Czikornyai & Patza

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Soha ezelőtt nem hallottam erről a könyvről. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, vagy csak nagyon nem beszéltek róla sehol, mindenesetre elég vicces módon kerül a kívánságlistámra. Kit Haringtonnal néztem egy interjút, és arról kérdezték, hogy mit olvas. Elkezdett beszélni erről a könyvről, hogy mennyire jó, meg mennyire tetszik neki, és olyan lelkes volt, hogy gyorsan rákerestem a címre. Miután megállapítottam, hogy fülszöveg alapján egész érdekesnek tűnik, és akár nekem is tetszhet, jött a következő lépés: a beszerzés. Nagyjából sehol sem lehet kapni, már épp lemondtam volna róla, amikor Nitával egy antikvárium-túrán megláttam egy könyvkupac tetején. Nem volt kérdés, hogy megveszem, sőt, még aznap el is kezdtem olvasni, és jól meglepődtem.

Egy eldugott vermonti magánegyetemen különleges kis csoport szigetelődött el. Öten voltak, megközelíthetetlenek, és ógörögöt tanulnak a különc, de zseniális professzornál. Richard Papen, a feltörekvő új diák miután nagy nehezen bekerül a csoportba mindenre hajlandó, hogy tényleg közéjük tartozhasson. Csakhogy náluk a tanulás nem ér véget az osztályteremben, hátborzongató kísérletekkel próbálják újraélni az ókori görög bacchanáliákat, és megidézni Dionüszoszt. Egy ilyen rituálé alatt azonban meghal egy ember. Nem tudják, hogyan, vagy ki ölte meg, de amikor magukhoz térnek, ott a megcsonkított holttest. És a vért csak vérrel lehet lemosni.

(Zárójelben, és röviden a Dionüszosz-kultusz lényegéről: "A Dionüszosz-kultusz alkalmat teremtett az istenséggel való lelki egység megélésére, egyfajta megtisztulás a földi élet szennyétől. Az igaz életre áhítozó lélek a halál után előnyösebb pozíciókra tehetett szert általa. A halál utáni élet, ill. a halálban élvezhető örömök gondolata az archaikus kor egyik jelentős vallásos irányzatát jelentette, a halállal való nem-törődés (s ennek következtében a halottégetés gyakorlatát folytató), a megmásíthatatlan végzet (anakné, moira) által irányított életben való hit mellett. Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektől és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítő a síron túli világ szenvedélyeiből. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé - ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt." forrás)

Összesen hét főbb szereplője van a könyvnek, akárcsak egy görög tragédiának. A történet nagyon jól felépített, és összetett, a címazonosság Procopius művével egyáltalán nem véletlen. Tartt stílusa letisztult, és intellektuális, még akkor is jó olvasni, amikor valami teljesen lényegtelen dologról ír.

Mivel a gyilkosság már az epilógusban megtörténik, és tudjuk, kik követték el, nem nevezhető kriminek, inkább egy modern Bűn és bűnhődés, vagy pszichológiai thriller. Két részre osztható a könyv, az első a gyilkosság előtti időszakról szól, és hogy hogyan jutnak el a szereplők oda, hogy meggyilkolják egy barátjukat; a második rész pedig a bűn feldolgozásáról, hogy képesek-e továbblépni.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód kivételesen nem zavart, ez szerintem annak köszönhető, hogy a mesélő Richard passzívan vesz részt a dolgokban. Mindenhol ott van, megfigyel, aztán tárgyilagosan leírja az egészet. Hihetetlen, mennyire érzelemmentes, a regény alatt kb. kétszer éreztem, hogy na, ez most megmozdított valamit Richardban, de amúgy olyan jellegtelen figura, aki csak van, de nincs hatással az eseményekre. Annyira a csoporthoz akar tartozni, hogy bármire hajlandó. A többiekkel más a helyzet. Richard kedvencei az ikrek, akik az én szememben teljesen átlagosak, kicsit buták, de szépek. Charles-nak volt pár jó pillanata, de Camilla még Richardnál is semmilyenebb szereplő. Ő azért kellett, hogy legyen egy nő is, de Tartt nő létére sokkal jobb a férfi karakterek ábrázolásában. Francis a meleg hipochonder majdnem kedvenc, nagyon vicces megszólalásai vannak, de az én kedvencem a hideg, és cinikus Henry, a csoport ki nem mondott vezetője, aki egyébként nyelvzseni. Bunny meg...ő Bunny.

Azért megértem, ha valakinek nem tetszik ez a könyv, mert én is belátom, hogy a szereplői elitisták, és sznobok. Ahogy az ógörög csoport elszigetelődik, és azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak, nem épp egy szimpatikus vonás. Julian kimondottan idegesített a tökéletességével, mintha állandóan szerepet játszana. Abban sem vagyok biztos, hogy nem ő kísérletezgetett az osztállyal, szinte soha nem láttam őszintének a megnyilvánulásait. Sokat idéznek filozófusoktól, ókori íróktól, amit imádtam, sikerült is elérnie a könyvnek, hogy elővegyem az ógörög jegyzeteimet, és délutánokon át bogarásszam :)

Ahogy néztem, pont a rendszerváltás után jelent meg Magyarországon, amikor egy halom másik könyv, és jól el is tűnt. Igazán megérdemelne egy második kiadást, főleg, hogy külföldön elég ismert, és elismert regény, szerintem most már értőbb közönségre találna itthon is. (Csak egy új, és szép borító kell, mert a mostanival elmehetne valami tucatkriminek.) Misztikum, bentlakásos iskola, állandó hideg, és hóesés...nagyon erős hangulata van a könyvnek. Nem tudom elég szépen megfogalmazni, mennyire briliáns történetről van szó, tele szimbólumokkal, ezért  különösen azoknak ajánlom, akiket érdekel az ógörög kultúra.

értékelés: 5/5 (az értékelésekhez annyit tennék hozzá, hogy mostanában sok az 5/5, de ez nem azt jelenti, hogy lágyszívű lettem, hanem egyszerűen csak jó könyveket olvasok. ez tudott.)

kedvenc szereplő: Henry

"– Verd meg a hangyokat. Aztán gyere haza, és nézd meg; ki figyel oda Peter Wigginre. Nézz a szeme közé, amikor az egész világ téged szeret és tisztel. Látni fogod a szemében a bukást. Így fogsz győzni, Ender.
– Nem érted – mondta a fiú.
– De igen.
– Nem, nem érted. Én nem akarom megverni Petert.
– Hát mit akarsz?
– Azt akarom, hogy szeressen."

A nem túl távoli jövőben az emberek harcban állnak egy földönkívüli civilizációval, a bogár-szerű hangyokkal. Két inváziót már sikerült visszaverniük, de állandó félelemben élnek, hogy mikor következik be a harmadik, amikor aztán az emberi faj végleg megsemmisül. A Nemzetközi Flotta csodagyerekekből próbálja kinevelni a parancsnokot, aki majd a következő háborút vezeti a hangyok ellen. Már majdnem kifutnak az időből, hogy megfelelő gyereket találjanak, mikor felbukkan a hat éves Ender Wiggin, aki tovább jut a kiképző katonai játékokban, mint előtte bárki.

Pár éve olvastam valami cikket erről a könyvről, el is akartam olvasni, de szinte lehetetlen beszerezni, mert utoljára 1991-ben adták ki, ami egyébként szerintem szégyen. Na mindegy, az eolvasó előnye, hogy nyomtatott formában kaphatatlan könyveket is könnyen be tudok szerezni. Valamelyik este néma küzdelmet folytattam magammal, hogy mégis mit olvassak, nézegettem, hogy mi van meg, aztán elkezdtem a Végjátékot, azzal az elhatározással, hogy csak beleolvasok. És ott ragadtam fél éjszakára, beleesve a 'na még egy fejezet, aztán tényleg megyek aludni' csapdába. Amikor tényleg lefeküdtem, ott cikáztak a gondolataim a Hadiiskolában, álmomban én is szimulációs játékokat játszottam, de mindig elakadtam a játszótérnél, és megöltek a farkasgyerekek. Elég hűha volt az egész könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz. Elméletileg ifjúsági regény, külföldön több helyen kötelező olvasmány az általános iskolásoknak, de felnőtteknek szerintem sokkal többet mond a történet.

Az első pár oldal után szembetűnő OSC stílusa. Nem csak olvasmányos, hanem fenntartja az állandó (tényleg állandó, nem bírtam lerakni) érdeklődést, pedig olyan dolgokról is ír, amiket egyébként nem tartok érdekesnek. Ilyen élményem eddig csak Patrick Süskind Parfümjével volt (másban is hasonlít, Ender Grenouille-hoz hasonlóan zseniális szörnyeteg), hogy bár a téma teljesen távol állt tőlem, mégis minden sorát imádtam olvasni. Amit még OSC nagyon jól csinál, az a mellékszereplők felépítése. Nem pazarolja feleslegesen az oldalakat hosszú jellemzésekre, hanem pár ügyesen kiválasztott főbb jellemvonással ábrázol könnyen megszerethető, reális karaktereket. (Ezt azért emeltem ki így külön, mert a legtöbb írónak hatalmas problémát jelent, hogy nem tudja, hogy lesznek hitelesek a mellékszereplők.) Nem csak itt, de máshol sincs egy felesleges sor se (biztos valami hiperszuper szerkesztője volt), nem kalandozunk el, hanem célegyenesen haladunk a kegyetlen végkifejlet felé.

Ender a hős, akit arra terveztek, hogy elpusztítsa a hangyokat, és megmentse a Földet. Győznie kell, nem számít, hogy milyen áron. Ezen alapul a kiképzése, összetörik, elszigetelik, kínozzák - persze a tanárok terve szerint - , bedobják a legreménytelenebb helyzetekbe, és neki újra és újra fel kell állni, hogy folytassa a játékot, és győzzön. Végleg.

Enderével párhuzamosan egy másik történet is kibontakozik. Két testvére, a lebilis természetű Peter és a szelíd Valentine szintén zsenik, de nem feleltek meg a katonai elvárásoknak. Látják, hogy a körülöttük lévő világ széthullik, és sodródik egy újabb háború felé, de mivel még gyerekek, nem tehetnek semmit, hogy megakadályozzák. Peter ötletére kiépítenek két hamis online személyiséget, akikkel aztán egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A könyv központ központi kérdései a kényes témák közé tartoznak. Brutális realisztikussággal mutatja meg a gyerekek közi erőszakot, a kegyetlenkedéseket, a kiközösítést. Sokszor az igazi háború, és a hangyok sem olyan ijesztőek, mint az Ender fölé tornyosuló Bonzo, aki meg akarja ölni csak azért, mert jobb nála. Ender belső meghasonulása, hogy bár ő nem akar bántani senkit, mégis rákényszerül, hiszen gyilkosnak tervezték. Aztán ott van még a gyerekek kiképzése is, ahol a tanárok sorra rúgják fel nem csak az iskola, és a játék, hanem saját morális szabályaikat, hogy jobb teljesítményre sarkallják a kicsiket. Az egyetlen, amit fura volt megszokni, hogy 6-8 éves gyerekek ennyire felnőttként viselkednek, de ez is része OSC jövőjének, úgyhogy megbarátkoztam vele. Amivel viszont nem sikerült megbarátkozni, az a magyar cím. Hogy lett az (egyébként összetett, szimbolikus) Ender's Game-ből semmitmondó Végjáték?

Bevallom, engem lesokkolt a befejezés. Csak ültem, és bambultam, hogy 'tejóég, ezt nem hiszem el!'. Annyira váratlan volt, annyira más, mint amit vártam. Lehet, hogy nem hibátlan a könyv, de a különlegessége elfeledteti a hibákat, és kiemeli az átlag sci-fi kategóriából.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Bean

"Az őrület és a nagyság egyazon érme két oldala. Valahányszor egy új Targaryen születik, az Istenek feldobják ezt az érmét a levegőbe, és a világ visszatartott lélegzettel figyeli, melyik oldalára zuhan."

Na végre! Valami ilyet vártam, amikor elkezdtem olvasni a sorozatot. Tökéletes volt, az első oldaltól az utolsóig, pedig az eddigiek közül ez a leghosszabb rész, mégis ezt olvastam el leggyorsabban. Most lettem menthetetlenül rajongó.

Nehéz spoilerek nélkül írni róla, de azért megpróbálom.

Nagy meglepetés volt Sansa, aki már a másodikban sem volt olyan idegesítő, most meg szinte kedvenceim lettem a fejezetei, már jobban szeretem, mint Dany-t (amikor megépítette Derest hóból, az a legszebb rész az egész könyvben). És ha már Dany, számomra nagyon fura, amit csinál, és nem vagyok benne biztos, hogy ő lenne a legjobb uralkodó Westeros-on. Remélem, hogy Ser Barristan majd megneveli, mert így egyre unszimpatikusabbá válik.

Jaime lett az egyik új nézőpontkarakter, és ezzel együtt kedvenc is. Nem olyan hülyék ezek a Lannisterek, mint amilyennek tűnnek, legalábbis Tywin és Jaime biztos nem. Az Ördögfióka meg olyan, mint Dany, a Trónok harcában még úgy ahogy szimpatikus volt, de azóta maga alatt vágja a fát. Tyrion-nak az utolsó fejezete miatt nem is fogok megbocsátani, a kisebbségi komplexusa rosszabb, mint Theon-é. (Apropó, hol jár az én imádott Greyjoy-om? Bolton fattyának üzenem, hogy ha a kisujján kívül valami baja lesz, hadat üzenek a Rémvölgy urának.)

Bosszantó, hogy ennyiszer elkerülik egymást a főszereplők, remélem majd azért a legvégén találkoznak, már ha életben maradnak. A legjobb mellékszereplők is ebben a részben voltak, Beric Dondarrion, a Vörös Vipera, a Töviskirálynő, Mance Ryder. (Kérdés azokhoz, akik olvasták: Mance vörös-fekete köpenyét Melissandre csinálta?) Szerencsémre a Véreb is felbukkan, és szokás szerint jó fej. Melissandrén kívül egy másik R'hllor papot is megismerünk, Thoros-t, aki Robin Hooddal a Villámúrral bandázik. Visszataszító, amit Thoros csinál, főleg az Epilógus után...továbbra sem szeretem a Tűz Urát, se a híveit. hülye Stannis

Nem tudom, hogy van ez, de én teljesen szerelmes vagyok Rhaegar-ba, pedig már 15 éve meghalt. Szeretnék egy könyvet csak Rhaegarról. Amit Meera és Jojen meséltek Bran-nek Harrenhal tornájáról...legalább háromszor mesélték el, mindig más szereplő, és egész biztos, hogy fontos. Vagy lehet csak a Rhaegar imádatom szeretné, hogy fontos legyen. Ennyi dal, és mese sem volt említve korábban, így egészen Gyűrűk Urás, csak a stílus más kicsit. Többet légyszi senki ne énekelje el a "Medve és a szép hölgy"-et, se a "Castamere-i esőket". Főleg az utóbbit ne, sok volt belőle.

Azt gondoltam, hogy a Lannisterek nagy szarkeverők, -ott ugye Lord Tywin az ÉSZ, a többiek meg csak szeretnének olyan okosak lenni, mint Tywin- de ezek után Roose Bolton, Walder Frey, na meg a Tyrellek is ott vannak az élen. Martellek még remélem fognak szerepelni, a Vörös Viperával szimpatizáltam, kíváncsi vagyok a többire. Kisujj is elég badass karakterré nőtte ki magát, nem gondoltam volna, hogy hajlandó ennyire bepiszkolni a kezét. A motivációi érdekelnének, mert Varys-ról nagyjából tudjuk, hogy kiket támogat, de Kisujj...

A Vörös Nász nem rázott meg annyira. Kegyetlen volt, és undorító, de már Zúgóban lehetett sejteni, hogy baj lesz. Még jó, hogy nem hívták meg a Patkányszakácsot. Vajon ezek után van olyan, aki nyugodt szívvel házasodik meg Westeros-on? Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, de a legfontosabb: szerintetek ki lehet Azor Ahai?

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane, Rhaegar Targaryen

"Artu panaszosan csippantott egyet.
– Nem – felelt Thripio –, nem hiszem, hogy kedvel téged.
A második csipogás sem enyhített a magasabbik robot szigorú hangján.
– Nem, én se szeretlek."

Bizony, ez nem vicc, tényleg elolvastam, és írok róla. Stone eseményére jelentkeztem, mert már legalább másfél hónapja kölcsönkértem az eredeti Star Wars könyveket Herceg úrtól, és vissza kéne adni.

Hogy megértsétek, milyen beteges kapcsolat fűz az eredeti filmtrilógiához, jobb ha mesélek kicsit. Négy vagy öt éves voltam, amikor mozikba került a Special Edition változat, és anyuék kitalálták, hogy elvisznek rá. A mozi akkor még ilyen nagy családi program volt, amire minden gyerek szívesen ment, csak azt nem értettem, hogy mégis miért akarnak az én kedves, konzervatív szüleim egy HÁBORÚS filmre elvinni?!? (Előtte csak olyanokat néztem, hogy Sok hűhó semmiért, vagy Hair, meg persze Disney összes) Beültünk a moziba, és valahol az első 1 perc után kicsit megváltozott az életem. Megismertem az első szerelmemet, Luke Skywalker személyében, és hivatalosan is filmbuzi lettem. Azóta elég jelentős Star Wars gyűjteményt sikerült összeszednem, kedvencem az R2-D2 alakú ébresztőóra, amit anyu ki akart dobni, de én megmentettem. (Kakaós-csiga hajam is volt, aztán amikor nagyobb lettem, átálltam a jedi padawan hajviseletre.)

Máig tudom kívülről a régi filmeket, és bár nem nézem olyan gyakran, de azért különleges helyett foglalnak el a szívemben (hú, ez de nyálas lett...). A rokonaim egyébként nem díjazzák a filmes megszólalásaimat, szerintük ijesztő, amikor azt mondom, hogy "Hitvány tudásod nem vetekedhet a Sötét Oldal hatalmával!", vagy amikor a filmmel párhuzamosan mondom a szöveget. (Egyszer ki kéne próbálnom úgy, hogy némára állítom, és én mondom az egészet. Ez miért csak most jutott eszembe?) Az új filmeket annyira nem szeretem, nem is néztem meg őket olyan sokszor. Emlékszem, az újak előtt pár nappal már megjelent a könyvváltozat, én megvetettem, és egy éjszaka alatt kiolvastam, hogy utána nézhessem végre moziban, de a könyvek jobbak voltak.

Szóvalizé...a könyv. Túl kellett tennem magam a sokkon, hogy fonetikusan leírták, hogy Artu Detu, meg Szi Thripio. Az első pár oldalon még minden olvasásnál fájdalmasan felvinnyogtam, aztán megszoktam. Azt szeretem a Star Wars könyvekben, hogy benne vannak a kimaradt jelenetek is, meg azért valamivel mégis több, mint a film. Itt a szereplők összetettebbek, nem csak a szokásos hercegnő-parasztfiú-laza csempész szerepeket látjuk tőlük. A filmben például soha nem vettem komolyan Luke Leia iránti érzelmeit, mert úgy tűnt, ő sem gondolja annyira komolyan, épp ezért a könyvben az utolsó bekezdés nagyon ütött, Luke teljesen belezúgott a hercegnőbe. Vicces ez a szerelmi háromszög leírás. Szerintem ha korábban olvasom, a film ismerete nélkül, akkor teljesen máshogy képzelem el a szereplőket. Néha elég kidolgozatlanok a leírások, például Vader jellegzetességeit hiányoltam, mintha magától értetődne, hogy az olvasó látta a filmet, és tudja, hogy néz ki Vader. Egyik kedvencemnek, Tarkin-nak a filmben kevés jelenete volt, de itt végre kedvére kiszemétkedhette magát. Kár, hogy nem tudok elvonatkoztatni, pedig úgy sokkal érdekesebb lett volna. A könyv legkülönlegesebb pontja az előszó, ahol a Whill Krónikából olvashattunk egy rövid részletet a Régi Köztársaság bukásáról, és Palpatine hatalomra kerüléséről (ezt hiányoltam a filmből, el lehetett volna rendesen magyarázni, hogy mégis mi ellen lázadnak, és milyen háború volt). Érdemes elolvasni fanoknak, és azoknak, akik még nem tudják, kicsoda Csubakka, de akik utálták, ők ezt is utálni fogják.

Én továbbra sem foglalkozok a negatív véleményekkel, ez a sorozat akkor is epikus, és kész. Szívem szerint már rég jedi lovag lennék.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Darth Vader

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

A tavalyi év egyik meglepetés-kedvence lett nálam a Crowfield átka, de nem is gondoltam, hogy ilyen hamar érkezik a folytatás. A második kötettel már előrelátóbb voltam, mint az elsővel, és kivártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell mást csinálnom, csak elveszni az apátságot övező sötét titkok, és a Foxwist erdő rengetegében.

A történet három hónappal azután folytatódik, hogy megtört Crowfield átka. Hatalmas repedés nyílik a templom falán, Szent Kristóf arcát kikaparják egy freskóról, a szerzeteseket rémálmok gyötrik, és az apátság egyre hátborzongatóbb események színterévé válik. Miféle gonoszt ébresztett fel Alys anyó Crowfield falain belül, aki elől még a tündérek Sötét Királya is elmenekül?

Ez a rész még jobban tetszett, mint az első, pedig azt is agyon dicsértem. Mivel itt már régi ismerősként köszöntjük a szereplőket, és az apátságot, több oldal maradt a cselekménynek, és ez mindenképpen javára vált a könyvnek. Egy rövid bevezető után máris fenyegetően vicsorognak ránk az árnyak. Veszélyesebb, és félelmetesebb kalandok várnak a kedvenceinkre, de szerencsére a hob még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes megőrizni a humorérzékét. Jobban megismerjük Shadlock-ot is, aki már nem  olyan ijesztő, mint Bone úr kísérőjeként, és (amikor épp nem a varjúfejű gonosz után nyomoznak) zenélni tanítja Williamet. Csiga testvér most nem kap olyan nagy szerepet, néha feleslegesnek éreztem a jelenlétét, beleszürkült a többi testvér közé. Furcsa kicsit, hogy ő és a perjel ilyen jól megbirkóznak a mágia, és egy alkimista jelenlétével, pedig még mindig csak 1348-ban járunk. Továbbra is pozitívum, hogy teljesen hanyagolják a romantikát, nem is hiányzik, Walsh így is ügyesen fenntartja az olvasó érdeklődését, és a romantikát pörgős akciójelenetekkel helyettesíti. Viszont az, hogy nincs szerelem, nem jelenti, hogy nem is kellenek női szereplők, márpedig jelenleg Alys anyó az egyetlen. (De lehet ez azért van, mert elsősorban fiús könyv.)

Igényesen megírt, de közben mégis olvasmányos gótikus regény, amit nem könnyű letenni; és mivel már nem annyira ártatlan, és kedves, mint az előzménye, idősebbeknek is legalább annyira szórakoztató, mint egy tininek. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert nagyon sok lehetőség van még a történetben, és a karakterekben.

A borítóval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ugye Will van a képen? De ha az ő, akkor miért szőke, mikor az első rész borítóján fekete volt a haja?

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum Kiadónak!

értékelés: 5/5

"… vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te."

Az első rész után azonnal nekiugrottam a következőnek, aztán elmaradt a poszt, mert nem bírtam köztük szünetet tartani, és egyben olvastam a maradék három részt. Ezzel csak az a baj, hogy gyorsan vége lett, én meg azóta vergődök, mert valahogy egyik olvasmányom se tetszik, egyik sem a Csodaidők, és legszívesebben elkezdeném elölről az egészet, de nem fogom, majd csak karácsony körül, addig visszafogom magam. Így inkább írok róla, bár már egy hónapja, hogy befejeztem, de nem baj, ha van itt a blogon is róla valami. Az előzőhöz hasonlóan most is egy elég szubjektív vélemény lesz ebből.

Az első rész megrázó vége után úgy kezdtem a másodikat, hogy minden haragomat Yaan-ra vetítettem ki, aki aztán fejre is állhatott volna, akkor se tud olyat csinálni, hogy megbocsássak neki. Pedig Yaan próbálkozott, de elég későn érő típus lehet, mert csak a negyedik részre sikerül rendesen összeszednie magát, ott meg annyira, hogy a könyv második felére ő lett a kedvencem (csak miután kivégezték a nr. 2 kedvencemet), amit jó nehéz volt bevallanom magamnak, mert hát mégis csak Yaan-ról van szó. Sőt, a könyv egyik legviccesebb jelenete is hozzá kapcsolódik, bár ez nem épp az ő érdeme.

A második és harmadik rész a háború borzalmaival szembesít, hogy aztán a negyedikben feloldja az addig felgyűlt feszültséget, és megpróbálja rendbe hozni a szereplők szétzilált életét. Kicsit izgultam, hogy ez nem fog sikerülni, hogy úgy járok a végén, mint a HP epilógusnál, de szerencsére minden jól alakult, és elmaradt a giccsbe hajló befejezés (vagy talán egy ici-picit giccses volt, de az kellett a lelki békémhez). Imádtam a háborús leírásokat, a kidolgozott hadmozdulatokat, a csatákat, és bár sokszor előre ki lehetett találnia a nagy titkokat, hogy ki kinek a kije, meg pár csavart, de még így is volt, hogy döbbenten bámultam a könyvre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha éveket kell várnom például a második, és a harmadik rész között, valószínű teljesen bekattanok. Számomra nagy szó, hogy végig megtartotta az első rész varázsát, pörgős volt, egy pillanatra se éreztem, amit mondjuk G.R.R Martin-nál igen, hogy túlírt lenne.

Persze elfogult vagyok továbbra is, ezt kár lenne letagadni. Szeretem az egészet, főleg talán azt, hogy emberből vannak a szereplők, halmozzák a hibákat, rossz döntéseket hoznak, és így életszerű az egész. Nincsenek szuper-képességek, se világmegváltó szerelmek, inkább olyan, mint az élet, sokszor csak véletleneken múlik miden. Nagyon örülök, hogy nem engedtem elhatalmasodni az előítéleteimet, és végül elolvastam a Csodaidők sorozatot, azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek, aki hajlandó végighallgatni :) Most a nagyimnál van a könyv (ma vitte el a negyedik részt), aki kijelentette, hogy ez a legjobb, amit valaha olvasott.

Az előző posztban nem írtam a alcímekről, úgyhogy most csak így megemlítem, hogy annyira nem tetszenek (meg a borítók se). A Prédikátor könyvéből angol alcímnek használt 'Time to Heal', meg a többi time-os jobban illene hozzá (csak a fordítást kéne átgondolni, mert angolul jól hangzik, magyarul viszont nem annyira), többet is mond a könyvről, meg figyelemfelkeltőbb. Mindegy, ez inkább csak ilyen saját elmélkedés, hogy lehetne minél több emberrel elolvastatni, mert nekem most ez lesz a misszióm (a könyvtárban majdnem egy néni kezébe nyomtam, de aztán túl gyáva voltam. majd legközelebb). Ha tudnék írni, biztos gyártanám hozzá a fanficeket (mert SPOILER az én fejemben Ronen végig életben volt :P), de így csak annyit tudok tenni, hogy ülök, és várom, hogy Eta befejezze az Időcsodákat, amiben SPOILER Ronen tényleg életben van :)

Sokat gondolkodtam olvasás közben a Kaven-ről, meg a nagycsaládi rendszerről, és arra jutottam, hogy én szívesen élnék úgy, mint ők. Lehet, hogy sokkal kötöttebb, és ott az a rengeteg szabály,a vallásosság, de mégis olyan biztonságot jelent, ami a külsős világban nincs meg. Szóval ha valaki tudja, mikor indul a következő űrhajó az Alfára, szóljon légyszi, szívesen áttelepülnék.

értékelés: 5/5

Már egyszer régen elkezdtem a Csodaidőket (talán 4 éve kb.), de az első fejezet után meguntam, és vittem vissza a könyvtárba. Aztán jött a moly, meg a könyves blogok, és egyre gyakrabban jött szóba a CSI, engem meg rettenetesen irritált, hogy nem tudok bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe. És persze elkezdett érdekelni, hogy mi lehet ez. Mivel épp Gyűrűk Ura újraolvasás közben vagyok, nem is akartam elkezdeni semmi monumentálisabbat, de aztán egy Sceurpiennel való beszélgetés után nem bírtam tovább, és kölcsönkértem meseanyutól. A terv az volt, hogy majd szép lassan haladok, ha egyáltalán tetszik, de végül teljesen használhatatlanná váltam, mert egy lépést sem bírtam úgy tenni, hogy ne a CSI járt volna a fejemben. Egyszerűen muszáj volt olvasnom! Későn feküdtem, korán keltem, evés közben olvastam, a buszon is olvastam, mindenhol olvastam. Itt nem árt megjegyezni, hogy ritkán van rám könyv ilyen hatással. Nem szoktam belebolondulni semmibe, utoljára a Harry Potter, és a Gyűrűk Ura váltott ki belőlem ilyen szintű fanatizmust, de akkor tizenkét éves voltam. Az utóbbi időben hiányoltam is, hogy nincs semmi olyan könyv, ami lekötne ennyire. Persze olvastam érdekeseket, de nem akartam benne élni a történetben, nem töltötte ki semmi ennyire a gondolataimat. (Valószínű mostanra mindenki rájött, hogy nagyon elfogult poszt lesz ebből...)

Nem fogok a történetről írni, mert már annyian megtették előttem, és nem is tudnám összefoglalni pár mondatban, így inkább csak gondolatok, benyomások következnek. Tetszett a stílusa, hogy bár (szerintem) elsősorban nem ifjúsági regény, mégis nagyon olvasmányos. Itt eszembe is jutott, hogy Görgey Etelka (az írónő) eredetileg Harry Potter fan fiction írásokkal kezdte, amiről egyre jobban úgy gondolom, hogy ad egy jó alapot, és olyan előnyöket, amiket egy hivatásos első könyves "író" nem feltétlenül kap meg. Az olvasók közvetlen visszajelzése szerintem nagyon fontos, mert ettől fejlődik egy kezdő író, és erre jó a fanfic, hogy a történet alakulása közben is megvan már a kapcsolat, nem csak utána. Korábban volt már szó Cassandra Clare-ről, aki szintén HP fanfic-ekből lett az egyik legsikeresebb amerikai ya fantasy író. Clare-nél, és Etelkánál is észrevettem, hogy a történeteikben sokkal több a feszültség, állandó a pörgés, minden párbeszédnek jelentősége van, kevesebb az üres járat, és így váltja ki a 'muszáj tovább olvasni'-hatást. Ez szerintem a fanfic írásból ered, ahol állandóan fenn kell tartani a rajongók érdeklődését.

Három főszereplőn keresztül -Judy, Giin, Yaan- ismerjük meg ezt a teljesen új világot, ami bár különbözik a miénktől, és a jövőben van, mégis a problémáik hasonlóak. Egyszerre látjuk rendszerük pozitív, és negatív oldalát, és azt, hogyan rohannak meggondolatlanul a háború felé. Az egész át van szőve politikával, vallási kérdésekkel, és társadalmi problémákkal (terrorizmus, rasszizmus), amitől még izgalmasabbá, és életszerűbbé váli. Ezen kívül pedig olyan kidolgozott minden, a nyelv, a társadalmi rendszer, a történelem, amit kevés sci-fi-nél tapasztaltam.

"A világ nélküled is forog tovább. Fölösleges magad fontosabbnak látni, mint amennyire az vagy."

Ééés most jön a negatívum része. Szerettem volna többet tudni a mellékszereplőkről. Sokszor indokolatlanul felbukkantak újabbak (újabb furcsa nevekkel persze), szerepeltek egy oldalon, aztán mire megjegyeztem volna, hogy kicsodák, és mit is akarnak, eltűntek (aztán 200 oldallal később megint felbukkantak). Azon már sírtam egy sort, hogy meghalt a kedvenc szereplőm, pedig közben folyton azon gondolkoztam, hogy milyen sokat lehetne kihozni ebből a karakterből, és hogy mennyire jó, hogy van valaki, aki ellensúlyozza a három főhős állandó lelki vívódásait. Erre ilyen értelmetlenül meghal :( Valahol itt kezdtem el gyűlölni Yaan-t. Már korábban sem volt szimpatikus, mert utálom, ha valakinek a fiatalságával magyarázzák az ostobaságát, és felelőtlenségét, de innentől komolyan drukkolok, hogy Yaan szívjon a következő három kötetben. Mással nem volt különösebb bajom, Judy-t, és Giin-t szerettem, meg a Raas család többi tagját is. Jó, hogy esendőek, hibákat követnek el, emberiek. (Martyn viszont egyre jobban Palpatine kancellárra, vagy Hitlerre emlékeztet a manipulatívságával.)

Rendesen belegabalyodtam ebbe a bejegyzésbe, de mindegy. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szélsőséges érzelmeket váltson ki belőlem egy könyv, hogy még meg is könnyezem a végét. Már értem Norin és Sceurpien rajongását, máskor is nyugodtan piszkálhatnak, hogy olvassak ilyen jóságokat. Csak már most attól félek kicsit, hogy mi lesz velem, ha a négy kötet végére érek?

Ha esetleg valakinek felkeltette az érdeklődését, hogy mi is ez, amibe így belebolondultam, épp húsvéti akció van, az írónő honlapján, 4500 ft a négy kötet, és még dedikálást is lehet kérni. (Anyu, ha ezt olvasod, akkor gondolj arra, mennyire örülnék egy ilyen ajándéknak :))

értékelés: 5/5 (meg felvettem a kedvencek közé is)

"Az az éjszaka egyszerre volt csapnivaló és csodálatos, és pontosan jelentette a felnőtté válást: rájönni arra, hogy egy darabka elfuserált valóság messze felülmúlja a csöpögős és naivan idealizált fantáziákat."

Nehéz jó könyvet találni a felnőtté válásról, ami nincs tele közhelyekkel, és a világa sem rózsaszín tüllbe öltöztetett túlidealizált Barbie-álom, (meg nem is a Skins-féle abnormális züllöttség) hanem teljesen reális, pont olyan, ahogy én, vagy még sokan mások felnőttek. Claire Loup pont ilyet írt, elsősorban persze lányoknak.

Főhősnője Julie messze a legszimpatikusabb, és legnormálisabb ifjúsági regény szereplő, aminek köszönhetően még az (egyébként utált) E/1-es elbeszélőmóddal sem volt semmi bajom. Julie a középiskola befejezése után nosztalgiázik, sorra veszi azokat a dolgokat, amik először történtek meg vele, és hát ezekből van jó pár. Nem kell nagy komolykodásra számítani, Julie kellő öniróniával rendelkezve szemléli a dolgokat, és bármikor képes nevetni saját magán. Vannak itt szerelmek, csalódások, fontos, és kevésbé fontos elsők, de főleg a kötelező bénázások. Egy fejezeten belül egyszerre olvashatunk Julie jelenéről, és múltjáról, így megtudjuk, hogy mennyit tanult a hibáiból, és hogy visszagondolva hogy értékeli a régi dolgokat.

Olvasás közben eszembe nem jutott volna, hogy első könyves írónő, pedig de. Nagyon jól sikerült eltalálnia a tinédzservilágot (főleg a dialógusokban, nem ad olyan mondatokat a szereplők szájába, ami nem tizenévesekhez való), és ehhez jön az a bizonyos  könnyed francia elegancia, és báj, amiért az Együtt lehetnénket, vagy az Amélie csodálatos életét szerettük. Meglepően jó, értelmes olvasmány, amit nehéz letenni, és jól illik egy tavaszi délutánra.

A borító nagyon aranyos, sokkal jobb, mint a francia rikító rózsaszín; és a könyv belsejében, minden fejezet elején kis virág grafikák vannak, amik még dobnak a hangulaton. Beleszerettem, remélem az írónőnek még lesznek hasonló könyvei.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak és Borostyánnak! A könyv elméletileg március végén került a boltokba, és mivel egy órán belül április, talán már lehet kapni, de holnap leellenőrzöm.

értékelés: 5/5

"-Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkéig éljen?"

Ha meghalljuk azt, a címet, hogy A kis hableány, mindenki azonnal egy vörös hajú, romantikus lelkű, énekelgető halfarkas lánykára asszociál, akit Glen Keane teremtett a Disney stúdiónak. Én viszont (bár imádom Keane-t) sokkal nagyobb rajongója vagyok Andersen hableányának. Egy évben egyszer minimum el szoktam olvasni, de az is lehet, hogy kétszer. Nem tervezem, inkább egyszer csak azzal az érzéssel kelek, hogy nekem ezt olvasni kell, most. Valószínűleg a világ legszomorúbb meséje.

A legkisebb hableány-királykisasszony rajong az emberek világáért. Tizenötödik születésnapján úszhat fel először a felszínre, és ő azonnal beleszeret az arra hajózó hercegbe, akinek aztán az életét is megmenti. Sokáig epekedik utána, míg végül felkeresi a tengeri boszorkányt, hogy segítsen neki emberré válni, ám itt nem fordul olyan vidámba a történet, mint Disney-éknél.

"-Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. - Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna az egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is."

Andersen meséi különlegesek. Gyerekként elborzasztott a belőlük áradó fájdalom, és kegyetlenség, de még úgy is a kedvenceim voltak. Ha értenék hozzá, egyszer jól kielemezném, mert azon kívül, hogy csodaszépen van megírva, még tele van pakolva meseszimbólumokkal is (Andersen régi mitológiai történeteket, és népmeséket is felhasznált). Ilyen lehet a tizenötödik év jelentősége, a hajvágás, véráldozat, halandó, és halhatatlan lélek, a könnyek hiánya...stb. A kis hableány egy egészen modern nőtípust testesít meg, mert a tündérmesék passzív hercegnőivel ellentétben, akik arra várnak, hogy a herceg megmentse őket, ő cselekvő hősnő, aki felelős a sorsa alakulásáért. Érdekes még, hogy egy szereplőnek sincs neve, így talán jobban tudunk velük azonosulni, a sajátunknak érezzük a megpróbáltatásaikat.

Eredetileg máshogy ért volna véget a történet, (SPOILER!!) a kis hableány meghal, nincsenek levegő lányok, akik hozzák neki a megváltást, csak reménytelen szerelem, hiábavalóan feladott élet, és összetört álmok; aztán Andersen nem tudni miért, megváltoztatta, és odacsapott a végére valamit, amiről azóta is vitatkoznak a mesekritikusok.

értékelés: 5/5 (még szép :))

"A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz."

Sokat vitáztam magammal, hogy kell-e nekem újraolvasni A Gyűrűk Urát. Utoljára talán 6 éve vettem kézbe, kiskoromban a legnagyobb kedvencem volt (nyolcszor minimum olvastam 12 és 14 éves korom között, de lehet többször), és rettenetesen féltem tőle, hogy csalódni fogok, már nem fog tetszeni. Húztam amíg lehetett, néha levettem a könyveket a polcról, megszaglásztam, megsimogattam őket, vágyakozó pillantásokat vetettem rájuk, és a Molyon is egyre gyakrabban, és irigykedve vettettem rá magam a Tolkien-t olvasó emberekre. Így ment ez egy darabig, sajnáltam rá az időt, mert annyi jó könyv jelenik meg, és régiek közül is olyan keveset olvastam, A Gyűrűk Ura meg nem egy nap. Aztán mégis hagytam magam elcsábítani, a végső lökést talán a Veszélyes dolog kilépni az ajtón posztom adta meg, és az, hogy láttam Heloise, és PuPilla milyen lelkesen olvassák újra a Harry Potter sorozatot, pedig az bőven több, mint három könyv. Majd szép lassan, megfontoltan haladok (a második közepénél valószínű nagyon be fogok lassulni), és olvasok mellette mást is, hogy a blog se haljon meg addig, amíg átrágom magam ezer oldalon.

"Az emlék csak tükör, ha mégoly tiszta is mint Khaled-zaram tükre. Vagy legalábbis Gimli, a törp szíve ezt súgja. A tündék lehet, hogy másként látják. Hallottam is, hogy számukra az emlék nem annyira álom, mint inkább a világ hajnalának képe"

A történetet valószínű mindenki ismeri, ha nem könyvből, akkor filmből, de mégis írok róla picit. Innentől erősen SPOILERES tartalom következik, szóval akik még semmilyen formában nem találkoztak A Gyűrűk Urával, azoknak nem ajánlott tovább olvasni.

Frodó, a hobbit (120 centi, szőrös lábú, szeret pipázni) utazása, hogy végrehajtson egy teljesen lehetetlen küldetést, elpusztítsa az Ellenség legnagyobb fegyverét, a Hatalom Gyűrűjét, amivel örök homályba boríthatná Középföldét. Ha egy mondatban kéne összefoglalni, akkor valahogy így, de ez a történet sokkal több ennél. Emberek, tündék, hobbitok, és törpök, akik félreteszik a régmúlt sérelmeit, hogy együtt harcoljanak mindazért, ami a világban szép. Tolkien egy annyira összetett világot, és karaktereket teremtett, hogy már csak ezért is le kéne borulni előtte. Nyelvészként legkedvesebb hobbija volt új nyelveket, és írásjeleket kitalálni, így például a tünde nyelv olyan kidolgozottra sikerült, hogy akár most is lehetne használni (aki tündéül szeretne tanulni, menjen MTT rendezvényekre). Vagy ettől csak én ájulok el teljesen? És akkor még ott vannak a versek, meg balladák, amik akár egy külön kötetet is megérdemelnének -itt még hozzátenném, hogy Göncz Árpád fordítása szintén tökéletes- vagy Középfölde történelme, amiből néha-néha említ részleteket, és ha nem olvastuk a mindenféle előzményeket, akkor is érezzük, hogy ha megkérdeznénk Tolkien-t, mi történt Megyei időszámítás szerint 2132-ben (fogalmam sincs, mi volt akkor, lehet semmi, de nem nézek utána) akkor egész biztos, hogy tudna válaszolni. A Gyűrűk Ura után sokan megpróbálkoztak ezzel a fajta mítoszteremtéssel, de senkinek nem jött össze, mert miután ezt olvastad, a többi fantasy inkább az aranyosan szórakoztató kategóriába esik (meg ugye nem lehet mindenki olyan zseni, mint Tolnien, na).

Most egyébként próbáltam nagyobb odafigyeléssel olvasni, nem csak darálni az oldalakat, és már a megfogalmazásában is van valami letisztult szépség. Hiába van tele tájleírásokkal, mégis élvezet olvasni. Tényleg, ha már a táj: nekem Középfölde tiszta Bakony :) Néha viszont túlzásba esik Tolkien, és elhanyagol pár szereplőt. Mivel ez első kötet, jobban be lehetett volna mutatni a Szövetség tagjait, főleg Legolast, és Gimlit, mert róluk nem sokat tudtunk meg (tudoom, majd később...). Jók még ezek a személyes drámák is, mindenkinek meg kell küzdeni a démonaival, és ez a móriai veszteség után, Lórienben csúcsosodik ki. Tetszett, hogy a könyvben nincs annyira előtérben Aragorn szerelmi élete, mint a filmben, így az egyetlen említésre méltó női karakter Galadriel marad, aki már önmagában is az egyik legellentmondásosabb személy Középföldén, ha ismerjük az előzményeket. (Tudom, hogy tünde, és nem lehet gonosz, de szerintem határtalanul nagyravágyó volt már akkor is, amikor Középföldére jött, és csak úgy tud megtisztulni, hogy lemond a Gyűrűről, ezzel a hatalomról, és visszamegy nyugatra. Ő a kedvencem, ha még nem derült volna ki :D)

Meg nem tudnám mondani, mi az, ami miatt valaki beleszeret ebbe a könyvbe, és nem tartja unalmasnak. Számomra talán azért különleges, mert mindig lehet benne új dolgokat felfedezni, és miközben nagy örök érvényű igazságokat tanít, nem akar több lenni, megmarad mesének, egy monumentális tündérmesének.

"Amint az Ezüst-ér innenső partjára lépett, különös érzés kerítette hatalmába, s ez egyre mélyült, amint beljebb haladt Lórienbe: úgy tetszett, átlépett az idő valamiféle hídján az Óidők egy csücskébe, s most oly világban jár, ami régóta nem létezik már. Völgyzugolyban a régi dolgok emléke élt, Lórienben maguk a régi dolgok."

Mielőtt Harry Potter elcsavarta volna a fejünket, Krabat is megjárt egy Varázslóiskolát, csak az közel sem volt olyan barátságos, mint Roxfort. A harmincéves háború idején Szászország egy eldugott vidékén áll a sötét koselbruchi malom. Gazdája, a félszemű, félelmetes Mester Fekete Iskolát működtet, ide kerül molnárinasnak Krabat. A fiúk nappal dolgoznak, éjszaka pedig varjúvá változva magolják a sötét igéket. Mivel azonban mindennek ára van, minden szilveszter éjszakán, titokzatos körülmények között meghal egy legény. Krabat menekülne, de erre csak egy, kockázatos lehetőség létezik: ha van egy lány, aki igazán szereti, és kiállja érte a Mester próbáját.

1985-ben jelent meg Magyarországon, gyorsan elfogyott a könyvesboltokból, azóta pedig a szinte kaphatatlan kategóriába tartozik. Egyébként nagyon szép kiadás, dupla oldalas, ijesztő fekete-fehér illusztrációkkal, amik jól tükrözik a könyv hangulatát.

Csak úgy tudnám jellemezni, hogy horror-mese, de abból is a régi, klasszikus fajta, amit fiatalok, és felnőttek egyaránt szeretnek. Németországban már évek óta a legnépszerűbb gyerekkönyvek közé tartozik. Preussler nagy hangsúlyt fektet a keresztény hagyományokra, fontos szerepe van a történetben a Húsvétnak, és az Új Évnek; de ugyanúgy merít a vendek népi hiedelemvilágából, vagy a molnárlegendákból is. (A parasztok régen titkos erőket tulajdonítottak a molnároknak, mert azok képesek voltak szabályozni a folyót, és irányítani egy olyan tiszteletet parancsoló építményt, mint a vízimalom.) Középpontjában egy fausti alku áll, amivel csak a legtisztább érzésekkel lehet szembeszállni, mint a szerelem. Olyan, akár egy népmese, tele szimbólumokkal. A molnárlegények nehéz választásnak vannak kitéve: ha szembeszállnak a Mesterrel, és ő meghal, minden varázserő eltűnik vele együtt, a malom leég, és ők egyszerű molnárok maradnak. Vajon megéri feladni a hatalmukat egy egyszerű, és nehéz életért, ahol nincs biztonság? A malomban, ahol a tizenkét fiatal csak egymásra számíthat, felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a barátságok, és a becsület; ugyanakkor állandóan ott lebeg felettük a végzet, még az álmaikban is veszély leselkedik rájuk, és nem lehet tudni ki lesz a következő, akit elküldenek, hogy megássa a saját sírját.

Hátborzongató könyv, ráférne egy újra kiadás. (Szerintem jól beleillene pl. a Könyvmolyképző Vörös pöttyös sorozatába.) Készült már belőle csehszlovák tévéjáték (megnézni itt), nagyjátékfilm Daniel Brühl, és David Kross főszereplésével (trailer itt), és táncelőadás a Nemzeti Táncszínházban.

értékelés: 5/5

Itt a régóta várt harmadik kötet, és végre időm is volt beköltözni a könyvesboltba egy órára, hogy elolvassam. Négy különálló rész, inkább novellák, nem illenek bele az eddigi történetfolyamba. Olyan rövidek, hogy pont mire belerázódnék egybe, már vége is van. Egyébként az Álomország nem csak felépítésében teljesen más, mint az előző Sandman füzetek; mintha Gaiman tanult volna a hibáiból, hanyagolja az arcba vágós naturalizmust, sokkal kifinomultabb, és mesésebb lett, már Batmannel sem futhatsz össze minden sarkon (bár én ma találkoztam vele a főutcán :P).

A nyitó rész, a Kalliopé, egy alkotói válságtól szenvedő író története, aki kétségbeesésében, és kapzsiságában fogva tartja Kalliopét, a múzsát. Éveken keresztül újra és újra megerőszakolja az ihletért, amíg aztán Morpheus meghallja régi szerelme, fohászkodásait, és kiszabadítja. Persze mindezt olyan Morpheusosan, határozottan, és könyörtelenül.

Második az Ezer macska álma egészen nyugtalanító, közben örültem, hogy nincs itthon macskánk. Vajon miről álmodik egy kismacska, miután a gazdái elvették, és megölték a kölykeit? Mit mond neki az Álomúr? Egyáltalán mekkora ereje van az álmoknak, mi történik, ha ezer macska egyszerre álmodja ugyanazt? Elgondolkodtató mese, az Inception macskás verziója.

Harmadik fejezet a Szentivánéji álom (az egyetlen World Fantasy díjas képregény), a Babaházas kedvencemhez (Egyszer fenn, egyszer lenn) kapcsolódik. Ott ugye Will Shakespeare alkut kötött Morpheussal, hogy ír neki két drámát, cserébe a hírnévért. Itt az első darab bemutatóját látjuk, ajtó nyílik a világok között, megjelenik Oberon, Titánia, és a tündéreik, hogy részt vegyenek a szabadtéri előadáson, mi közben rájövünk, hogy Will valójában mekkora árat kell fizetnie a sikerért.

Utolsóként az Álarc-ban egy régi, nyugdíjazott DC-s hősnő napjait látjuk; ő Element Girl, aki bármelyik elemmé képes átváltozni. Az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja a magányos nőt, de szuper-képessége miatt ez is kivitelezhetetlen.

"Az első élőlény létezésénél már ott voltam, és vártam.
Mikor az utolsó élőlény is meghal, elvégeztem a munkám.
Felpakolom a székeket az asztalokra, lekapcsolom a villanyt, és távozáskor bezárom az univerzumot."

Eddig nem zavart túlzottan, hogy nem egységes a képi világa, de itt érezhetően szétesett. Kelley Jones működött a macskás sztorinál, de a Kalliopénál annyira ocsmány volt a szín, a grafika, minden, hogy lehúzta az egészet. Mindegy, a Sandman-nek szerintem nem is ez a lényege, és főleg ez a kötet annyira erős történetileg, hogy megbocsátok Jones-nak, és a szövegre koncentrálok. Gaiman meg továbbra is zseniális, nem tudok mást, akinél ennyire működnének együtt a mitológiai, popkultúrális és még millió más helyről összeszedett elemek.

értékelés: 5/5

A 16 éves Gwendolyn családja minden, csak nem átlagos. Nem elég, hogy előkelő londoni lakásukban inas fogadja a vendégeket, még a családtagjai is furcsák. Csupa nő lakik együtt (na jó, nem, mert Gwen öccse fiú, de ő az egyetlen), a nagymama, Lady Arista a ház úrnője, Gwen anyukája, nagynénje, a rikácsolós Grace néni, unokatesója, a tökéletes Charlotte, Maddy néni, akinek látomásai vannak, de senki nem tudja őket megfejteni, és Gwen két testvére. A családban már évszázadok óta öröklődik egy időutazásért felelős gén, ami Newton jóslata szerint Charlotte-on fog megmutatkozni, de senki sem tévedhetetlen, így végül a teljesen készületlen Gwendolyn találja magát a XX. század elején. Lesz is miatta nagy hiszti, színre lép a másik időutazó, a jóképű Gideon, titkos társaságok, évszázados rejtélyek, és családi titkok kerülnek felszínre, suhognak az abroncsos szoknyák, és már mi sem tudjuk, kiben lehet megbízni. Vajon mik lehetnek a félelmetes Saint Germain gróf céljai? Mi történt a korábbi időutazókkal?

Nem érdekelt különösebben ez a könyv, újabb csilli-villi tini románc, meg egyébként is rózsaszín, és rá van írva, hogy "időtlen szerelem". Úgy alakult aztán, hogy mégis megkaptam karácsonyra, meg beteg is lettem, valami könnyű, lányosat akartam olvasni, elmásztam érte az ágytól a polcig. Aztán reggel lett, a szemeim karikásak, könyv befejezve. Aki olvasott az elmúlt fél évben valószínű tudja, mennyire kiakasztanak a YA könyvek az állandó szerelmi szenvedéseikkel, itt is ezt vártam, de teljesen más. A stílus végre nem olyan, mintha most szabadult volna az írónő az oviból, eredeti karakterei, és története van, nem sablonokból építkezik. Gwendolyn sem az az állandóan lihegő, megmentésre váró agyatlan fruska, inkább próbál alkalmazkodni, és a lehető legjobban kijönni a kellemetlen helyzetekből. A borítón lévő szöveg kisebb túlzás, mert ha két oldalnyi szerelmes ömlengés van benne, akkor lehet sokat mondok. Külön öröm, hogy nem találkoztam semmi természetfeletti lénnyel (meg lehet írni nélkülük egy könyvet?? :O naná). Most először nem bánom, hogy sorozatról van szó, annyi a titok, kicsit a Gemma Doyle-trilógiára emlékeztet, csak jóval kidolgozottabb, érezhetően tart valahova a történet, nem csak úgy vaktában történnek a dolgok. Faltam az oldalakat, szó szerint nem bírtam letenni, ilyen 'na, még egy fejezet, és alszom' aztán persze muszáj volt végig olvasni :)

Maga a kötet gyönyörű (mondom ezt, miután a rózsaszín mindenség kiégette az agyamat), a rajzok az elején, a bőr hatású borító, és a sötét vörös szöveg...el is olvadtam. Nem ömlengek tovább, végre pozitívan csalódtam, és biztos el fogom még párszor olvasni a második kötet megjelenése előtt.

értékelés: 5/5

u.i.: A bejegyzést Norin-nak ajánlanám, neki ezt KÖTELEZŐ elolvasni :)

Még nyáron kezdtem el olvasni, de annyira nem volt hozzá hangulatom a kánikulában, hogy félrerakódott, és amilyen lusta, és parancsolgatós vagyok, megvártam a magyar fordítást, és megkértem anyuszikát, hogy hozza el ajándékba, amikor jön meglátogatni. Mintha a körülmények is igazolnák a jó döntésemet, megérkezett a mindent beborító angol köd, az egész napos zuhék, és ágynak döntött egy arcüreggyulladás, így végre volt időm olvasni.

"Szerelmesnek lenni… nyugtalanító – mondta Martin. Az ember tetszeni akar, aggódik, hogy ő olyannak fog látni, amilyen valójában vagyok. De akarom, hogy megismerjen. Vagyis…. az ember meztelen, jajgat a sötétben, semmi méltósága…. Azt akartam, hogy lásson, és szeressen, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ki vagyok és én is tudtam róla."

Julia és Valentina tükörikrek, Valentina annyira mindenben tükörképe Juliának, hogy a szíve is jobb oldalon dobog. Ez talán elég bizarr, de a két lányban egyébként nincs semmi különös. Nincsenek céljaik, nem járnak iskolába, csak lógnak a szüleiken annak ellenére, hogy már elmúltak 20 évesek. Ezt az idillt szakítja félbe a sosem látott nagynéni, Elspeth halálhíre, és a váratlan végrendelet, amiben az ikrekre hagyja londoni lakását, de kiköti, hogy mielőtt eladnák, egy évig ott kell élniük. A lányok beköltöznek a Highgate temető szomszédságában álló viktoriánus házba, fölöttük az agorafóbiás Martin, akit nemrég hagyott el a felesége, miután nem tudott megbirkózni a férfi betegségével, alattuk Elspeth fiatal szeretője, Robert, a temető idegenvezetője, aki sehogy nem tudja feldolgozni szerelme halálát. Kész a sakktábla, hamarosan mindenkinek rá kell döbbenni, hogy még valaki van a lakásban. Elspeth nem tud, és nem is akar angolosan távozni az életből.

Aki azt várja, hogy egy második Időutazót kap, nagyot fog csalódni. Hangulatra egészen más, talán mert a cselekmény pont Londonba lett helyezve, oda, ahol az ilyen fajta furcsaságok senkinek nem szúrnak szemet. Az angolok kitartóan hisznek a szellemekben, a régi nagy viktoriánus házak gazdái pedig az életben is furcsák, és bogarasak.

És ha már a lakók, a könyvben szinte mindenki lelki sérült. Julia és Valentina az iker lét nehézségeivel, és az egymásról való leszakadással küzdenek, ami mindkettőjüket megviselni, Robert hiába jóképű történész, aki az éjszakáit szereti a temetőben tölteni, tuti nem normális, Martin meg...ő Martin. Elspeth külön kategória, ő egy gonosz cipőfetisiszta, aki minden lépését szépen előre megtervezte, és várt, hogy mikor sétálnak be a hálójába. Mindenkit az önző vágyai hajtanak előre a katasztrófa felé. Ti meddig mennétek el, hogy visszakapjátok az elvesztett szerelmet?

Nagyon erős hangulatteremtő könyv, keserédes befejezéssel, megválaszolatlan kérdéssel, bűnnel, és a Halál Cicájával.

értékelés: 5/5

Will családja meghalt egy tűzben, ám ő titokzatos módon egy karcolás nélkül megmenekült. Egy közeli apátság szerzetesei vették magukhoz szolgának. Kezdetben nem volt furcsa se az apátság, se az azt körülvevő erdő, de egy nap minden a feje tetejére állt. Will tűzifát gyűjtött, amikor belebotlott egy sebesült hob-ba. A hob nem ember, de nem is állat; tündér-féle, és csak azok láthatják, akiknek birtokukban van a Látás képessége. Will elviszi magával, hogy barátja, a gyógyító Csiga testvér rendbe hozza a hob törött lábát. Nem sokkal később titokzatos látogatók érkeznek az apátságba. Bone úr, aki különös maszkot visel, és szolgája, a vadállat tekintetű, félelmetes Shadlok. A szerzetesek egy halott angyalról suttognak, de hát hogyan halhat meg egy angyal? Árnyékok mozognak az éjszakai sötétben, minden egyre hidegebbé, és borzongatóbbá válik, az erdő nem biztonságos, és nem is lakatlan többé.

Azt a hangulatot kaptam ettől a könyvtől, amit eredetileg a Shiver-től vártam. Hideg, téli borzongás, nem kevés humorral. A Crowfield apátság jól eltalált helyszín, mindentől elhagyatva, erdővel körülvéve, mintha csak arra várna, hogy valami természetfeletti, titokzatos esemény történjen. A tündérek sem kedvesek, se nem jóságosak; kegyetlenek, megvetik az embereket, és háborúban állnak egymással. Ennek a harcnak a középpontjában pedig ott van Will, és az apátság. Nincsenek hétköznapi szereplők, legtöbbjük valami miatt különleges, vagy furcsa, de a titkok nagy része még hátra van. Itt csak megismertük, és megszerettük Crowfield lakóit, volt persze nem kevés izgalom, és vér is, de annyi kérdés maradt válasz nélkül. Van persze második rész is, 2011 tavaszán érkezik 'The Crowfield Demon' címmel. Örülök, hogy végre olyan ifjúsági regényt is sikerült olvasnom, amiben nincsen szerelmes szenvedés, csak szerzetesek, sötétség, meg fantasy.

Ez a könyv is a Lybrum kiadónál jelenik meg november elején, de nem akarom a Méregnaplókhoz hasonlítani, mert egészen más. Ha lehet ilyet mondani, ez inkább fiúknak való. A kiadó remélem még hoz sok ehhez (meg a Méregnaplókhoz) hasonlóan jó, és színvonalas könyvet, mert belopták magukat a szívembe.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm Bridge-nek, azóta szemeztem a könyvvel, mióta elolvastam az ő ajánlóját.

értékelés: 5/5

A történet ott folytatódik, ahol az első kötet abbamaradt. Morpheus visszaszerezte az ellopott ereklyéit, és most próbálja visszaállítani a békét és a biztonságot az álmok birodalmában. A népszámlálásnál azonban kiderül, hogy néhány nagyon önálló, erős álom megszökött. Mindegyikőjük máshogy foglalta el magát a kényszerű szabadság alatt, ketten új mini álomvilágot épített, ahol egy báb Sandman uralkodik; a Korinthoszi fiatal fiúk szemgolyóját vájta ki, és ette meg, Zöld Éden pedig megtapasztalhatta végre az emberi lét szépségeit. Uruk elindul, hogy megkeresse, és megbüntesse őket, ám közben egy örvény is fenyegeti az éppen újraépült álmok birodalmát.

A másik szálon Rose Walker keresi elveszett öccsét, ő az első részből ismert Unity unokája. Egyre furcsább dolgok történnek vele, álmában, és ébren is. Csak a haldokló Unity tudja, mi történik a lánnyal, és ő az egyetlen, aki megmentheti, mert tudtán kívül Rose az álomörvény.

Ez tipikusan olyan képregény, aminél nem baj, hogy folytatásos. Legtöbbször fenntartásokkal kezelem a folytatásokat, de itt felfelé ível a színvonal. Ami az első részben zavart, a sok erőszak, és vér, az minimalizálódott, és inkább az olvasó képzeletére van bízva, hogy mi történne a következő oldalakon. Végre feltűnik a Végtelenek családjának pár másik tagja, és kiderül, hogy nem felhőtlen köztük a viszony. Vannak kitekintő fejezetek, amik látszólag nem kapcsolódnak a történethez, ilyen például Morpheus és egy benszülött királynő szerelmi története, vagy az Egyszer fenn, egyszer lenn (kedvenc!!!), ami nálam az eddigi két kötet csúcspontja volt.

"Azt jelenti, hogy játékbabák vagyunk. Fogalmunk sincs, mi zajlik a mélyben, s csak áltatjuk magunkat azzal, hogy mi irányítjuk az életünket, miközben alig egy hajszálnyira tőlünk olyan dolgok léteznek, melyektől megtébolyodnánk, ha észrevennénk őket; melyek csak játszanak velünk, szobáról szobára hurcolnak, s ha elfáradtak és ránk untak a nap végén, egyszerűen a sarokba hajítanak bennünket."

Ha érdekel, milyen egy sorozatgyilkos konferencia, hogy honnan kapta Shakespeare a remek íráskészségét, vagy hogy tényleg olyan jó dolog-e örökké élni, tetszeni fog a Sandman. Én most is lelkesen lapozgattam hátra a jegyzetekhez, hogy most akkor hol mire is utal Gaiman, és hihetetlen, hogy mennyi minden van a fejében. Itt váltam hivatalosan rajongóvá, vehetem meg a jó drága, Eisner-díjas következő kötetet.

értékelés: 5/5

Próbálkozom a képregényes alapműveltség megszerzésével, ebben szerencsére segítségemre volt Sceurpien, aki kölcsönadta a Sandmant. (köszi, puszi :) ) Sajnos a Gaiman ismereteim sincsenek a topon, eddig a két legkommerszebb (Csillagpor, Coraline) volt meg, azokat szerettem is, és terveztem az író további műveinek beszerzését, csak mindig elcsábultam másra. Lehet az se volt szerencsés, hogy az Amerikai istenekkel akartam folytatni a sort, ami beszerezhetetlen. Ezekkel a magyarázkodásokkal csak annyit akartam érzékeltetni, hogy nem igazán értek se  műfajhoz, se az íróhoz.

Az első kötetben a képregény nyolc kis füzetkéje található, amik 88-tól havonta jelentek meg a DC-nél. Már a borító vonzott, Dave McKean képeit a falamon is szívesen nézegetném, ő illusztrálta a Coraline is. A képregényen változó rajzoló csapat dolgozott, látszik is a váltás, de egyáltalán nem zavaró.

"Ha nem fejezed be őket időben, a mesék mindig halállal végződnek."

A XX. század elején, az enyhén idióta Roderick Burgess egy okkultista szertartás során foglyul akarja ejteni a Halált, valami azonban nem a tervek szerint sikerül, és egészen másvalaki kerül a csapdába. Ő Morpheus, Kai'ckul, Sandman, maga az Álmok Ura, a Végtelenek családjának tagja. 70 évig vár bezárva egy kristálycellában, közben birodalma összeomlik, a világban pedig titokzatos betegség, az álomkór terjed. Morpheus szabadulása után elindul, hogy helyrehozza az álomvilágot, és visszaszerezze ellopott mágikus tárgyait, melyekbe erejének egy részét helyezte. Nincs könnyű dolga, le kell szállnia a Pokolba, és a legsötétebb elmék mélyére; szembe kell néznie azzal, hogy az Álomherceg ereje ha avatatlan kezekbe kerül, képes elpusztítani az alkotóját.

Ez a váz, és ezt tölti meg Neil Gaiman, szinte mindennel. Apró utalások, mitológia, szimbólumok, más képregényekből ismert szereplők, Bibliai alakok, saját szörnyek, mind mind felbukkannak a Sandbanben, leporolva, újraértelmezve. Hihetetlen ennek az embernek a műveltsége, a fantáziája, és hogy milyen tehetséggel hasznosítja újra a már ismert elemeket, és varázsol belőlük modern horror mesét. Kedvencem az utolsó fejezet, a "Szárnyainak suhogása".

"Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból, nem részecskékből vannak. Pedig azok. Nézőpontok, képek, emlékek, szójátékok és elveszett remények alkotják őket…"

Jók a rajzok is, bár borító alapján nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen színes lesz, de így sokkal forrongóbb az egész. Morpheus sötét színei megnyugtatóak a sárgák, vörösek, és rózsaszínek után. Azt olvastam, hogy a Halál Siouxsie Sioux-ról lett mintázva (ez külön tetszik, mert kiskorom óta nagy rajongója vagyok), és ahogy becsuktam a könyvet, és megnéztem a hátlapot, ahol az író mosolyog ránk, felmerült bennem, hogy Sandman karakterét Neil Gaiman ihlette. (Aztán lehet, hogy nem, csak egy ötlet, úgy hasonlítanak egymásra.)

értékelés: 5/5

Észak-Angliában, közel a skót határhoz bújik meg a northumberlandi Alnwick kastély, ennek a parkjában pedig egy nagyon különleges, és nyugtalanító hely, a méregkert található. Northumberland hercegnéje összegyűjtötte a világ minden tájáról származó mérgező növényeket, és magas kapuk mögé zárta őket.

Csakhogy ezek a növények így is megtalálták Maryrose Wood-ot, és nem hagyták nyugodni. Hiszen mi lehet mérgezőbb egy gondolatnál? Hagyta elburjánzani, így született meg a Méregnaplók.

A történek a 18. században játszódik Northumberlandben. Alnwickhoz közel, egy romos apátságban él Thomas Luxton, a kertész, és lánya Jessamine. Luxton feladata a falusiak gyógyítása, ám a gyógynövények mellett tart egy fallal körülvett méregkertet is, ahová csak ő léphet be. Hajszolja a szerzetesek régen elfeledett tudását a mérgekről, amik kis dózisban orvosságként szolgálhatnának, de a kert nem osztja meg vele a titkait. Jessamine sokszor magányos, amikor apja hosszabb utakra indul, ezért is örül meg egy váratlan ajándék érkezésének. Ez az ajándék egy 17 év körüli fiú, aki a Gyom névre hallgat. A közeli elmegyógyintézet vezetője vette magához, ám a fiú kevert valamit a betegek teájába, amitől azok meggyógyultak, ezzel párhuzamosan viszont a falu lakói megbolondultak. Gyom fura szerzet, olyan a szeme, mint a smaragd, nem eszik semmi növényi eredetűt, és a méregkert különös hatással van rá. A különös hatás másnál is tapasztalható, Jessamine egyre jobban vonzódik a fiúhoz, de kibontakozó szerelmük nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A fal mögött egyre erősödik a suttogás, míg a rét virágai hallgatnak.

Már maga a környezet is baljós, hiszen nem sokan laknak egy romos apátságban, és még kevesebben nevelnek mérgező növényeket a kertjükben. És ha méreg van, csak egy apró lépés választ el azok használatától. Ki tudna ellenállni a  gyönyörű Bellandonna csábításának, vagy Oleander herceg mérgező hívásának? Vannak, akik bármit megtennének, csak hogy ősi titkok birtokába jussanak, mások az életüket adnák a szerelmükért. Mindenkinek vigyázni kell, ha a kertbe lépnek, nehogy elveszítsék önmagukat.

Jó ifjúsági regényt találni nehéz. Kell egy kis szerelem, árulás, sötét titkok, és valami természetfeletti, mindez úgy, hogy maradjon meg az egyensúly. Ez sikerült Ms. Wood-nak, és bár a csavar kitalálható, mindenért kárpótol a hangulat. A legnagyobb negatívum, hogy ez egy trilógia első része, és a második kötet csak jövő nyárra várható. Ilyen befejezés után nehéz lesz kivárni. Addig is, ha saját méregnaplóra vágynál, érdemes megnézni a könyv csodaszép honlapját, vagy a trailert. Magyarul pár héten belül fog megjelenni az első rész.

értékelés: 5/5

Az előolvasási lehetőségért hatalmas köszönet a Lybrum kiadónak, és Bridge-nek.

"… be akartuk bizonyítani, hogy egyáltalán van lelketek.
…
– Miért kell ilyesmit bizonyítani, Miss Emily? Volt, aki azt hitte, hogy nincs lelkünk?"

Spoileres bejegyzés következik.

Kathy H. 31 éves, nincsenek szülei, nem lehet gyereke, és nem is fog boldogan megöregedni. Kathy és barátai Ruth és Tommy egy angliai magániskola, Hailsham tanulói voltak valamikor a '90-es években. Élték az életüket, mint minden iskolás gyerek, szerelmekkel, barátságokkal, és veszekedésekkel, de volt valami a felszín alatt, a lelkük mélyén tudták, hogy ők mások. Kathy és a barátai klónok, emberi másolatok, akiknek feladata a társadalom kiszolgálása. Egy olyan társadalomé, amely nem is akar róluk tudomást venni. Miután kikerülnek az iskolából, egy ideig gondozóként dolgoznak olyan társaik mellett, akiknél már megkezdték az "adományozást", vagyis a szerveik kivételét. Kathy-nek nyolc hónapja van még, mielőtt donorrá válna. Az ő visszaemlékezéseit olvassuk az idilli iskolás évekről, egy szerelmi háromszögről, és a gondozói munkáról, ami során újra találkozik a múltjával.

Érdekes, hogy a diákok tudták, mi vár rájuk, de nem mondták ki, nem beszéltek róla egymás között. Az adományozás nekik az élet természetes velejárója volt, és ezért nem is próbáltak menekülni előle. Volt egy pletyka a halasztásról, hogy két fiatal, ha igazán szerelmesek egymásba, pár év haladékot kapnak az első műtét előtt, de ez is csak haladék, elkerülni nem lehet.

A tudományos háttérről nem tudunk meg sokat, viszont annál többet a gyerekek lelkéről. Mert hogy van nekik. Tényleg annyira mások lennének, mint mi? Ugyanazok fontosak nekünk is, egy agyonhallgatott dal, tóparti beszélgetések, gyerekkori kacatok, elsuttogott titkok. Mégis ők beletörődtek a reménytelenségbe. Ha van olyan, hogy rezignált mélabú, akkor ez a könyv váltja ki.

Amikor megnéztem a Szigetet, valamikor 2005 körül, megragadott az ötlet (az akciófilmes körítés teljesen mellékes). Erre itt van könyvben, hasonlóan aktuális etikai kérdésekkel, vajon erkölcsileg fejlődünk olyan gyorsan, mint a tudomány? Bár a könyvbeli triónak szerencséje van, jó korba születtek, de vannak más klónok is, akik embertelen körülmények között nőnek fel, csak azzal a céllal, hogy aztán felhasználják őket, mint az állatokat. Mintha nem is lenne lelkük, mintha nem emberek lennének. Hátborzongató.

"Amikor aznap elnéztem, hogyan táncolsz, egészen mást láttam. Egy új, gyorsan formálódó világot. Tudományosabbat, jobban működőt. Több gyógymóddal a régi betegségekre. Ami mind nagyon szép. De kemény, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, lehunyt szemmel, amint magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el. Én ezt láttam."

Kathy történetének nincsen boldog vége, de elfelejteni sem lehet.

értékelés: 5/5

Készül a film is, zseniális szereposztással, trailer itt.

Baricco-tól eddig megvolt a Selyem, aztán nagy szünet egészen mostanáig. Nem is tudom miért, hiszen tetszett, csak boltban nem jöttek szembe a könyvei, és így elfelejtettem, hogy még akarok tőle olvasni. Akkor nem volt Moly, ahol végtelen hosszú várólistát, meg kívánságlistát csinálhattam, csak a szita agyam, esetleg egy jegyzetfüzet, amit úgyis elveszítek.

Hazaérkezésem után viszont azonnal beszabadultam a könyvtárba, és minden ott megtalálható Baricco-t beletuszkoltam a táskámba, és mivel a Novecento volt a legrövidebb, mire Füredre értünk, már be is fejeztem.

Ez a kis szösszenet egy monológ, Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento töténete, aki a Virginian nevű gőzhajó fedélzetén zongorázott valamikor a két világháború között. Nem csak egyszerűen zongorázott, elbűvölte az embereket különleges, kissé őrült zsenialitásával. Novecento a hajón született, emigránsok hagyták a zongorán egy jobb élet reményében. És boldog volt, bár soha nem lépett szárazföldre. Egyszer majdnem, csak három lépcsőfok hiányzott... Sztár lehetett volna, de ő mást választott. Művészetének szerves része volt az Óceán, amitől nem tudott elszakadni. Novecento történetét egy zenész társa, és barátja, a trombitás meséli el, és mivel színpadi műről van szó, a monológot néha zenés betétek törik meg. (Én olyankor mindig Yirumát hallgattam :D)

"Most már tudom, hogy akkor, azon a napon Novecento elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan."

Mi is ez a könyv? 75 oldal szépség, vegyítve egy kis tengerzúgással. Más, mint a Selyem, máshogy szép. Nem annyira emelkedett, de épp eléggé költői ahhoz, hogy összeálljon dallammá. Novecento-t sajnáltam néha, hogy nem látja a világot, aztán rájöttem, hogy az ő világa valószínűleg sokkal szebb. Nagyon kíváncsi lettem a filmre, meg a színdarabra, és a többi Baricco is itt vár rám, de csak szépen, lassan.

5/5 volt a könyv, nálam új kedvenc született.