasszikusnak számító képeskönyvekre, mint például a Where The Wild Things Are, ami bár tele van csúnyábbnál csúnyább szörnyekkel, a gyerekek mégis imádják. Gaiman mestere a mesélésnek, de szerencsére nem veszi magát túl komolyan, amikor már kilátástalanná, vagy félelmetessé válna egy helyzet, oda betesz valami vicces megjegyzést, ami máris oldja az olvasóban a feszültséget. Bár nem olyan kidolgozott mint a másik gyerekeknek szóló Gaiman könyv, a Coraline, de nem is ez a célja, sőt azt se hiszem, hogy ugyanannak a korosztálynak szólna, kár összehasonlítani.

Az illusztrátor Dave McKean és Gaiman már sokadszor dolgoznak együtt, ő készítette a Sandman képregénysorozat borítóit, de a Temető könyvében, és a Coraline-ban is találkozhatunk a rajzaival. A farkasokban elsősorban kollázstechnikát alkalmaz, ami mozgalmassá, és nyugtalanítóvá teszi a képeket. Nem biztos, hogy ez illik legjobban egy kisebb gyerekeknek szóló képeskönyvhöz, de tény, hogy felnőttként számomra  sokkal inkább érdekessé teszi, mint maga a történet.

Muszáj még megemlítenem, milyen szépre sikerült a magyar kiadást; nagy alakú, fényes papírra nyomtatták, és még az illata is jó. Szerintem bevállalósabb gyerekek nyugodtan kézbe vehetik, nem félelmetesebb, mint egy Grimm-mese.

A könyvet köszönöm Lobo-nak, és az Agave Kiadónak.

értékelés: 4,5/5

Vallomás: csak azért olvastam el, mert annyit beszéltek körülöttem a filmről, meg mindig belefutottam ilyen Éhezők viadalás hírekbe, és elkezdett idegesíteni, hogy nem tudom, miről van szó. Akkor jött a sokk, amikor bejelöltem Molyon, hogy olvasom, és rögtön tizennégyen kedvencelték. Ledöbbentem, hogy ennyien szeretik, és megnyugodtam, hogy akkor azért annyira rossz nem lehet...

Vallomás 2.: Olvasás közben végig ettem, mivel a regény elég nagy százaléka az evésről szól. Az elején éheznek, akkor azért korgott a gyomrom, aztán amikor végre tudnak kontroll nélkül zabálnak, akkor azért rohamoztam meg a hűtőt. Aztán persze kezdődött minden elölről, éhezés, és zabálás, mire a könyv végére értem, felettem az itthoni kaja-készletet.

Valamikor a jövőben játszódik ez a tini-disztópia, Észak-Amerika helyén egy tizenkét körzetre osztott ország, a diktatórikus Panem területén. Minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, amikor 24 gyereket sorsolnak ki (minden körzetből egy fiút, és egy lányt), hogy aztán egy arénában élet-halál küzdelmet vívjanak egymással. A végén persze csak egyikük maradhat életben. A 16 éves Katniss kishúga helyett jelentkezik a viadalra, és ezzel reményt ébreszt a tizenkettedik körzet lakóiban.

"Arról nem is beszélve, hogy valahányszor csak eszembe jut a kivágott nyelvű lány, úrrá lesz rajtam a rettegés. Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat."

Katniss elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, amivel nekem csak annyi bajom volt, hogy sehogy sem sikerült megszeretnem őt. Sokszor nem is értem a karakterét, bizonyos helyzetekben nagyon éretten, és felnőttként viselkedik, aztán a következő pillanatban pedig a legegyértelműbbet sem bírja felfogni. Van, hogy rettenetesen bután, és naivan áll hozzá dolgokhoz, ami a második kötetben csak fokozódik (de arról majd később). A másik kiválasztott, Peeta sokkal szimpatikusabb, ő volt a kedvencem, meg az alkoholista mentoruk, Haymitch, akiről remélem több minden kiderül a következő két részben. Elég egyszerű az egész, a Kapitólium gonosz, mert hagyja éhezni a körzeteket, és legyilkoltatja a gyerekeket, Katniss pedig a lázadó, aki bár véletlenül kerül bele az események közepébe, de ha már ott van, jól megkavar mindent.

Nem volt rossz könyv, de valahogy kevés; sokkal jobb lehetett volna. A mellékszereplőkre alig szánt időt az írónő, kidolgozatlanok, és sablonosak (pl.: a többi kiválasztott), aránytalanul sokszor van központban a kajálás (értem én, hogy miért, de attól még unom!), és maga a viadal közel sem kap akkora hangsúlyt, és nem olyan izgalmas, mint ahogy várnánk. Az eleje számomra túlságosan el volt nyújtva, és a vége is olyan semmilyen, mintha rossz helyen lenne elvágva a könyv. Azért persze el fogom olvasni a többi részt is, mert érdekel, mi lesz belőle, és a filmet is biztos megnézem, de nem estem hanyatt tőle. Szórakoztató tini könyv, ha már unod a céltalan romantikát, egy olvasást mindenképp megér.

u.i.: Tetszik a borítók szimbolikája, pedig amúgy rondák, de jó ez a fecsegőposzáta :)

értékelés: 4/5

"… vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te."

Az első rész után azonnal nekiugrottam a következőnek, aztán elmaradt a poszt, mert nem bírtam köztük szünetet tartani, és egyben olvastam a maradék három részt. Ezzel csak az a baj, hogy gyorsan vége lett, én meg azóta vergődök, mert valahogy egyik olvasmányom se tetszik, egyik sem a Csodaidők, és legszívesebben elkezdeném elölről az egészet, de nem fogom, majd csak karácsony körül, addig visszafogom magam. Így inkább írok róla, bár már egy hónapja, hogy befejeztem, de nem baj, ha van itt a blogon is róla valami. Az előzőhöz hasonlóan most is egy elég szubjektív vélemény lesz ebből.

Az első rész megrázó vége után úgy kezdtem a másodikat, hogy minden haragomat Yaan-ra vetítettem ki, aki aztán fejre is állhatott volna, akkor se tud olyat csinálni, hogy megbocsássak neki. Pedig Yaan próbálkozott, de elég későn érő típus lehet, mert csak a negyedik részre sikerül rendesen összeszednie magát, ott meg annyira, hogy a könyv második felére ő lett a kedvencem (csak miután kivégezték a nr. 2 kedvencemet), amit jó nehéz volt bevallanom magamnak, mert hát mégis csak Yaan-ról van szó. Sőt, a könyv egyik legviccesebb jelenete is hozzá kapcsolódik, bár ez nem épp az ő érdeme.

A második és harmadik rész a háború borzalmaival szembesít, hogy aztán a negyedikben feloldja az addig felgyűlt feszültséget, és megpróbálja rendbe hozni a szereplők szétzilált életét. Kicsit izgultam, hogy ez nem fog sikerülni, hogy úgy járok a végén, mint a HP epilógusnál, de szerencsére minden jól alakult, és elmaradt a giccsbe hajló befejezés (vagy talán egy ici-picit giccses volt, de az kellett a lelki békémhez). Imádtam a háborús leírásokat, a kidolgozott hadmozdulatokat, a csatákat, és bár sokszor előre ki lehetett találnia a nagy titkokat, hogy ki kinek a kije, meg pár csavart, de még így is volt, hogy döbbenten bámultam a könyvre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha éveket kell várnom például a második, és a harmadik rész között, valószínű teljesen bekattanok. Számomra nagy szó, hogy végig megtartotta az első rész varázsát, pörgős volt, egy pillanatra se éreztem, amit mondjuk G.R.R Martin-nál igen, hogy túlírt lenne.

Persze elfogult vagyok továbbra is, ezt kár lenne letagadni. Szeretem az egészet, főleg talán azt, hogy emberből vannak a szereplők, halmozzák a hibákat, rossz döntéseket hoznak, és így életszerű az egész. Nincsenek szuper-képességek, se világmegváltó szerelmek, inkább olyan, mint az élet, sokszor csak véletleneken múlik miden. Nagyon örülök, hogy nem engedtem elhatalmasodni az előítéleteimet, és végül elolvastam a Csodaidők sorozatot, azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek, aki hajlandó végighallgatni :) Most a nagyimnál van a könyv (ma vitte el a negyedik részt), aki kijelentette, hogy ez a legjobb, amit valaha olvasott.

Az előző posztban nem írtam a alcímekről, úgyhogy most csak így megemlítem, hogy annyira nem tetszenek (meg a borítók se). A Prédikátor könyvéből angol alcímnek használt 'Time to Heal', meg a többi time-os jobban illene hozzá (csak a fordítást kéne átgondolni, mert angolul jól hangzik, magyarul viszont nem annyira), többet is mond a könyvről, meg figyelemfelkeltőbb. Mindegy, ez inkább csak ilyen saját elmélkedés, hogy lehetne minél több emberrel elolvastatni, mert nekem most ez lesz a misszióm (a könyvtárban majdnem egy néni kezébe nyomtam, de aztán túl gyáva voltam. majd legközelebb). Ha tudnék írni, biztos gyártanám hozzá a fanficeket (mert SPOILER az én fejemben Ronen végig életben volt :P), de így csak annyit tudok tenni, hogy ülök, és várom, hogy Eta befejezze az Időcsodákat, amiben SPOILER Ronen tényleg életben van :)

Sokat gondolkodtam olvasás közben a Kaven-ről, meg a nagycsaládi rendszerről, és arra jutottam, hogy én szívesen élnék úgy, mint ők. Lehet, hogy sokkal kötöttebb, és ott az a rengeteg szabály,a vallásosság, de mégis olyan biztonságot jelent, ami a külsős világban nincs meg. Szóval ha valaki tudja, mikor indul a következő űrhajó az Alfára, szóljon légyszi, szívesen áttelepülnék.

értékelés: 5/5

Boldog első szülinapot az én kedves blogocskámnak! Magamat ismerve igazi csodaszámba megy, hogy még mindig működőképes, és nagy ritkán frissül is ^^

Kellett valami lazulós olvasmány a Trónok harca után, és Nita volt olyan aranyos, hogy kölcsönadta a repülő lányt. Valami X-men-hez hasonlót vártam, de nem az volt, és így belegondolva nem is baj.

Piper McCloud tud repülni. Nem úgy, mint egy vadászgép, de azért tud. Mi meg azt tudjuk, hogy ha valaki mutogatja az abnormális képességeit, azt rövid úton pár öltönyös, és napszemüveges szigorú férfi elviszi valahova messze. Jelen esetben ez egy intézet speciális gyerekeknek, ahol Piper reményei szerint biztonságot, és barátokat talál, de ez persze nem így lesz, mert a gonosz mindig a legváratlanabb helyen bukkan fel.

Miután túltettem magam a fülszöveg első mondata által okozott sokkon (amit most csak azért se fogok ide leírni! nem is értem, hogy juthatott bárkinek is eszébe az a mondat, a hideg ráz tőle, annyira rossz) lelkesen ugrottam le a tetőről Piper-rel.

Ez a könyv egy cukiság, olvasás közben is állandóan egy hatalmas rózsaszín vattacukor járt a fejemben. Hemzseg az első könyves hibáktól, teljesen kiszámítható, és mégis megzabáljuk az egészet, mert annyira cuki. Amikor aztán még a cuki szereplők mellé cuki állatok is felbukkannak, az teljes katarzis.

"Igazán jó dolog, ha van az embernek barátja. Ettől úgy érzi… – Piper gondolkodott egy darabig, keresve a legmegfelelőbb szót-, …kapcsolódik. Hogy van valaki, aki vigyáz rá, és van valaki, akire ő is vigyáz."

A főszereplő naivsága irritáló kéne, hogy legyen, és valahogy mégsem az. Mert olyan kedves, aranyos, segítőkész, hogy nem lehet utálni, mindent elnézünk neki. A gonoszt se lehet utálni, mert hát jajj szegényt inkább sajnáljuk, olyan kedvesek, és megbocsátók vagyunk, és így a történet is sokkal szebb, és pozitívabb kicsengésű lesz. Kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek (kivéve Conrad, ő egy fokkal összetettebb volt a többieknél), mindenki fájdalmasan túlidealizált, és idegesítő, mint egy Gilmore Girls részben. Ártalmatlan olvasmány, olyan, mint azok a társasjátékok, amikre rá van írva, hogy 0-99 éves korig, és az egész család élvezi.

Az itt felsorolt sok negatívum ellenére élveztem a könyvet, átadtam magam a cukiságnak pár órára, jó volt teljes gondtalanságban és boldogságban lebegni, de nem egy jelentős olvasmány, ifjúsági könyvek között találni ennél sokkal jobbakat is.

értékelés: 4/5

Ha nincs a sorozat, ami az utóbbi időben legalább akkor média figyelmet kapott, mint a királyi esküvő, soha eszembe nem jut elkezdeni a Tűz és Jég dala ciklust. Főleg azért, mert tucat-fantasy-nak néz ki borító alapján, de az se épp biztató, hogy befejezetlen, meg ugye lassan olvasok, és riasztó ez a pár ezer oldal. No mindegy, amint megláttam Sean Beant, meg az óriásplakátokat azzal, hogy 'Winter is coming' már nem volt kérdés, hogy ez nekem kell, méghozzá a film előtt.

A terv, miszerint gyorsan kivégzem a könyvet, jól megbukott. Nem volt egyszerű, sőt inkább nehezen hangolódtam rá Westeros világára. Persze ez főleg az én bajom, valami akciódús, pörgős fantasy-t vártam, aztán meglepődtem, hogy nem az. Mert a Trónok harca inkább hömpölygős. Mivel rengeteg szereplő szempontjából követjük a történéseket, és fejezetenként ugrunk nem csak az időben, hanem a térképen is (van, hogy másik földrészre, máskor csak pár ezer kilométerrel odébb), így számomra nem volt épp zökkenőmentes az olvasás. Ehhez még jött egy halom név, amiket fejben kellett tartani, na meg a személyes motivációik, hogy ki éppen miért harcol, és miért utálja a másikat (ne legyenek illúzióitok, senki sem olyan könnyen kiismerhető, hogy ezt elsőre el lehessen dönteni). Szóval azért problémás volt a kapcsolatunk, párszor félre kellett raknom, és szusszanni, de végül csak nyertem. A végéért meg olyan mérges vagyok Martinra, mert ilyen cliffhanger befejezés után nem fogom kibírni, és kezdem azonnal a következőt.

Meg sem próbálom vázolni történetet, mert túl összetett, meg egyébként is az elmúlt egy hónapban sokan megtették. Nem olyan varázslós mesés, mint a Gyűrűk ura, inkább egy középkori lovagregényre hasonlít, de a legtalálóbb jellemzés talán a "rózsák háborúja" fantasy-ban. A nemesi házak hatalomért való csatározása van a középpontban, átszőve politikai játszmákkal, gyilkosságokkal, és titkokkal, közben pedig közeleg a tél, és Westeros lakóinak inkább össze kéne fogni, hogy az északról érkező néma fenyegetéssel szembe tudjanak szállni, de ők ezt figyelmen kívül hagyják. Jól kidolgozott szereplőket kapunk, sokkal karakterközpontúbb a történet, mint a GyU (talán a szempontok váltakozása miatt), és szerencsére egészen minimálisak a tájleírások, így a rengeteg intrika mellett még az is befogadható. Martin forgatókönyvírói gyakorlata, ami jól látszik a párbeszédeknél, meg a jelenetek váltakozásánál, sokszor egészen filmszerű. A legnagyobb baja, hogy túl sok, én úgy éreztem, hogy gyakran válik túlírttá, ilyenkor vettem elő pihenésképpen másik könyvet.

"Azt mondta, a hold egy tojás, Khaleesi – folytatta a lysi leány. – Egykor két hold volt az égen, de az egyik túl közel merészkedett a Naphoz és a melegtől megrepedt. Ezer meg ezer sárkány özönlött elő belőle és inni kezdtek a Nap tüzéből. Ezért lehelnek a sárkányok tüzet. Egy napon a másik hold is megcsókolja a Napot, az is megreped és a sárkányok visszatérnek."

Lehetne realista fantasy-nak nevezni, de szerintem bőven lesz itt még kaland a mágiával, meg a természetfeletti szörnyekkel a következő részekben. És ha már realitás, az író nem spórolt a vérrel, hullanak a fejek, és naturalista szexjeleneteket is bőven kapunk az arcunkba. Még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen átlátom ezt a könyvet, olyan összetett, hogy a legjelentéktelenebb döntés is hatással lehet egy onnan távol élő sorsára, így majd inkább a hét kötet elolvasása után visszatérek rá (ha egyszer tényleg befejezi Martin), de az biztos, hogy ez kemény felnőtt világ (férfiaknak is legalább annyira élvezetes olvasmány lehet, mint nőknek, annyi fegyvert, és csatát látunk, meg a középpontban is nagyrészt férfi szereplők állnak), fantasy-ra éhes gyerek kezébe ne kerüljön.

Martin amellett, hogy aktívan részt vesz a HBO sorozat készítésében, írja a következő regényét (meg növeszti a szakállát), elég aktívan blogol is, amibe érdemes belepillantani itt. A sorozatot is ajánlom, kimondottan jól sikerült, pedig én finnyás vagyok ilyen téren (sőt, pár megoldás jobban tetszik a sorozatban, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert meglincselnek a rajongók :P). A kedvenc trailerem érzékelteti legjobban a Westerosra köszöntő zűrzavart, mert minden főbb szereplőt a Vastrónra ültettek, ezzel is jelezve, hogy itt mindenkinek esélye van a legvégén megszerezni a koronát.

Jah, és még meg kell említenem a fordítást, amitől a hideg rázott, annyira béna pár helyen (Havas Jon a legrosszabb, de Királyvár, meg Deres is dobogósok), főleg ezért vonok le fél csillagot (meg mert remélem, hogy ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre jobb a történet).

értékelés: 4,5/5

Már korábban is írtam, hogy nem vagyok nagy krimi rajongó, de ez nem áll a Gyilkos elmék sorozatra (csak mióta egyben megnéztem 3 évadot, túladagolásban szenvedek). Bűntényeken belül is főleg a kriminológia, meg a viktimológia érdekel, a gyilkos-áldozat viszony, és a gyilkosban lejátszódó lélektani folyamatok, amikről egy klasszikus krimiben (AC, Simenon, Doyle) nem sokat lehet olvasni. Az védőügyvédek azonban naponta szembesülnek ezekkel a kérdésekkel, így nagyon érdekes olvasmánynak találtam Schirach könyvét.

A német Ferdinand von Schirach a Nürnbergben náci háborús bűnösként elítélt Baldur von Schirach  unokája, így már otthon megtapasztalhatta a bűn és bűnhődés kérdését, amivel aztán sztárügyvédként komolyabban is foglalkozott. Elmondása szerint írni könnyebb, mint ügyvédnek lenni, és ezek szerint jól is megy neki, mert tavaly Kleist-díjat kapott, hazájában bestseller szerzőként tartják számon, és második könyvét (ami Magyarországon is nem sokára megjelenik) már a megjelenéskor elkapkodták.

A Bűnös? kis krimi skiccekből áll össze, amiknek érdekessége, hogy az ügyvéd valóban megtörtént esetekből válogatta. Stílusa végig tárgyilagos, védőként nem  engedheti meg magának, hogy ítélkezzen megbízója felett, csak ismerteti a bűntényeket, mint egy nyomozati aktát. Van itt minden, emberevéstől kezdve testvérgyilkosságig, és egyáltalán nem olyan könnyű eldönteni valakinek a bűnösségét, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Mert hogyan jut el valaki odáig, hogy negyven év házasság után fejszével feldarabolja a feleségét, és utána kihívja a rendőrséget?

"Annak, hogy az ügyvéd ártatlannak hiszi-e a megbízóját, nincs jelentősége. Neki az a feladata, hogy védje a megbízóját. Se több, se kevesebb."

Az egyetlen probléma a történetek rövidsége, legalábbis én még szívesen olvastam volna tovább egy-egy fejezetet. Miközben az emberi felelősségvállalásról, és a bűn természetéről olvasunk, sokszor felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint az etnikumok helyzete Németországban, vagy az alvilág működése. Néha hátborzongató, máskor szánalomra méltó bűnözőkkel találkozunk, és minden esetben lehetőséget kapunk, hogy elgondolkozzunk az emberi tényezők jelentőségén egy bűnesetben, és láthatjuk, hogy a helyes ítéletet nem olyan könnyű meghozni, mint a tv-ben.

A könyv a Partvonal Kiadó dokumentum-krimi sorozatába tartozik, amik közé hamarosan érkezik Schirach legújabb könyve is.

értékelés: 4,5/5

A könyvet köszönöm a Partvonal Kiadónak!

Az ex-kokainfüggő Eddie Spinola New York-ban dolgozik szövegíróként egy jelentéktelen kiadónak. Élete a cigi, a sör, és az önsajnálat körül forog, míg egy nap véletlenül összefut volt sógorával (és dílerével), aki felajánl neki egy új gyógyszert, az MDT-48-at. Ez hihetetlen módon megnöveli az intelligenciáját, kreativitását, használója sokkal karizmatikusabb lesz, felerősödik az intuitív képessége, és ami a legfontosabb: mohóvá válik. A világ összezsugorodik, és egyre több kell, hogy kielégítse ezt a mohóságot. A tabletta rengeteg új lehetőséget nyit meg Eddie előtt, és ő meggondolatlanul menetel egyre feljebb. Amikor jelentkeznek a mellékhatások- tudatvesztés, és pánikrohamok- Eddie nyomozni kezd, az MDT többi használója után; csakhogy ők időközben titokzatos módon megbetegedtek, vagy meghaltak.

Eddie nálam bekerült a legellenszenvesebb regényhősök közé. Kicsit olyan, mint Patrick Bateman, visszataszító, de az ő szemén keresztül látunk mindent, ezért lehet bármilyen hülye, mégis szurkolunk neki, hogy jól jöjjön ki a történetből. Nagyon érzékletes lendülete van a könyvnek, amikor Eddie be van drogozva, az események pörögnek, az emlékezetkieséseinél pedig minden szaggatottá válik. Amikor tiszta volt, olyankor szinte mindig hisztizett, hogy neki mennyire szar, begyógyszerezve meg okoskodó, és nagyképű. Kedvenc jelenetem, amikor azt tervezgeti, hogy majd indul az elnökválasztáson (minél hosszabb ideje szedi a gyógyszert, annál irracionálisabb ötletei lesznek), és majd megkéri Ray Tyner filmsztárt, hogy legyen az alelnökjelöltje, mert olyan "földöntúlian jóképű". Ez az idézet elég jól jellemzi Eddie stílusát:

"Miközben az emberek folyamatosan kidőltek mellőlem – mert berúgtak vagy legyűrte őket a fáradtság, – én egyre frissebb és derűsebb lettem, s ettől, hogy őszinte legyek, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kedves, vidám félisten lennék."

Glynn egyébként ír származású, ez az első könyve, 2001-ben jelent meg először, akkor még The Dark Fields címmel. Idén elkészült a filmváltozat, aminek köszönhetően új címet kapott, és több országban is felfigyeltek rá. Olvasás közben sokszor eszembe jutott az Amerikai pszicho, nem csak Eddie miatt, hanem Glynn írásstílusa is Ellis-re emlékeztetett. Az izgalmas thriller mögött ugyanúgy ott egy éles társadalomkritika, aktuális témákat hoz fel, szembesít az értékrendünkkel. Eddie amint lehetőséget kap rá, azonnal pénzt akar, ez az egy célja van: minél több pénzt, és MDT-t szerezni (meg néha-néha egy új, márkás öltönyt). A gazdasági vezető réteget szintén ez motiválja, mintha más nem is létezne, csak a tőzsdeárfolyamok, a luxuslakások, és magánrepülők. Az amerikai álom világa, ahol nem mindegy, hogy tojáshéj, vagy tört fehér színű a névjegykártyád. Közben kiderül, hogy a legbefolyásosabb üzletemberek, és politikusok is a gyógyszer hatása alatt állnak, ám mire Eddie rájön, hogy a hatalom, amivel játszik, sokkal nagyobb nála, már túl késő, mert az agyunkkal nem lehet következmények nélkül játszani.

Elgondolkoztató cyberpunk könyv, nagyon ütős befejezéssel. (A végére már el is felejtettem, mennyire nem bírtam Eddie-t.) A filmre is egyre kíváncsibb vagyok, addig is itt egy trailer.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!

értékelés: 4/5

Már egyszer régen elkezdtem a Csodaidőket (talán 4 éve kb.), de az első fejezet után meguntam, és vittem vissza a könyvtárba. Aztán jött a moly, meg a könyves blogok, és egyre gyakrabban jött szóba a CSI, engem meg rettenetesen irritált, hogy nem tudok bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe. És persze elkezdett érdekelni, hogy mi lehet ez. Mivel épp Gyűrűk Ura újraolvasás közben vagyok, nem is akartam elkezdeni semmi monumentálisabbat, de aztán egy Sceurpiennel való beszélgetés után nem bírtam tovább, és kölcsönkértem meseanyutól. A terv az volt, hogy majd szép lassan haladok, ha egyáltalán tetszik, de végül teljesen használhatatlanná váltam, mert egy lépést sem bírtam úgy tenni, hogy ne a CSI járt volna a fejemben. Egyszerűen muszáj volt olvasnom! Későn feküdtem, korán keltem, evés közben olvastam, a buszon is olvastam, mindenhol olvastam. Itt nem árt megjegyezni, hogy ritkán van rám könyv ilyen hatással. Nem szoktam belebolondulni semmibe, utoljára a Harry Potter, és a Gyűrűk Ura váltott ki belőlem ilyen szintű fanatizmust, de akkor tizenkét éves voltam. Az utóbbi időben hiányoltam is, hogy nincs semmi olyan könyv, ami lekötne ennyire. Persze olvastam érdekeseket, de nem akartam benne élni a történetben, nem töltötte ki semmi ennyire a gondolataimat. (Valószínű mostanra mindenki rájött, hogy nagyon elfogult poszt lesz ebből...)

Nem fogok a történetről írni, mert már annyian megtették előttem, és nem is tudnám összefoglalni pár mondatban, így inkább csak gondolatok, benyomások következnek. Tetszett a stílusa, hogy bár (szerintem) elsősorban nem ifjúsági regény, mégis nagyon olvasmányos. Itt eszembe is jutott, hogy Görgey Etelka (az írónő) eredetileg Harry Potter fan fiction írásokkal kezdte, amiről egyre jobban úgy gondolom, hogy ad egy jó alapot, és olyan előnyöket, amiket egy hivatásos első könyves "író" nem feltétlenül kap meg. Az olvasók közvetlen visszajelzése szerintem nagyon fontos, mert ettől fejlődik egy kezdő író, és erre jó a fanfic, hogy a történet alakulása közben is megvan már a kapcsolat, nem csak utána. Korábban volt már szó Cassandra Clare-ről, aki szintén HP fanfic-ekből lett az egyik legsikeresebb amerikai ya fantasy író. Clare-nél, és Etelkánál is észrevettem, hogy a történeteikben sokkal több a feszültség, állandó a pörgés, minden párbeszédnek jelentősége van, kevesebb az üres járat, és így váltja ki a 'muszáj tovább olvasni'-hatást. Ez szerintem a fanfic írásból ered, ahol állandóan fenn kell tartani a rajongók érdeklődését.

Három főszereplőn keresztül -Judy, Giin, Yaan- ismerjük meg ezt a teljesen új világot, ami bár különbözik a miénktől, és a jövőben van, mégis a problémáik hasonlóak. Egyszerre látjuk rendszerük pozitív, és negatív oldalát, és azt, hogyan rohannak meggondolatlanul a háború felé. Az egész át van szőve politikával, vallási kérdésekkel, és társadalmi problémákkal (terrorizmus, rasszizmus), amitől még izgalmasabbá, és életszerűbbé váli. Ezen kívül pedig olyan kidolgozott minden, a nyelv, a társadalmi rendszer, a történelem, amit kevés sci-fi-nél tapasztaltam.

"A világ nélküled is forog tovább. Fölösleges magad fontosabbnak látni, mint amennyire az vagy."

Ééés most jön a negatívum része. Szerettem volna többet tudni a mellékszereplőkről. Sokszor indokolatlanul felbukkantak újabbak (újabb furcsa nevekkel persze), szerepeltek egy oldalon, aztán mire megjegyeztem volna, hogy kicsodák, és mit is akarnak, eltűntek (aztán 200 oldallal később megint felbukkantak). Azon már sírtam egy sort, hogy meghalt a kedvenc szereplőm, pedig közben folyton azon gondolkoztam, hogy milyen sokat lehetne kihozni ebből a karakterből, és hogy mennyire jó, hogy van valaki, aki ellensúlyozza a három főhős állandó lelki vívódásait. Erre ilyen értelmetlenül meghal :( Valahol itt kezdtem el gyűlölni Yaan-t. Már korábban sem volt szimpatikus, mert utálom, ha valakinek a fiatalságával magyarázzák az ostobaságát, és felelőtlenségét, de innentől komolyan drukkolok, hogy Yaan szívjon a következő három kötetben. Mással nem volt különösebb bajom, Judy-t, és Giin-t szerettem, meg a Raas család többi tagját is. Jó, hogy esendőek, hibákat követnek el, emberiek. (Martyn viszont egyre jobban Palpatine kancellárra, vagy Hitlerre emlékeztet a manipulatívságával.)

Rendesen belegabalyodtam ebbe a bejegyzésbe, de mindegy. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szélsőséges érzelmeket váltson ki belőlem egy könyv, hogy még meg is könnyezem a végét. Már értem Norin és Sceurpien rajongását, máskor is nyugodtan piszkálhatnak, hogy olvassak ilyen jóságokat. Csak már most attól félek kicsit, hogy mi lesz velem, ha a négy kötet végére érek?

Ha esetleg valakinek felkeltette az érdeklődését, hogy mi is ez, amibe így belebolondultam, épp húsvéti akció van, az írónő honlapján, 4500 ft a négy kötet, és még dedikálást is lehet kérni. (Anyu, ha ezt olvasod, akkor gondolj arra, mennyire örülnék egy ilyen ajándéknak :))

értékelés: 5/5 (meg felvettem a kedvencek közé is)

1997. Anglia az atomháború után. Az emberek kiszolgáltatottak, szabad teret nyer a fasizmus, és kialakul egy orwelli-hez hasonló diktatórikus rendszer. Ez ellen lázad fel a titokzatos, Guy Fawkes maszkos terrorista, V, akinek végső célja, hogy felrobbantsa a londoni Parlamentet.

"Happiness is a prison, Evey. Happiness is the most insidious prison of all."

Mindenképp el akartam olvasni, elsősorban azért, mert kellett alkotnom valami képet Moore-ról a Watchmen előtt, meg persze a film is nagyon tetszett. Annyit érdemes azért tudni, hogy eredetileg a Warrior magazinban kezdték el publikálni 1982-ben, de ez a lap 85-ben megszűnt, és csak 88-ban került a sztori a DC-hez. Időközben Moore eléggé befutott lett a Watchmen-nel.

V egy eléggé összetett figura, aki -bár a történet főhőse- mégsem egyértelműen jó, sőt. Valójában inkább egy őrült szociopata. Nagyon művelt, gyakran idéz klasszikusokból, teátrálisan adja elő magát, ám az eszközei brutálisak, és hideg kegyetlenséggel képes gyilkolni. Elrejtőzik az állandóan vigyorgó álarc, paróka, kalap, és köpeny alá, így senki sem tudja, hogy néz ki valójában, és sokkal inkább lesz belőle „eszme”, mint személy. (Egyébként amellett, hogy a rendszer ellen küzd, saját személyes ellenségeit is sorra kivégzi.) V-t elsősorban egy sokkal emberibb karakter, Evey Hammond-on keresztül ismerjük meg. A tizenhat éves lány prostitúcióra kényszerül, ám már első éjszaka rendőrökbe botlik, akiktől aztán V menti meg, majd magával viszi búvóhelyére, az Árny Galériába. A másik főszereplő, a V után nyomozó detektív, Eric Finch; aki aztán kutatásai során olyan titkokkal szembesül, amik megingatják a rendszerbe vetett hitét.

Lloyd kidolgozatlan, komor rajzai remekül illenek a történethez, és egyfajta film noir-os hangulatot teremtenek. (Eredetileg fekete-fehérben jelentek meg, de a DC-nél utólag kiszínezték a képeket.) Nagyon tetszik például, hogy jelzésértékűen újra és újra felbukkan a V betű/szám. Amit viszont hiányoltam a szövegből, viszont a filmben nagyon jól megcsinálták, azok V monológjai, amik már groteszkbe hajlóan tele vannak v betűkkel, és sokkal színpadiasabbá teszik a megszólalásait. A könyvben csak a fejezetek címei kezdődnek V-kkel.

V végső célja, hogy az irányítást a nép kezébe adja, ám mindezt anarchián keresztül képzeli megvalósítani (mint Guy Fawkes), és egy olyan népet akar felszabadítani, akik már agymosottá váltak a tv-ből, és más médiumokból áramló propagandának köszönhetően. Ezért is kulcsfontosságú, amikor V betör a tv-hez, hogy leadja saját műsorát. Moore egyébként zseniális, láthatóan megihlette a hidegháború időszaka, és olyan kényes társadalmi és politikai témákhoz nyúlt, amit kevesen mertek. Fogta a jelen problémáit, történelmét, és kivetítette egy disztópikus, poszt-apokaliptikus, ám egészen reálisnak tűnő alternatív jövőbe. Bár a történelmi párhuzamok, és maga a történet sem mindig egyértelmű, de arra késztet, hogy elgondolkodjunk, hol is tartunk most, és mennyi vált valóra a Moore által jósolt jövőből.

értékelés: 4/5