Czikornyai & Patza

"Az őrület és a nagyság egyazon érme két oldala. Valahányszor egy új Targaryen születik, az Istenek feldobják ezt az érmét a levegőbe, és a világ visszatartott lélegzettel figyeli, melyik oldalára zuhan."

Na végre! Valami ilyet vártam, amikor elkezdtem olvasni a sorozatot. Tökéletes volt, az első oldaltól az utolsóig, pedig az eddigiek közül ez a leghosszabb rész, mégis ezt olvastam el leggyorsabban. Most lettem menthetetlenül rajongó.

Nehéz spoilerek nélkül írni róla, de azért megpróbálom.

Nagy meglepetés volt Sansa, aki már a másodikban sem volt olyan idegesítő, most meg szinte kedvenceim lettem a fejezetei, már jobban szeretem, mint Dany-t (amikor megépítette Derest hóból, az a legszebb rész az egész könyvben). És ha már Dany, számomra nagyon fura, amit csinál, és nem vagyok benne biztos, hogy ő lenne a legjobb uralkodó Westeros-on. Remélem, hogy Ser Barristan majd megneveli, mert így egyre unszimpatikusabbá válik.

Jaime lett az egyik új nézőpontkarakter, és ezzel együtt kedvenc is. Nem olyan hülyék ezek a Lannisterek, mint amilyennek tűnnek, legalábbis Tywin és Jaime biztos nem. Az Ördögfióka meg olyan, mint Dany, a Trónok harcában még úgy ahogy szimpatikus volt, de azóta maga alatt vágja a fát. Tyrion-nak az utolsó fejezete miatt nem is fogok megbocsátani, a kisebbségi komplexusa rosszabb, mint Theon-é. (Apropó, hol jár az én imádott Greyjoy-om? Bolton fattyának üzenem, hogy ha a kisujján kívül valami baja lesz, hadat üzenek a Rémvölgy urának.)

Bosszantó, hogy ennyiszer elkerülik egymást a főszereplők, remélem majd azért a legvégén találkoznak, már ha életben maradnak. A legjobb mellékszereplők is ebben a részben voltak, Beric Dondarrion, a Vörös Vipera, a Töviskirálynő, Mance Ryder. (Kérdés azokhoz, akik olvasták: Mance vörös-fekete köpenyét Melissandre csinálta?) Szerencsémre a Véreb is felbukkan, és szokás szerint jó fej. Melissandrén kívül egy másik R'hllor papot is megismerünk, Thoros-t, aki Robin Hooddal a Villámúrral bandázik. Visszataszító, amit Thoros csinál, főleg az Epilógus után...továbbra sem szeretem a Tűz Urát, se a híveit. hülye Stannis

Nem tudom, hogy van ez, de én teljesen szerelmes vagyok Rhaegar-ba, pedig már 15 éve meghalt. Szeretnék egy könyvet csak Rhaegarról. Amit Meera és Jojen meséltek Bran-nek Harrenhal tornájáról...legalább háromszor mesélték el, mindig más szereplő, és egész biztos, hogy fontos. Vagy lehet csak a Rhaegar imádatom szeretné, hogy fontos legyen. Ennyi dal, és mese sem volt említve korábban, így egészen Gyűrűk Urás, csak a stílus más kicsit. Többet légyszi senki ne énekelje el a "Medve és a szép hölgy"-et, se a "Castamere-i esőket". Főleg az utóbbit ne, sok volt belőle.

Azt gondoltam, hogy a Lannisterek nagy szarkeverők, -ott ugye Lord Tywin az ÉSZ, a többiek meg csak szeretnének olyan okosak lenni, mint Tywin- de ezek után Roose Bolton, Walder Frey, na meg a Tyrellek is ott vannak az élen. Martellek még remélem fognak szerepelni, a Vörös Viperával szimpatizáltam, kíváncsi vagyok a többire. Kisujj is elég badass karakterré nőtte ki magát, nem gondoltam volna, hogy hajlandó ennyire bepiszkolni a kezét. A motivációi érdekelnének, mert Varys-ról nagyjából tudjuk, hogy kiket támogat, de Kisujj...

A Vörös Nász nem rázott meg annyira. Kegyetlen volt, és undorító, de már Zúgóban lehetett sejteni, hogy baj lesz. Még jó, hogy nem hívták meg a Patkányszakácsot. Vajon ezek után van olyan, aki nyugodt szívvel házasodik meg Westeros-on? Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, de a legfontosabb: szerintetek ki lehet Azor Ahai?

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane, Rhaegar Targaryen

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity

Hivatalosan holnap jelenik meg a Sárkányok tánca, George R.R. Martin monumentális, soha-véget-nem-érő könyvsorozatának ötödik része, ezért gondoltam, hogy írok kicsit a címről, mert Westeros történetében tényleg volt egy időszak, amit Sárkányok tánca néven emlegettek. (Fogalmam sincs, ennek lesz-e valami köze az új könyvhöz, de ha nem, akkor is érdekes adalék.)

I. Viserys Targaryen-nek három gyereke született az első feleségétől, de ezek közül csak egy, Rhaenyra hercegnő maradt életben. Viserys őt tette meg örökösének, bevonta az államügyekbe, részt vehetett a tanácsokon, hogy aztán majd felnőve királynőként irányítani tudja a Hét Királyságot.

Viserys azonban felesége halála után újraházasodott, és született három fia, és egy lánya, de továbbra is Rhaenyrát nevezte meg törvényes örökösének a végrendeletében. Minden szándéka ellenére azonban halálakor a Királyi Testőrség parancsnoka, Ser Criston Cole elvette a koronát, és második házasságából született legidősebb fiának adta, aki II. Aegon Targaryen néven ült a Vatrónusra.

Rhaenyra sem volt híján támogatóknak, így véres polgárháború kezdődött, amit a Sárkányok Táncának neveztek. A Birodalom két részre szakadt, Targaryenek harcoltak Targaryenek ellek, sárkány a sárkány ellen. A legtöbb sárkány ebben a közel egy évig tartó háborúban pusztult el.

II. Aegon végül megetette nővérét a sárkányával, de Rhaenyra fia, III. Aegon tovább folytatta a küzdelmet. II. Aegon-nak nem született örököse, és halála után III. Aegon került a trónra, akit kísértett anyja halála, ezért megépíttette Királyvárban a Sárkányfészket, uralkodása alatt itt tartotta elzárva a sárkányokat, és itt pusztult el az utolsó sárkány is.

A Sárkányok Tánca óta a nők csak utoljára következnek az öröklési sorban, a törvénytelen gyerekek után.

Remélem tetszett az első westerosi töri óra :)

"– Íme. A hatalom ott van, ahol az emberek hiszik, hogy van. Ott, és nem máshol.
– A hatalom tehát egy komédiás szemfényvesztése?
– Árnyék a falon – suttogta Varys. – De az árnyak ölni tudnak. És néha nagyon kicsi ember is óriási árnyékot vethet."

Továbbra is csak lassan tudom olvasni a Tűz és Jég dalát, de haladok, és egyre jobban szeretem.

Az első rész végén kisebb káosz alakult ki Westeroson, ez tovább fokozódik a Királyok csatájában. Négy király is magának követeli a koronát, aztán ott van még Dany, aki megtépázott Khalasar-jával vándorol.

Lehet egyedül vagyok ezzel a világegyetemben, de Tyriont továbbra sem tudtam megkedvelni. Itt már ő a Király Segítője, és jól magára talál az udvari intrikák, és érdekbarátságok világában (az elején még érdekelt is, hogy mit csinál, aztán úgy a felénél meguntam). Ha eddig kétségeim voltak a származásáról, itt egyértelművé válik, hogy igazi Lannister. Cersei egy idióta, ez egyre feltűnőbb, Jaime meg nem sokat szerepel, de az a kicsi is jelentős.

Starkék egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek, Jon az Éjjeli Őrséggel elment a Falon túlra, de Benjen továbbra sincs sehol, Arya a halállistáját mantrázza, Robb háborúzik. Az első részben nem gondoltam volna, hogy Sansa és Bran fejezetei jók lesznek, de most a könyv végére az ő sorsuk érdekelt legjobban (a kedvenc részem pont Sansás, lehet találgatni, hogy melyik :P).

Dany-vel nem történik túl sok minden, azt leszámítva, hogy vándorol (Westerossal ellenkező irányba persze, nehogy minden túl egyszerű legyen...). A könyvsorozat eddigi legjobb része szerintem, amikor a Halhatatlanok Házában látogat; az ottani látomások egész biztos, hogy valóra fognak válni, sőt szerintem előrevetítik a következő részek fő történéseit. Ja, és a könyv végén érkezik valaki Dany-hez, akit jó régen láttunk utoljára :)

Plusz két szempontszereplőt kapunk (a prológust leszámítva), az első Theon Greyjoyt, aki még annál is hülyébb, mint ahogy eddig gondoltam, második az ex-csempészt Davos-t, aki most Stannis Baratheonnál szolgál. Kettőjük közül Davos valamennyivel érdekesebb, mert általa nyerünk betekintést Stannis táborába, ahol csúnya dolgok vannak készülőben. Stannis még Eddard Starknál is karótnyeltebb pasi, akit kezdetben mindenki becsületesnek tart, de aztán egyre inkább elveszti önmagát. Nálam már az elején elásta magát, remélem soha nem lesz az övé a vastrón. (Még hogy Azor Ahai...szvsz Stannis ezt még nagyon meg fogja szívni.)

Néha megdöbbent az összetettsége ennek a regényciklusnak, kíváncsi vagyok, hogy fogja majd Martin lezárni. Egyre több szálat mozgat, egyre több helyszínen, fogalmam sincs, hogy tudja fejben tartani... Amit imádok benne, hogy elgondolkoztat, szinte megállás nélkül gyártom a teóriáimat az álmok-látomások-jóslatok alapján, és alig várom, hogy valamelyik valóra váljon. A problémám pedig ugyanaz, mint az első részben, hogy nekem ez továbbra is túl tömény, és egy kicsit túlírt, egy csomó felesleges jelenettel, de ettől függetlenül szeretem, mert jók a szereplői, és a fő történet érdekes. Most csak egy megrázóbb haláleset történt (nem fogom megbocsátani az elkövetőnek), és a vége sem volt olyan epikus, mint amikor Dany sárkányai kikeltek. Tartok egy kis szünetet, befejezem a könyveket, amiket elkezdtem, és csak utána állok neki a Kardok viharának. (A képen Renyl és a barack látható, háttérben az idegbeteg Stannis :P)

Július 12.-én fog megjelenni a sorozat ötödik kötete, A Dance with Dragons címmel, ennek örömére majd érkezik egy kis Tűz és Jég dala meglepetés, majd érdemes aznap felnézni a blogra.

értékelés: 4/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane

A tavalyi év egyik meglepetés-kedvence lett nálam a Crowfield átka, de nem is gondoltam, hogy ilyen hamar érkezik a folytatás. A második kötettel már előrelátóbb voltam, mint az elsővel, és kivártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell mást csinálnom, csak elveszni az apátságot övező sötét titkok, és a Foxwist erdő rengetegében.

A történet három hónappal azután folytatódik, hogy megtört Crowfield átka. Hatalmas repedés nyílik a templom falán, Szent Kristóf arcát kikaparják egy freskóról, a szerzeteseket rémálmok gyötrik, és az apátság egyre hátborzongatóbb események színterévé válik. Miféle gonoszt ébresztett fel Alys anyó Crowfield falain belül, aki elől még a tündérek Sötét Királya is elmenekül?

Ez a rész még jobban tetszett, mint az első, pedig azt is agyon dicsértem. Mivel itt már régi ismerősként köszöntjük a szereplőket, és az apátságot, több oldal maradt a cselekménynek, és ez mindenképpen javára vált a könyvnek. Egy rövid bevezető után máris fenyegetően vicsorognak ránk az árnyak. Veszélyesebb, és félelmetesebb kalandok várnak a kedvenceinkre, de szerencsére a hob még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes megőrizni a humorérzékét. Jobban megismerjük Shadlock-ot is, aki már nem  olyan ijesztő, mint Bone úr kísérőjeként, és (amikor épp nem a varjúfejű gonosz után nyomoznak) zenélni tanítja Williamet. Csiga testvér most nem kap olyan nagy szerepet, néha feleslegesnek éreztem a jelenlétét, beleszürkült a többi testvér közé. Furcsa kicsit, hogy ő és a perjel ilyen jól megbirkóznak a mágia, és egy alkimista jelenlétével, pedig még mindig csak 1348-ban járunk. Továbbra is pozitívum, hogy teljesen hanyagolják a romantikát, nem is hiányzik, Walsh így is ügyesen fenntartja az olvasó érdeklődését, és a romantikát pörgős akciójelenetekkel helyettesíti. Viszont az, hogy nincs szerelem, nem jelenti, hogy nem is kellenek női szereplők, márpedig jelenleg Alys anyó az egyetlen. (De lehet ez azért van, mert elsősorban fiús könyv.)

Igényesen megírt, de közben mégis olvasmányos gótikus regény, amit nem könnyű letenni; és mivel már nem annyira ártatlan, és kedves, mint az előzménye, idősebbeknek is legalább annyira szórakoztató, mint egy tininek. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert nagyon sok lehetőség van még a történetben, és a karakterekben.

A borítóval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ugye Will van a képen? De ha az ő, akkor miért szőke, mikor az első rész borítóján fekete volt a haja?

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum Kiadónak!

értékelés: 5/5

"Felnősz úgy, hogy indiánokról meg kalózokról meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnákkal meg kivágott erdőkkel, és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg felnőni."

Van úgy, hogy nagyon szeretnéd, hogy tetsszen egy könyv, és aztán mégse :( Mert nem ő a nagy Ő, nem egymásnak lettetek rendelve, bármennyire is jó lenne. Valahogy így voltam én az Elveszett próféciákkal.

Terry Pratchett-et nem ismerem, róla nem tudok nyilatkozni, de leírom, mi bajom van Neil Gaiman-nel. A Sandmant ugye imádom, a regényeiből is olvastam párat, és úgy érzem, mintha csak szórakozna. Olvasmányosak, meg ötletesek a történetei, és ennyi. Jó olvasni, de katarzis nálam mindig elmarad, és állandóan arra gondolok, hogy "oké Neil, de ez neked csak ujjgyakorlat!", és várom az igazán átütő könyvét. Mindig úgy kezdek bele a következőbe, hogy talán ez lesz az, de eddig még nem volt szerencsém. Persze megint hagytam, hogy megtévesszen a sok pozitív értékelés.

Adott egy antikvárius angyal, és egy Bentley-vel száguldozó démon, akik szeretnek a Földön élni, és nem éppen boldogok, amikor megtudják, hogy jön az Apokalipszis, méghozzá hamarosan: következő szombaton. Az Antikrisztus is aktívan tevékenykedik a világban, egy 10 éves, szemtelen kisfiú képében, vele van a pokol kutyája, aki jelenleg Eb névre hallgat, és inkább pincsire hasonlít, mint vérebre.

Pedig olyan jól kezdődött az Elveszett próféciák! Épp beteg voltam, amikor olvastam, és jó volt nevetni, de aztán a felénél elkezdett fárasztani. A poénok kiszámíthatóvá váltak, épp úgy, ahogy a szereplők, és már nem volt meg az újdonság varázsa. Néhány jelenet feleslegesen hosszúra nyúlt, mintha sehogy sem akarna eljutni a végkifejletig. Gyakran összezavart a sok szempontváltás is, szétesett miatta a történet, volt olyan, hogy bekezdésenként ugrottunk más szereplőhöz.

Egyedül talán Crowley, és Azirafael kapcsolata tetszett, a démon és az angyal, akik a kulturális különbségek ellenére egészen jóban vannak. A többiek kidolgozatlanok, talán pont a sok nézőpontváltás miatt, senkit sem volt elég idő megismerni, mert ugrottunk a következőre. Egy ilyen rövid könyvben nem biztos, hogy szerencsés ennyi szereplőt mozgatni. Jó ötletek vannak benne, csak olyan vázlat érzésem volt, mintha egy délután dobták volna össze egy üveg bor mellett.

értékelés: 4/5

Eredetileg a Gemma Doyle trilógia harmadik részét akartam megvenni, de nem volt a boltban, sőt a város egyik könyvesboltjában sem volt, így végül Armstrong könyvét hoztam haza, amit Gigi már megjelenés előtt lelkesen ajánlgatott Molyon. (Észrevettétek, hogy egyre többször választok Moly alapján olvasmányt?) Úgy voltam vele, mint a Rubinvörössel: ha nem jó a könyv, akkor is megérte megvenni, mert nézegethetem a csodaszép borítóját.

Chloé teljesen normális volt 15 évig, egy nap azonban elkezd szellemeket látni. Miután kisebb ámokfutást rendez az iskolában, egy jó pár évvel korábban meghalt gondnok elől menekülve, elküldik egy fiataloknak fenntartott rehabilitációs otthonba, a Lyle Házba. Ezzel kezdődnek Chloé megpróbáltatásai, egyre több szellem próbálja felvenni vele a kapcsolatot, miközben neki el kellene hitetnie az orvosokkal, hogy nem elmebeteg. Azonban amikor jobban megismeri a többi ápoltat, rá kell jönnie, hogy nem véletlenül kerültek ők az otthonba, és a Lyle Ház sem az, aminek látszik.

Kicsit talán túl lett hypeolva ez a könyv, és ezért elég magas elvárásaim voltak, amiket nem tudott 100%-ig teljesíteni. A legnagyobb bajom az egésszel, hogy konkrétan semmi nem derül ki az első kötetből. Van egy halom kérdés, amikből talán illene megválaszolni legalább egy-kettőt, de semmi ilyesmi nem történik. Értem, hogy el kell olvastatni a következő két rész is valahogy, de ez bosszantó. Nem azért olvasok el 300 oldalt, hogy utána csak annyi derüljön ki a rejtélyekről, ami az első 10 oldal után egyértelmű, és ami a fülszövegben is benne van. A másik, ami nem tetszett, az a megfogalmazás. Egy 15 éves lány elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, és ez meg is látszik rajta (idegesít, amikor állandóan a márkákat ismételgeti, teljesen lényegtelen számomra, hogy xy a Gap-ban vásárol, vagy a Barneys-ben). Majd belenézek az angol eredetibe, hogy ez csak fordítói baki, vagy tényleg ilyen az író stílusa. És ha már fordítás, néha teljesen magyartalan mondatok voltak benne, meg felcserélt szavak, vagy nem egyértelmű, hogy mit ki mond, mert hiányoznak a gondolatjelek a párbeszéd elejéről.

Ha ezek felett szemet tudunk hunyni, akkor egy egész eredeti kis történet lesz belőle, szimpatikus főszereplővel. Chloé jó fej, imádja a filmeket, olyan mint bármelyik 15 éves (sokszor felmerült bennem, hogy össze kéne ereszteni az Éhezők Viadalás Katniss-el, biztos jó hatással lenne rá). A helyzet, amibe kerül, egyáltalán nem illeszkedik a megszokott ifjúsági regényes trendbe, és néha elég félelmetes jelenetek is vannak benne (igen, bevallom, volt hogy görcsben volt a gyomrom, főleg úgy, hogy éjszaka olvastam). Imádtam, hogy Chloé fél a szellemektől, hogy semmi különleges nincs benne, ha olyan a helyzet, akkor sikítva menekül. A többi szereplő is jól el lett találva, egyedül Derek az, akinek a titkát máshogy képzeltem volna, de ebbe inkább nem megyek bele, mert spoiler lenne. Szerencsére mellőzve volt a romantika, csak finom utalások voltak bizonyos gyengédebb érzelmekre, és a szereplők kapcsolatai jóval összetettebb, mint egy átlagos ya fantasy-ban. Gyorsan kivégeztem a könyvet, nagyon olvasmányos, és a hibái ellenére legszívesebben azonnal folytattam volna a következő résszel. Nem a megszokott ártatlan történet, sokkal inkább tini horror, ahol nem feltétlenül jó különlegesnek lenni. Olvassátok, ha már elegetek van a nyálas románcokból, és a tökéletes testű halhatatlanokból :)

értékelés: 4,5/5

Az első rész után szinte azonnal kezdtem a másodikat, el is jutottam kb. a feléig, ahol aztán megtorpantam, mert nem tetszett. Megint egy Molyos beszélgetés kellett hozzá, hogy folytassam, és annyira nem is bántam meg, utána pár óra alatt ledaráltam a maradékot, de így is nagyon vegyes érzésekkel tettem le a könyvet.

"Katniss, akit a Viadalon úgy becéztek, "a lány, aki lángra lobbant", most elhagyja a pislákoló lángokat, a csillogó ékszerekkel kirakott ruhákat és a halvány gyertyafényre emlékeztető estélyiket. Katniss most már olyan pusztító, mint a futótűz."

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, ám mégsem élhetnek nyugodtan, mert a Kapitólium lakói lelkesen várnak minden újabb hírt a "tizenkettedik körzet elátkozott szerelmespárjáról". Győzelmi körútra indulnak a nyomorgó körzetekben, ahol azonban Katniss viadalos trükkje sokkal többet jelentett; egy lehetőséget, hogy szembe lehet szállni a Kapitóliummal. Közben már szervezik a 75. viadalt, ami a Nagy Mészárlás néven fut, és ha Katniss nem elég óvatos, könnyen az arénában találhatja magát újra.

Kezdem a negatívummal, hogy gyorsan túl legyek rajta, és írhassam a jót. Az eleje valami katasztrófa! Iszonyú nyögvenyelős, Katniss bosszantóbb, mint eddig bármikor, állandóan vívódik, hogy 1. melyik pasit válassza (mintha nem lenne egyértelmű...), 2. jajj, mi lesz a családjával (úgyis meghalnak, mert az élet kegyetlen, és ha egy kis realitást akar belecsempészni az írónő, akkor megöli őket) Ez a rinyálás tart a könyv feléig, vagy talán kicsit tovább, hogy aztán a főszereplők visszakerüljenek ugyanabba a helyzetbe, amiből az előző rész végén kikeveredtek. Tényleg nem volt más ötlete Collins-nak? Ez így elég gagyi. Viszont pont ebből következik a pozitívum része. Valószínű Collins rájött, hogy mit rontott el a korábbi Viadal leírásánál, és tanult belőle, mert a Nagy Mészárlás jóval izgalmasabbra sikerült (csak megint túl rövid!!!). Maga az aréna is jóval több fantáziáról árulkodik, mint az előző, és ehhez még jönnek az új szereplők, akik végre nem csak vázlatok Katniss árnyékában, hanem igazi szerethető karakterek. Sajnos Peeta is belesüllyed egy elég hasonló szenvedésbe, mint Katniss, ezért nálam ő most közel sem volt akkora kedvenc, mint korábban, de szerencsére megjelent Finnick, akinek (végre!) van humorérzéke, ami ugye kevés szereplőről mondható el a sorozatban. Nálam ő mentette meg a könyvet. Második kötethez méltóan hatalmas cliffhanger a befejezés, azok is el fogják olvasni a folytatást, akiknek amúgy nem jött be a történet, mert muszáj tudni, mi lesz a vége.

Azt igazán megmondhatnátok, hogy Gale minek van? A legfeleslegesebb szereplő az egészben, nagyon utálom. Snow elnököt egyelőre nem tudom hova tenni, meg a felbukkanó Tizenharmadik körzetet sem. Valahogy nem hiszem, hogy Katniss-nak annyival jobb lenne a lázadók között; szimbólumot csináltak belőle, úgy rángatják, mint valami marionett bábut, de senki sem kérdezte meg, hogy ő mit akar. Lesz itt még dráma bőven.

Finnick miatt egy hangyányit jobban tetszett ez a rész, mint az első, viszont nehezen bocsátok meg az unalomba, és nyálba fulladó részekért, úgyhogy marad a korábbi értékelés. De ezek után valami nagyon menő befejezést szeretnék látni, olyat, amitől hanyatt esek!

értékelés: 4/5

A zseniális Neil Gaiman ezúttal képeskönyvben borzongatja a fiatalabb korosztályt. Bár az ötlet most nem tőle, hanem 4 éves kislányától származik, aki arról álmodott, hogy farkasok vannak a házuk falában. 2003-ban a könyv megnyerte a New York Times 'Legszebben Illusztrált Gyerekkönyv' díját, sőt 2006-ban színpadra is állították gyerekmusicalként.

A mese hősnője, Lucy is úgy gondolja, hogy farkasok élnek a házuk falában, hallja, ahogy morognak, és kaparásznak. Mindenki tudja, hogy ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor vége; de Lucy nem mond le egykönnyen a házukról, főleg mivel imádott babamalacát is otthon hagyta a nagy menekülés közben.

"A farkasok énekeltek és táncoltak és vicceket meséltek."

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy ez a könyv igenis való gyerekeknek. A képek lehet, hogy nem a megszokottak, és talán félelmetesek is egy picit, de ezt teljesen jól ellensúlyozza a történet. Nagyon egyszerű, vicces mese, talán kissé groteszk is, de gondoljunk csak az olyan mára már klasszikusnak számító képeskönyvekre, mint például a Where The Wild Things Are, ami bár tele van csúnyábbnál csúnyább szörnyekkel, a gyerekek mégis imádják. Gaiman mestere a mesélésnek, de szerencsére nem veszi magát túl komolyan, amikor már kilátástalanná, vagy félelmetessé válna egy helyzet, oda betesz valami vicces megjegyzést, ami máris oldja az olvasóban a feszültséget. Bár nem olyan kidolgozott mint a másik gyerekeknek szóló Gaiman könyv, a Coraline, de nem is ez a célja, sőt azt se hiszem, hogy ugyanannak a korosztálynak szólna, kár összehasonlítani.

Az illusztrátor Dave McKean és Gaiman már sokadszor dolgoznak együtt, ő készítette a Sandman képregénysorozat borítóit, de a Temető könyvében, és a Coraline-ban is találkozhatunk a rajzaival. A farkasokban elsősorban kollázstechnikát alkalmaz, ami mozgalmassá, és nyugtalanítóvá teszi a képeket. Nem biztos, hogy ez illik legjobban egy kisebb gyerekeknek szóló képeskönyvhöz, de tény, hogy felnőttként számomra  sokkal inkább érdekessé teszi, mint maga a történet.

Muszáj még megemlítenem, milyen szépre sikerült a magyar kiadást; nagy alakú, fényes papírra nyomtatták, és még az illata is jó. Szerintem bevállalósabb gyerekek nyugodtan kézbe vehetik, nem félelmetesebb, mint egy Grimm-mese.

A könyvet köszönöm Lobo-nak, és az Agave Kiadónak.

értékelés: 4,5/5

Vallomás: csak azért olvastam el, mert annyit beszéltek körülöttem a filmről, meg mindig belefutottam ilyen Éhezők viadalás hírekbe, és elkezdett idegesíteni, hogy nem tudom, miről van szó. Akkor jött a sokk, amikor bejelöltem Molyon, hogy olvasom, és rögtön tizennégyen kedvencelték. Ledöbbentem, hogy ennyien szeretik, és megnyugodtam, hogy akkor azért annyira rossz nem lehet...

Vallomás 2.: Olvasás közben végig ettem, mivel a regény elég nagy százaléka az evésről szól. Az elején éheznek, akkor azért korgott a gyomrom, aztán amikor végre tudnak kontroll nélkül zabálnak, akkor azért rohamoztam meg a hűtőt. Aztán persze kezdődött minden elölről, éhezés, és zabálás, mire a könyv végére értem, felettem az itthoni kaja-készletet.

Valamikor a jövőben játszódik ez a tini-disztópia, Észak-Amerika helyén egy tizenkét körzetre osztott ország, a diktatórikus Panem területén. Minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, amikor 24 gyereket sorsolnak ki (minden körzetből egy fiút, és egy lányt), hogy aztán egy arénában élet-halál küzdelmet vívjanak egymással. A végén persze csak egyikük maradhat életben. A 16 éves Katniss kishúga helyett jelentkezik a viadalra, és ezzel reményt ébreszt a tizenkettedik körzet lakóiban.

"Arról nem is beszélve, hogy valahányszor csak eszembe jut a kivágott nyelvű lány, úrrá lesz rajtam a rettegés. Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat."

Katniss elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, amivel nekem csak annyi bajom volt, hogy sehogy sem sikerült megszeretnem őt. Sokszor nem is értem a karakterét, bizonyos helyzetekben nagyon éretten, és felnőttként viselkedik, aztán a következő pillanatban pedig a legegyértelműbbet sem bírja felfogni. Van, hogy rettenetesen bután, és naivan áll hozzá dolgokhoz, ami a második kötetben csak fokozódik (de arról majd később). A másik kiválasztott, Peeta sokkal szimpatikusabb, ő volt a kedvencem, meg az alkoholista mentoruk, Haymitch, akiről remélem több minden kiderül a következő két részben. Elég egyszerű az egész, a Kapitólium gonosz, mert hagyja éhezni a körzeteket, és legyilkoltatja a gyerekeket, Katniss pedig a lázadó, aki bár véletlenül kerül bele az események közepébe, de ha már ott van, jól megkavar mindent.

Nem volt rossz könyv, de valahogy kevés; sokkal jobb lehetett volna. A mellékszereplőkre alig szánt időt az írónő, kidolgozatlanok, és sablonosak (pl.: a többi kiválasztott), aránytalanul sokszor van központban a kajálás (értem én, hogy miért, de attól még unom!), és maga a viadal közel sem kap akkora hangsúlyt, és nem olyan izgalmas, mint ahogy várnánk. Az eleje számomra túlságosan el volt nyújtva, és a vége is olyan semmilyen, mintha rossz helyen lenne elvágva a könyv. Azért persze el fogom olvasni a többi részt is, mert érdekel, mi lesz belőle, és a filmet is biztos megnézem, de nem estem hanyatt tőle. Szórakoztató tini könyv, ha már unod a céltalan romantikát, egy olvasást mindenképp megér.

u.i.: Tetszik a borítók szimbolikája, pedig amúgy rondák, de jó ez a fecsegőposzáta :)

értékelés: 4/5

Kellett valami lazulós olvasmány a Trónok harca után, és Nita volt olyan aranyos, hogy kölcsönadta a repülő lányt. Valami X-men-hez hasonlót vártam, de nem az volt, és így belegondolva nem is baj.

Piper McCloud tud repülni. Nem úgy, mint egy vadászgép, de azért tud. Mi meg azt tudjuk, hogy ha valaki mutogatja az abnormális képességeit, azt rövid úton pár öltönyös, és napszemüveges szigorú férfi elviszi valahova messze. Jelen esetben ez egy intézet speciális gyerekeknek, ahol Piper reményei szerint biztonságot, és barátokat talál, de ez persze nem így lesz, mert a gonosz mindig a legváratlanabb helyen bukkan fel.

Miután túltettem magam a fülszöveg első mondata által okozott sokkon (amit most csak azért se fogok ide leírni! nem is értem, hogy juthatott bárkinek is eszébe az a mondat, a hideg ráz tőle, annyira rossz) lelkesen ugrottam le a tetőről Piper-rel.

Ez a könyv egy cukiság, olvasás közben is állandóan egy hatalmas rózsaszín vattacukor járt a fejemben. Hemzseg az első könyves hibáktól, teljesen kiszámítható, és mégis megzabáljuk az egészet, mert annyira cuki. Amikor aztán még a cuki szereplők mellé cuki állatok is felbukkannak, az teljes katarzis.

"Igazán jó dolog, ha van az embernek barátja. Ettől úgy érzi… – Piper gondolkodott egy darabig, keresve a legmegfelelőbb szót-, …kapcsolódik. Hogy van valaki, aki vigyáz rá, és van valaki, akire ő is vigyáz."

A főszereplő naivsága irritáló kéne, hogy legyen, és valahogy mégsem az. Mert olyan kedves, aranyos, segítőkész, hogy nem lehet utálni, mindent elnézünk neki. A gonoszt se lehet utálni, mert hát jajj szegényt inkább sajnáljuk, olyan kedvesek, és megbocsátók vagyunk, és így a történet is sokkal szebb, és pozitívabb kicsengésű lesz. Kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek (kivéve Conrad, ő egy fokkal összetettebb volt a többieknél), mindenki fájdalmasan túlidealizált, és idegesítő, mint egy Gilmore Girls részben. Ártalmatlan olvasmány, olyan, mint azok a társasjátékok, amikre rá van írva, hogy 0-99 éves korig, és az egész család élvezi.

Az itt felsorolt sok negatívum ellenére élveztem a könyvet, átadtam magam a cukiságnak pár órára, jó volt teljes gondtalanságban és boldogságban lebegni, de nem egy jelentős olvasmány, ifjúsági könyvek között találni ennél sokkal jobbakat is.

értékelés: 4/5

Ha nincs a sorozat, ami az utóbbi időben legalább akkor média figyelmet kapott, mint a királyi esküvő, soha eszembe nem jut elkezdeni a Tűz és Jég dala ciklust. Főleg azért, mert tucat-fantasy-nak néz ki borító alapján, de az se épp biztató, hogy befejezetlen, meg ugye lassan olvasok, és riasztó ez a pár ezer oldal. No mindegy, amint megláttam Sean Beant, meg az óriásplakátokat azzal, hogy 'Winter is coming' már nem volt kérdés, hogy ez nekem kell, méghozzá a film előtt.

A terv, miszerint gyorsan kivégzem a könyvet, jól megbukott. Nem volt egyszerű, sőt inkább nehezen hangolódtam rá Westeros világára. Persze ez főleg az én bajom, valami akciódús, pörgős fantasy-t vártam, aztán meglepődtem, hogy nem az. Mert a Trónok harca inkább hömpölygős. Mivel rengeteg szereplő szempontjából követjük a történéseket, és fejezetenként ugrunk nem csak az időben, hanem a térképen is (van, hogy másik földrészre, máskor csak pár ezer kilométerrel odébb), így számomra nem volt épp zökkenőmentes az olvasás. Ehhez még jött egy halom név, amiket fejben kellett tartani, na meg a személyes motivációik, hogy ki éppen miért harcol, és miért utálja a másikat (ne legyenek illúzióitok, senki sem olyan könnyen kiismerhető, hogy ezt elsőre el lehessen dönteni). Szóval azért problémás volt a kapcsolatunk, párszor félre kellett raknom, és szusszanni, de végül csak nyertem. A végéért meg olyan mérges vagyok Martinra, mert ilyen cliffhanger befejezés után nem fogom kibírni, és kezdem azonnal a következőt.

Meg sem próbálom vázolni történetet, mert túl összetett, meg egyébként is az elmúlt egy hónapban sokan megtették. Nem olyan varázslós mesés, mint a Gyűrűk ura, inkább egy középkori lovagregényre hasonlít, de a legtalálóbb jellemzés talán a "rózsák háborúja" fantasy-ban. A nemesi házak hatalomért való csatározása van a középpontban, átszőve politikai játszmákkal, gyilkosságokkal, és titkokkal, közben pedig közeleg a tél, és Westeros lakóinak inkább össze kéne fogni, hogy az északról érkező néma fenyegetéssel szembe tudjanak szállni, de ők ezt figyelmen kívül hagyják. Jól kidolgozott szereplőket kapunk, sokkal karakterközpontúbb a történet, mint a GyU (talán a szempontok váltakozása miatt), és szerencsére egészen minimálisak a tájleírások, így a rengeteg intrika mellett még az is befogadható. Martin forgatókönyvírói gyakorlata, ami jól látszik a párbeszédeknél, meg a jelenetek váltakozásánál, sokszor egészen filmszerű. A legnagyobb baja, hogy túl sok, én úgy éreztem, hogy gyakran válik túlírttá, ilyenkor vettem elő pihenésképpen másik könyvet.

"Azt mondta, a hold egy tojás, Khaleesi – folytatta a lysi leány. – Egykor két hold volt az égen, de az egyik túl közel merészkedett a Naphoz és a melegtől megrepedt. Ezer meg ezer sárkány özönlött elő belőle és inni kezdtek a Nap tüzéből. Ezért lehelnek a sárkányok tüzet. Egy napon a másik hold is megcsókolja a Napot, az is megreped és a sárkányok visszatérnek."

Lehetne realista fantasy-nak nevezni, de szerintem bőven lesz itt még kaland a mágiával, meg a természetfeletti szörnyekkel a következő részekben. És ha már realitás, az író nem spórolt a vérrel, hullanak a fejek, és naturalista szexjeleneteket is bőven kapunk az arcunkba. Még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen átlátom ezt a könyvet, olyan összetett, hogy a legjelentéktelenebb döntés is hatással lehet egy onnan távol élő sorsára, így majd inkább a hét kötet elolvasása után visszatérek rá (ha egyszer tényleg befejezi Martin), de az biztos, hogy ez kemény felnőtt világ (férfiaknak is legalább annyira élvezetes olvasmány lehet, mint nőknek, annyi fegyvert, és csatát látunk, meg a középpontban is nagyrészt férfi szereplők állnak), fantasy-ra éhes gyerek kezébe ne kerüljön.

Martin amellett, hogy aktívan részt vesz a HBO sorozat készítésében, írja a következő regényét (meg növeszti a szakállát), elég aktívan blogol is, amibe érdemes belepillantani itt. A sorozatot is ajánlom, kimondottan jól sikerült, pedig én finnyás vagyok ilyen téren (sőt, pár megoldás jobban tetszik a sorozatban, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert meglincselnek a rajongók :P). A kedvenc trailerem érzékelteti legjobban a Westerosra köszöntő zűrzavart, mert minden főbb szereplőt a Vastrónra ültettek, ezzel is jelezve, hogy itt mindenkinek esélye van a legvégén megszerezni a koronát.

Jah, és még meg kell említenem a fordítást, amitől a hideg rázott, annyira béna pár helyen (Havas Jon a legrosszabb, de Királyvár, meg Deres is dobogósok), főleg ezért vonok le fél csillagot (meg mert remélem, hogy ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre jobb a történet).

értékelés: 4,5/5

"A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz."

Sokat vitáztam magammal, hogy kell-e nekem újraolvasni A Gyűrűk Urát. Utoljára talán 6 éve vettem kézbe, kiskoromban a legnagyobb kedvencem volt (nyolcszor minimum olvastam 12 és 14 éves korom között, de lehet többször), és rettenetesen féltem tőle, hogy csalódni fogok, már nem fog tetszeni. Húztam amíg lehetett, néha levettem a könyveket a polcról, megszaglásztam, megsimogattam őket, vágyakozó pillantásokat vetettem rájuk, és a Molyon is egyre gyakrabban, és irigykedve vettettem rá magam a Tolkien-t olvasó emberekre. Így ment ez egy darabig, sajnáltam rá az időt, mert annyi jó könyv jelenik meg, és régiek közül is olyan keveset olvastam, A Gyűrűk Ura meg nem egy nap. Aztán mégis hagytam magam elcsábítani, a végső lökést talán a Veszélyes dolog kilépni az ajtón posztom adta meg, és az, hogy láttam Heloise, és PuPilla milyen lelkesen olvassák újra a Harry Potter sorozatot, pedig az bőven több, mint három könyv. Majd szép lassan, megfontoltan haladok (a második közepénél valószínű nagyon be fogok lassulni), és olvasok mellette mást is, hogy a blog se haljon meg addig, amíg átrágom magam ezer oldalon.

"Az emlék csak tükör, ha mégoly tiszta is mint Khaled-zaram tükre. Vagy legalábbis Gimli, a törp szíve ezt súgja. A tündék lehet, hogy másként látják. Hallottam is, hogy számukra az emlék nem annyira álom, mint inkább a világ hajnalának képe"

A történetet valószínű mindenki ismeri, ha nem könyvből, akkor filmből, de mégis írok róla picit. Innentől erősen SPOILERES tartalom következik, szóval akik még semmilyen formában nem találkoztak A Gyűrűk Urával, azoknak nem ajánlott tovább olvasni.

Frodó, a hobbit (120 centi, szőrös lábú, szeret pipázni) utazása, hogy végrehajtson egy teljesen lehetetlen küldetést, elpusztítsa az Ellenség legnagyobb fegyverét, a Hatalom Gyűrűjét, amivel örök homályba boríthatná Középföldét. Ha egy mondatban kéne összefoglalni, akkor valahogy így, de ez a történet sokkal több ennél. Emberek, tündék, hobbitok, és törpök, akik félreteszik a régmúlt sérelmeit, hogy együtt harcoljanak mindazért, ami a világban szép. Tolkien egy annyira összetett világot, és karaktereket teremtett, hogy már csak ezért is le kéne borulni előtte. Nyelvészként legkedvesebb hobbija volt új nyelveket, és írásjeleket kitalálni, így például a tünde nyelv olyan kidolgozottra sikerült, hogy akár most is lehetne használni (aki tündéül szeretne tanulni, menjen MTT rendezvényekre). Vagy ettől csak én ájulok el teljesen? És akkor még ott vannak a versek, meg balladák, amik akár egy külön kötetet is megérdemelnének -itt még hozzátenném, hogy Göncz Árpád fordítása szintén tökéletes- vagy Középfölde történelme, amiből néha-néha említ részleteket, és ha nem olvastuk a mindenféle előzményeket, akkor is érezzük, hogy ha megkérdeznénk Tolkien-t, mi történt Megyei időszámítás szerint 2132-ben (fogalmam sincs, mi volt akkor, lehet semmi, de nem nézek utána) akkor egész biztos, hogy tudna válaszolni. A Gyűrűk Ura után sokan megpróbálkoztak ezzel a fajta mítoszteremtéssel, de senkinek nem jött össze, mert miután ezt olvastad, a többi fantasy inkább az aranyosan szórakoztató kategóriába esik (meg ugye nem lehet mindenki olyan zseni, mint Tolnien, na).

Most egyébként próbáltam nagyobb odafigyeléssel olvasni, nem csak darálni az oldalakat, és már a megfogalmazásában is van valami letisztult szépség. Hiába van tele tájleírásokkal, mégis élvezet olvasni. Tényleg, ha már a táj: nekem Középfölde tiszta Bakony :) Néha viszont túlzásba esik Tolkien, és elhanyagol pár szereplőt. Mivel ez első kötet, jobban be lehetett volna mutatni a Szövetség tagjait, főleg Legolast, és Gimlit, mert róluk nem sokat tudtunk meg (tudoom, majd később...). Jók még ezek a személyes drámák is, mindenkinek meg kell küzdeni a démonaival, és ez a móriai veszteség után, Lórienben csúcsosodik ki. Tetszett, hogy a könyvben nincs annyira előtérben Aragorn szerelmi élete, mint a filmben, így az egyetlen említésre méltó női karakter Galadriel marad, aki már önmagában is az egyik legellentmondásosabb személy Középföldén, ha ismerjük az előzményeket. (Tudom, hogy tünde, és nem lehet gonosz, de szerintem határtalanul nagyravágyó volt már akkor is, amikor Középföldére jött, és csak úgy tud megtisztulni, hogy lemond a Gyűrűről, ezzel a hatalomról, és visszamegy nyugatra. Ő a kedvencem, ha még nem derült volna ki :D)

Meg nem tudnám mondani, mi az, ami miatt valaki beleszeret ebbe a könyvbe, és nem tartja unalmasnak. Számomra talán azért különleges, mert mindig lehet benne új dolgokat felfedezni, és miközben nagy örök érvényű igazságokat tanít, nem akar több lenni, megmarad mesének, egy monumentális tündérmesének.

"Amint az Ezüst-ér innenső partjára lépett, különös érzés kerítette hatalmába, s ez egyre mélyült, amint beljebb haladt Lórienbe: úgy tetszett, átlépett az idő valamiféle hídján az Óidők egy csücskébe, s most oly világban jár, ami régóta nem létezik már. Völgyzugolyban a régi dolgok emléke élt, Lórienben maguk a régi dolgok."

Mielőtt Harry Potter elcsavarta volna a fejünket, Krabat is megjárt egy Varázslóiskolát, csak az közel sem volt olyan barátságos, mint Roxfort. A harmincéves háború idején Szászország egy eldugott vidékén áll a sötét koselbruchi malom. Gazdája, a félszemű, félelmetes Mester Fekete Iskolát működtet, ide kerül molnárinasnak Krabat. A fiúk nappal dolgoznak, éjszaka pedig varjúvá változva magolják a sötét igéket. Mivel azonban mindennek ára van, minden szilveszter éjszakán, titokzatos körülmények között meghal egy legény. Krabat menekülne, de erre csak egy, kockázatos lehetőség létezik: ha van egy lány, aki igazán szereti, és kiállja érte a Mester próbáját.

1985-ben jelent meg Magyarországon, gyorsan elfogyott a könyvesboltokból, azóta pedig a szinte kaphatatlan kategóriába tartozik. Egyébként nagyon szép kiadás, dupla oldalas, ijesztő fekete-fehér illusztrációkkal, amik jól tükrözik a könyv hangulatát.

Csak úgy tudnám jellemezni, hogy horror-mese, de abból is a régi, klasszikus fajta, amit fiatalok, és felnőttek egyaránt szeretnek. Németországban már évek óta a legnépszerűbb gyerekkönyvek közé tartozik. Preussler nagy hangsúlyt fektet a keresztény hagyományokra, fontos szerepe van a történetben a Húsvétnak, és az Új Évnek; de ugyanúgy merít a vendek népi hiedelemvilágából, vagy a molnárlegendákból is. (A parasztok régen titkos erőket tulajdonítottak a molnároknak, mert azok képesek voltak szabályozni a folyót, és irányítani egy olyan tiszteletet parancsoló építményt, mint a vízimalom.) Középpontjában egy fausti alku áll, amivel csak a legtisztább érzésekkel lehet szembeszállni, mint a szerelem. Olyan, akár egy népmese, tele szimbólumokkal. A molnárlegények nehéz választásnak vannak kitéve: ha szembeszállnak a Mesterrel, és ő meghal, minden varázserő eltűnik vele együtt, a malom leég, és ők egyszerű molnárok maradnak. Vajon megéri feladni a hatalmukat egy egyszerű, és nehéz életért, ahol nincs biztonság? A malomban, ahol a tizenkét fiatal csak egymásra számíthat, felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a barátságok, és a becsület; ugyanakkor állandóan ott lebeg felettük a végzet, még az álmaikban is veszély leselkedik rájuk, és nem lehet tudni ki lesz a következő, akit elküldenek, hogy megássa a saját sírját.

Hátborzongató könyv, ráférne egy újra kiadás. (Szerintem jól beleillene pl. a Könyvmolyképző Vörös pöttyös sorozatába.) Készült már belőle csehszlovák tévéjáték (megnézni itt), nagyjátékfilm Daniel Brühl, és David Kross főszereplésével (trailer itt), és táncelőadás a Nemzeti Táncszínházban.

értékelés: 5/5

Szép naptári tavaszt mindenkinek!! Amint látjátok a blog még él, sőt kapott egy nagyon kis egyszerű, ideiglenes tavaszi külsőt is, hála Nimának. A feléledés örömére itt egy meglepi. Tavasszal, mint Frodónak, nekem is megjön az utazási kedvem, de idén ezt térkép böngészéssel élem ki. Ebben csak annyi az érdekesség, hogy varázslatos térképeket találtam :)  (kattintásra hatalmasra nőnek)

balra: Mumin völgy, Sohaország, Középfölde, Csodaország

jobbra: Roxfort, Szigetvilág, Narnia, Oz birodalma

Már csak el kell dönteni, mit szeretnénk: Harcolni az Állatok jogaiért? Teázni a Bolond Kalapossal? Mumin mamánál ebédelni, miután áttomboltuk a délelőttöt az elveszett fiúkkal? Megnézni a Trimágus tusát? Az árny elől menekülni Kóborral? (ez utóbbit én biztos nem) Megküzdeni a Fehér boszorkánnyal, és elűzni a telet? Ha ezeket nem is, az biztos, hogy a nap végén mindenki szívesen betér a Zöld Sárkányba egy (vagy több) pint sörre.

További utazás ötleteket szívesen fogadok, remélem tetszenek a térképek :)

"Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok."

Nagyon vártam ezt a könyvet, és talán ezért túl nagy elvárásokkal kezdtem olvasni. Jónak tűnt a történet, igazából a kisebb logikai bakiktól eltekintve nincs is vele probléma, mert izgalmas, fordulatos, és tényleg fontos morális kérdések merülnek fel benne, amivel egy fiatalnak előbb-utóbb szembesülnie kell, mint például a halál elkerülhetetlensége, de a stílus nagyon távol áll tőlem. Persze, tisztában vagyok vele, hogy reálisan van ábrázolva a lezüllött londoni fiatalság, nem egy ilyen tinivel találkoztam már, de kérdés, hogy tényleg jó az állandó válogatott káromkodásokat olvasni egy 13 évesnek? Vajon ez mennyire járul hozzá, hogy ők aztán ne így beszéljenek? Amit már többen írtak korábban, a hátsó borítón feltüntetett 12-es korhatár kevés, minimum 15 kellene. Alapvetően engem nem zavar, ha egy szöveg ennyire vulgáris, de itt ennek nem látom semmi célját. A szereplőkkel is gondjaim voltak, főleg az elején, annyira lazán vettek mindent, a saját életüket is, és egyáltalán nem foglalkoztak a tetteik következményeivel. Talán fele ennyire sem lett volna kilátástalan a helyzetük, ha ők nem zárkóznak el mindentől, és mindenkitől. Ami nagyon tetszett, hogy Jem az elbeszélő, kapcsolatot tart az olvasóval, így talán sokkal könnyebb megérteni, és megszeretni a karakterét. A jelenetek filmként pörögnek, nagyon olvasmányos, de lenne még pár lehetőség a történetben; a hibákat fogjuk arra, hogy első könyves írónő, és a következő rész jobb lesz. Olyan jól le lett zárva, meg is lepődtem, aztán jött az epilógus, ami meg a legrosszabb filmes befejezéseket idézi, és csak arra szolgál, hogy lehessen hozzá folytatást írni. Biztos ízlés dolga, de ez a nyomasztó atmoszféra nem nekem való, annak ellenére sem, hogy szinte letehetetlen volt a könyv, és végig izgultam, hogy mi lesz az unszimpatikus főszereplőkkel.

értékelés: 3,5/5

A könyvet köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

"… és ahogy a műalkotást tanulmányozta, rájött, hogy a szépség nem a rendben rejtőzik, hanem a spontán harmóniában."

Aislinn családjában anyáról lányra öröklődik a tündérlátás képessége, ezért a lány már kiskorától kezdve megtanult a szabályok szerint élni. Ezek közül a legfontosabb, hogy a tündérek soha nem vehetik észre, hogy látja őket, mert akkor megvakítanák, vagy még sokkal rosszabbat csinálnának vele. Ám egy nap maga a Tündérkirály kezdi követni, és ezzel felborulnak az addig ismert szabályok, és belecsöppen a tündér udvarok közti hatalmi játszmába.

Azt hiszem, megcsömörlöttem. Már nem tudok ifjúsági könyveket értékelni, túl sok volt belőlük, és mindegyik ugyanolyannak tűnik. Így utólag áldom az eszem, hogy a szép borító ellenére sem vettem meg ezt a könyvet. Az még oké, hogy árnyalt karakterek, mindenki önző, és nem egyértelmű a jó-gonosz viszony, de komolyan mindenkit utáltam, vagy legalábbis szívesen leosztottam volna egy-két pofont a szereplők között.

Marr világa egyébként jól felépített, a tündéreit ügyesen ollózta össze a régi kelta mitológiákból, a Tél királynője, és hatalmi törekvései pedig nagyon hasonlóak Narnia Fehér boszorkányához. A szerelmi száltól megint a hajamat téptem, Seth beállhat a 'nem létező túl ideologizált férfiak' sorbába, közvetlenül Edward Cullen mögé. A történet vége túl gyors, és összecsapott, az epilógussal szintén nem vagyok kibékülve, ott erősen megmutatkozik, hogy elsősorban melyik a korcsoport a cél.  Valahogy hiányérzetem volt végig, olyan tucat fantasy, amiben az egyetlen jópofa dolog a berkenyeember, de neki is csak egy mondata van. Ez szerintem egy gyengébb fanfic színvonalú könyv.

Kapcsolatom a Tündérvilág sorozattal ezennel véget ért, legközelebb háromszor meggondolom, hogy mit olvasok, nem vetem rá magam elvakultan a legújabb megjelenésekre.

Hogy jót is írjak, a kivitelezés nagyon szép, és minden fejezet elején régi tündérek idézetek vannak.

értékelés: 3/5

Kiskoromban azért nem olvashattam el, mert az egyik kötet címe Vérszipoly volt, és ebből anyukám leszűrte, hogy ez biztos nem nekem való. Persze nem felejtettem el, és miután megnéztem a filmet, ami tetszett, rászántam magam az olvasásra.

A pókrajongó Darren és gonosz barátja Steve sikeresen szereznek jegyet a Rémségek cirkuszába, ahol válogatott rondaságokat mutogatnak jó pénzért. Míg a legtöbb ilyen cirkusz csak gyenge utánzatokat használ, Darrenéké kivételesen igazi. Annyira igazi, hogy az egyik előadóban, Mr. Crepsley-ben Steve felismer egy régi könyvben látott vámpírt. A fiú minden vágya, hogy vámpír lehessen ő is, míg barátja Crepsley pókját, Madame Octát szeretné sajátjának tudni.

Kár, hogy anya nem engedte előbb olvasni, mert úgy 8-10 évvel ezelőtt jobban érdekelt volna. Lehet, hogy vámpírokkal, és szörnyekkel van tele, de ez elsősorban mese. Darren Shan naplója kedves gyerek nyelven borzongatja meg a tizenegy-két éveseket, rám viszont nem volt hatása. Komolyan vártam, hogy folyjon a vér, legyen valami akció, amire felkapom a fejem, de nem történt semmi ilyen. Elhúzott meghatónak szánt jelenetek, unalmas, semmitmondó párbeszédek, és idegesítő szereplők. Ott lehet a probléma, hogy előbb láttam a filmet, és vártam azt a pörgős tempót, és kissé bizarr cirkuszi atmoszférát. Ehelyett könnyeket kaptam, és drámát. Köszi, nem. Lehet majd folytatom a sorozatot, hátha beindul, de most egy időre parkolópályára kerül.

u.i.: Csak engem zavart, hogy olvasás előtt láttam képet az íróról, és így még kevésbé tudtam beleélni magam abba, hogy ez az ő valódi naplója.

u.i.2.: Tudom, hogy kicsit hanyagoltam a blogot az elmúlt pár hétben, de rám zuhant egy iskola. Most próbálom behozni a lemaradásokat.

értékelés: 3/5

Will családja meghalt egy tűzben, ám ő titokzatos módon egy karcolás nélkül megmenekült. Egy közeli apátság szerzetesei vették magukhoz szolgának. Kezdetben nem volt furcsa se az apátság, se az azt körülvevő erdő, de egy nap minden a feje tetejére állt. Will tűzifát gyűjtött, amikor belebotlott egy sebesült hob-ba. A hob nem ember, de nem is állat; tündér-féle, és csak azok láthatják, akiknek birtokukban van a Látás képessége. Will elviszi magával, hogy barátja, a gyógyító Csiga testvér rendbe hozza a hob törött lábát. Nem sokkal később titokzatos látogatók érkeznek az apátságba. Bone úr, aki különös maszkot visel, és szolgája, a vadállat tekintetű, félelmetes Shadlok. A szerzetesek egy halott angyalról suttognak, de hát hogyan halhat meg egy angyal? Árnyékok mozognak az éjszakai sötétben, minden egyre hidegebbé, és borzongatóbbá válik, az erdő nem biztonságos, és nem is lakatlan többé.

Azt a hangulatot kaptam ettől a könyvtől, amit eredetileg a Shiver-től vártam. Hideg, téli borzongás, nem kevés humorral. A Crowfield apátság jól eltalált helyszín, mindentől elhagyatva, erdővel körülvéve, mintha csak arra várna, hogy valami természetfeletti, titokzatos esemény történjen. A tündérek sem kedvesek, se nem jóságosak; kegyetlenek, megvetik az embereket, és háborúban állnak egymással. Ennek a harcnak a középpontjában pedig ott van Will, és az apátság. Nincsenek hétköznapi szereplők, legtöbbjük valami miatt különleges, vagy furcsa, de a titkok nagy része még hátra van. Itt csak megismertük, és megszerettük Crowfield lakóit, volt persze nem kevés izgalom, és vér is, de annyi kérdés maradt válasz nélkül. Van persze második rész is, 2011 tavaszán érkezik 'The Crowfield Demon' címmel. Örülök, hogy végre olyan ifjúsági regényt is sikerült olvasnom, amiben nincsen szerelmes szenvedés, csak szerzetesek, sötétség, meg fantasy.

Ez a könyv is a Lybrum kiadónál jelenik meg november elején, de nem akarom a Méregnaplókhoz hasonlítani, mert egészen más. Ha lehet ilyet mondani, ez inkább fiúknak való. A kiadó remélem még hoz sok ehhez (meg a Méregnaplókhoz) hasonlóan jó, és színvonalas könyvet, mert belopták magukat a szívembe.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm Bridge-nek, azóta szemeztem a könyvvel, mióta elolvastam az ő ajánlóját.

értékelés: 5/5

A történet ott folytatódik, ahol az első kötet abbamaradt. Morpheus visszaszerezte az ellopott ereklyéit, és most próbálja visszaállítani a békét és a biztonságot az álmok birodalmában. A népszámlálásnál azonban kiderül, hogy néhány nagyon önálló, erős álom megszökött. Mindegyikőjük máshogy foglalta el magát a kényszerű szabadság alatt, ketten új mini álomvilágot épített, ahol egy báb Sandman uralkodik; a Korinthoszi fiatal fiúk szemgolyóját vájta ki, és ette meg, Zöld Éden pedig megtapasztalhatta végre az emberi lét szépségeit. Uruk elindul, hogy megkeresse, és megbüntesse őket, ám közben egy örvény is fenyegeti az éppen újraépült álmok birodalmát.

A másik szálon Rose Walker keresi elveszett öccsét, ő az első részből ismert Unity unokája. Egyre furcsább dolgok történnek vele, álmában, és ébren is. Csak a haldokló Unity tudja, mi történik a lánnyal, és ő az egyetlen, aki megmentheti, mert tudtán kívül Rose az álomörvény.

Ez tipikusan olyan képregény, aminél nem baj, hogy folytatásos. Legtöbbször fenntartásokkal kezelem a folytatásokat, de itt felfelé ível a színvonal. Ami az első részben zavart, a sok erőszak, és vér, az minimalizálódott, és inkább az olvasó képzeletére van bízva, hogy mi történne a következő oldalakon. Végre feltűnik a Végtelenek családjának pár másik tagja, és kiderül, hogy nem felhőtlen köztük a viszony. Vannak kitekintő fejezetek, amik látszólag nem kapcsolódnak a történethez, ilyen például Morpheus és egy benszülött királynő szerelmi története, vagy az Egyszer fenn, egyszer lenn (kedvenc!!!), ami nálam az eddigi két kötet csúcspontja volt.

"Azt jelenti, hogy játékbabák vagyunk. Fogalmunk sincs, mi zajlik a mélyben, s csak áltatjuk magunkat azzal, hogy mi irányítjuk az életünket, miközben alig egy hajszálnyira tőlünk olyan dolgok léteznek, melyektől megtébolyodnánk, ha észrevennénk őket; melyek csak játszanak velünk, szobáról szobára hurcolnak, s ha elfáradtak és ránk untak a nap végén, egyszerűen a sarokba hajítanak bennünket."

Ha érdekel, milyen egy sorozatgyilkos konferencia, hogy honnan kapta Shakespeare a remek íráskészségét, vagy hogy tényleg olyan jó dolog-e örökké élni, tetszeni fog a Sandman. Én most is lelkesen lapozgattam hátra a jegyzetekhez, hogy most akkor hol mire is utal Gaiman, és hihetetlen, hogy mennyi minden van a fejében. Itt váltam hivatalosan rajongóvá, vehetem meg a jó drága, Eisner-díjas következő kötetet.

értékelés: 5/5

Engedtem a csábításnak, annyian dicsérték. Nem is bántam meg, de...

Grace imádja a farkasokat, annak ellenére, hogy kiskorában leráncigálták a hintájáról, és megharapták. Különösen egy farkast szeret, a sárga szeműt, aki annak idején megmentette. Minden télen nézik egymást, nincs karácsony az ő farkasa nélkül. Már ismeri az egész falkát, a nagy fehér nőstényt, a nyeszlett beteges farkast, vagy a szép feketét. Éjszaka az ő hangjukra alszik el. Nyáron viszont eltűnnek, mint a hó. Miután egy fiút megölnek, a város túlbuzgó apukái bevetik magukat az erdőbe, hogy megtisztítsák Mercy Fallst a vérengző bestiáktól. Grace aznap hazaérve egy vérző nyakú, lelőtt fiút talál a teraszukon, ő Sam, a sárga szemű farkas. Végre találkoznak emberként, de Sam emberi napjai egyre fogynak, hamarosan beköszönt a tél...

Még hogy indokolatlanul gondoltam, hogy Twilight-hatás... Oké, hogy egészen más, de akkor is ugyanabból az egy-kaptafára készült csomagból került ki, aminek az írói valószínű a 'Hogyan keressünk egy életre elég pénzt a tini lányokra alapozva' című könyvet olvasták. Bár a Shiver sok szempontból igényesebb, de olyan érzésem volt, hogy össze lett csapva, lehetett volna sokkal jobb. És minek hozzá folytatás? Számomra egy lezárt egész volt, erre itt a Linger. Már nem lehet úgy írni, hogy ne trilógia legyen? Több idő, sok kihúzott nyávogás, és jéé, maradt egy kötet a háromból, ami minőségi.

Miután így jól leszóltam, bevallom, tetszett a könyv. Könnyű, olvasmányos, és a hangulata tényleg varázslatos, beszippantós. Érdekes volt az egészen új vérfarkasos megközelítés, csak a szerelmi szál lett túllihegve. A borítót nem tudom ki tervezte, de leborulok előtte, olyan profi (az angol borító ocsmány ronda), viszont annyi az elírás, és helyesírási hiba, hogy még nekem is szemet szúrt. Nem egyszer volt, hogy egész fejezeteket címeztek rosszul, és ehhez képest meg a könyv nem volt túl olcsó. Na mindegy, ez a kötözködés része.

Értékelés: 2,5/5

Ez meg itt a reklám helye:

Én jövő szombaton megyek Londonba dedikáltatni Maggie-vel a könyvemet, de az otthoniak sem maradnak le róla, mert december 3-12 között Magyarországra is megy. Pontos dátum majd csak később lesz, de mindenképpen megírom.

Próbálkozom a képregényes alapműveltség megszerzésével, ebben szerencsére segítségemre volt Sceurpien, aki kölcsönadta a Sandmant. (köszi, puszi :) ) Sajnos a Gaiman ismereteim sincsenek a topon, eddig a két legkommerszebb (Csillagpor, Coraline) volt meg, azokat szerettem is, és terveztem az író további műveinek beszerzését, csak mindig elcsábultam másra. Lehet az se volt szerencsés, hogy az Amerikai istenekkel akartam folytatni a sort, ami beszerezhetetlen. Ezekkel a magyarázkodásokkal csak annyit akartam érzékeltetni, hogy nem igazán értek se  műfajhoz, se az íróhoz.

Az első kötetben a képregény nyolc kis füzetkéje található, amik 88-tól havonta jelentek meg a DC-nél. Már a borító vonzott, Dave McKean képeit a falamon is szívesen nézegetném, ő illusztrálta a Coraline is. A képregényen változó rajzoló csapat dolgozott, látszik is a váltás, de egyáltalán nem zavaró.

"Ha nem fejezed be őket időben, a mesék mindig halállal végződnek."

A XX. század elején, az enyhén idióta Roderick Burgess egy okkultista szertartás során foglyul akarja ejteni a Halált, valami azonban nem a tervek szerint sikerül, és egészen másvalaki kerül a csapdába. Ő Morpheus, Kai'ckul, Sandman, maga az Álmok Ura, a Végtelenek családjának tagja. 70 évig vár bezárva egy kristálycellában, közben birodalma összeomlik, a világban pedig titokzatos betegség, az álomkór terjed. Morpheus szabadulása után elindul, hogy helyrehozza az álomvilágot, és visszaszerezze ellopott mágikus tárgyait, melyekbe erejének egy részét helyezte. Nincs könnyű dolga, le kell szállnia a Pokolba, és a legsötétebb elmék mélyére; szembe kell néznie azzal, hogy az Álomherceg ereje ha avatatlan kezekbe kerül, képes elpusztítani az alkotóját.

Ez a váz, és ezt tölti meg Neil Gaiman, szinte mindennel. Apró utalások, mitológia, szimbólumok, más képregényekből ismert szereplők, Bibliai alakok, saját szörnyek, mind mind felbukkannak a Sandbanben, leporolva, újraértelmezve. Hihetetlen ennek az embernek a műveltsége, a fantáziája, és hogy milyen tehetséggel hasznosítja újra a már ismert elemeket, és varázsol belőlük modern horror mesét. Kedvencem az utolsó fejezet, a "Szárnyainak suhogása".

"Az emberek azt hiszik, az álmok nem valóságosak, mert nem anyagból, nem részecskékből vannak. Pedig azok. Nézőpontok, képek, emlékek, szójátékok és elveszett remények alkotják őket…"

Jók a rajzok is, bár borító alapján nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen színes lesz, de így sokkal forrongóbb az egész. Morpheus sötét színei megnyugtatóak a sárgák, vörösek, és rózsaszínek után. Azt olvastam, hogy a Halál Siouxsie Sioux-ról lett mintázva (ez külön tetszik, mert kiskorom óta nagy rajongója vagyok), és ahogy becsuktam a könyvet, és megnéztem a hátlapot, ahol az író mosolyog ránk, felmerült bennem, hogy Sandman karakterét Neil Gaiman ihlette. (Aztán lehet, hogy nem, csak egy ötlet, úgy hasonlítanak egymásra.)

értékelés: 5/5

Észak-Angliában, közel a skót határhoz bújik meg a northumberlandi Alnwick kastély, ennek a parkjában pedig egy nagyon különleges, és nyugtalanító hely, a méregkert található. Northumberland hercegnéje összegyűjtötte a világ minden tájáról származó mérgező növényeket, és magas kapuk mögé zárta őket.

Csakhogy ezek a növények így is megtalálták Maryrose Wood-ot, és nem hagyták nyugodni. Hiszen mi lehet mérgezőbb egy gondolatnál? Hagyta elburjánzani, így született meg a Méregnaplók.

A történek a 18. században játszódik Northumberlandben. Alnwickhoz közel, egy romos apátságban él Thomas Luxton, a kertész, és lánya Jessamine. Luxton feladata a falusiak gyógyítása, ám a gyógynövények mellett tart egy fallal körülvett méregkertet is, ahová csak ő léphet be. Hajszolja a szerzetesek régen elfeledett tudását a mérgekről, amik kis dózisban orvosságként szolgálhatnának, de a kert nem osztja meg vele a titkait. Jessamine sokszor magányos, amikor apja hosszabb utakra indul, ezért is örül meg egy váratlan ajándék érkezésének. Ez az ajándék egy 17 év körüli fiú, aki a Gyom névre hallgat. A közeli elmegyógyintézet vezetője vette magához, ám a fiú kevert valamit a betegek teájába, amitől azok meggyógyultak, ezzel párhuzamosan viszont a falu lakói megbolondultak. Gyom fura szerzet, olyan a szeme, mint a smaragd, nem eszik semmi növényi eredetűt, és a méregkert különös hatással van rá. A különös hatás másnál is tapasztalható, Jessamine egyre jobban vonzódik a fiúhoz, de kibontakozó szerelmük nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A fal mögött egyre erősödik a suttogás, míg a rét virágai hallgatnak.

Már maga a környezet is baljós, hiszen nem sokan laknak egy romos apátságban, és még kevesebben nevelnek mérgező növényeket a kertjükben. És ha méreg van, csak egy apró lépés választ el azok használatától. Ki tudna ellenállni a  gyönyörű Bellandonna csábításának, vagy Oleander herceg mérgező hívásának? Vannak, akik bármit megtennének, csak hogy ősi titkok birtokába jussanak, mások az életüket adnák a szerelmükért. Mindenkinek vigyázni kell, ha a kertbe lépnek, nehogy elveszítsék önmagukat.

Jó ifjúsági regényt találni nehéz. Kell egy kis szerelem, árulás, sötét titkok, és valami természetfeletti, mindez úgy, hogy maradjon meg az egyensúly. Ez sikerült Ms. Wood-nak, és bár a csavar kitalálható, mindenért kárpótol a hangulat. A legnagyobb negatívum, hogy ez egy trilógia első része, és a második kötet csak jövő nyárra várható. Ilyen befejezés után nehéz lesz kivárni. Addig is, ha saját méregnaplóra vágynál, érdemes megnézni a könyv csodaszép honlapját, vagy a trailert. Magyarul pár héten belül fog megjelenni az első rész.

értékelés: 5/5

Az előolvasási lehetőségért hatalmas köszönet a Lybrum kiadónak, és Bridge-nek.

Persze nem birtam ki, hogy a Csontvaros utan ne kezdjem el rogton. Azt terveztem, hogy majd szep lassan olvasom, nem egybe daralom le, mint az elozot, de hat ez nem jott ossze.

Mar maga a fulszoveg is erosen spoileres, ha nem olvastad az elso reszt, ugyhogy vigyazat!

"Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?"

Nem hittem volna, hogy fel tud erni az elso reszhez, mert hat megis, ennyire jol ritkan jon ossze barmi is, de legalabb olyan jora sikerult, ha nem jobbra. Mar nem kellett veszodni a vilag es a szereplok bemutatasaval, rogton kezdodott az akcio, es egy pillanatra sem lassult a tempo, egyszer csak azt vettem eszre, hogy vege van. A vege...jajj!! Elnyerte nalam a leggonoszabb fuggoveg cimet. Ha elolvasod, utana eselyed sincs ra, hogy kihagyd a kovetkezo reszt. Egyre tobb a titok, elejtenek fel mondatokat, fulekbe suttognak, hogy utana azok kinozzanak decemberig, amig meg nem jelenik a harmadik resz. Az, hogy az utolso oldalon uj szereplo lep be a tortenetbe meg inkabb idegesito. Nem derul ki semmi, sot, tovabb bonyolodnak a szerelmi szalak is. Magnus tovabbra is maradt kedvenc, viszont Simont kezdem nem kedvelni. Azok az allando hisztik...Viccesnek ugyanolyan vicces volt, mint az elso, csak Jace mintha veszitett volna a varazsabol.

Otletem sincs, hogy fogja befejezni a tortenetet az irono. A negyedik resz jovo tavasszal erkezik angolul, jelenleg ugy nez ki, az lesz az utolso a Vegzet Ereklyei sorozatbol. Remelhetoleg marad a szinvonal, szivesen osztogatok 5/5 ertekeleseket. Ha vege is a sorozatnak, eddig olyan sok szal maradt nyitva, hogy a fanfic iroknak igazi kanaan lehet, ugyhogy egy darabig meg biztos nem fogjuk hianyolni Clary-t, es Jace-t.

Figyelem, omlenges kovetkezik!

Meg az elejen szeretnem leszogezni, hogy eszembe nem jutott volna elolvasni ezt a konyvet. Nem tetszik a boritoja, Meyer ajanloja van az elejen, voros pottyos, es meg sorolhatnam. Eselyt se adtam neki, besoroltam a most divatos tini konyvek koze, es vegulis nem tevedtem nagyot, mert divatos tini konyv, de furcsa modon jol van megirva. Amikor megkaptam e-book-ban, gondoltam nekiallok, ugyse birom majd sokaig, utalok monitoron olvasni, meg hat biztos gagyi az egesz. Aztan ledaraltam masfel nap alatt, ugy, hogy kozben dolgoztam :D A felenel tortent, hogy ragugliztam az ironore, es akkor jott a meglepetes. Cassandra irta a Draco-trilogiat! Mint sok lelkes Harry Potter-fan, en is fanfiction olvasassal toltottem az uborkaszezont, ami ket kotet megjelenese kozott volt. Ezen irasok nagy resze nem tudott lekotni, sehol semmi fantazia. Aztan jott a Draco Dormiens, az elso, es egyetlen, ami felert a rowlingi szinthez. Ha tudtam volna, hogy Cassandra konyvet ir, ott tolongok a megjelenesnel. (Es fogok is majd augusztusban, itt akkor jon ki az uj konyve, a The Clockwork Angel.)

"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék..."

Ez volt a cseppet sem szimpatikus fulszoveg, ami alapjan klise halmazra gondoltam, de mast kaptam. Egy jol felepitett vilagot, ahol Arnyvadaszok, Alsovilagiak, es Demonok szaladgalnak, karizmatikus fogonoszt, es kidolgozott szereploket. Hatalmas pluszt ad az enyhen szarkasztikus humor, ami mar a Draco-trilogiaban is megvolt, es amiben Cassandra nagyon jo tud lenni.A szerelmi szal kotelezo, de nem megy el nyaladzasba, es sohajokba, hanem az akcio marad a kozeppontban. Porog a cselekmeny, alig lehet letenni a konyvet, pedig neha muszaj volt, mert mar fajt mindenem. A csattano konnyen kitalalhato, de ez nem von le a konyv elmenybol. Clary imadnivalo, az utobbi idok legjobban megirt tini karaktere, Jace pedig "szexi", hogy Isabelle-t idezzem. Az en kedvencem megis Magnus Bane, aki szerencsemre a masodik kotetben is szerepel. Ja, mert hogy ez tobb reszes, elso kotete a Halal Ereklyei sorozatnak. (Mar nem lehet ugy irni ifjusagi regenyt, hogy csak egy reszes???) A masodik, a Hamuvaros mar szinten megjelent magyarul, ha harmadik nem tudom mikor fog, de ismerve a kiadokat talan december korul, hogy bekerulhessen a fa ala ajandeknak.

Abszolut 5/5-ot erdemel, bar arra kivancsi lennek, hogy vajon konyv formaban is annyira tele van helyesirasi hibakkal, mint e-book-ban? Es lenne egy olyan keresem, ami senkit nem fog erdekelni, de leirom: filmet nehogy csinaljanak belole!!!

Elizabeth Goudge: Holdhercegnő

A tegnapi blogspot katasztrófa után fogtam azt az igen sok két bejegyzésemet, és átköltöztem freeblogra. Fogalmam sincs, hogy kell használni, de próbálkozom, és majd útközben kiderül. Szóóval a tegnapi elmaradt bejegyzés egy ilyen filmes-könyves egyben, elolvastam végre a Holdhercegnőt, és gyorsan utána megnéztem filmen is.

Maria Merryweather 13 évesen elárvul, ezért Londonból a nagybátyjához kell költöznie Holdszállásra. Ez kezdetben cseppet sem tetszik neki, sem a gyenge gyomrú nevelőnőjének, de mindketten új otthonra találnak Sir Benjamin kastélyában. Sajnos kiderül, hogy nem minden varázslat és boldogság, mert ott vannak a fekete erdő lakói, akik előszeretettel fosztogatják Holdfölde békés népét. Mint kiderül, évszázadok óta viszály dúl két család, a Merryweather-ök, és az erdőben tanyázó De Noir-ok között. A békét csakis egy Holdhercegnők hozhatják el. Minden nemzedékben felbukkannak, de eddig egytől egyig elbuktak. Maria miután rájön, hogy ő az új Holdhercegnő, nagy lelkesen veti bele magát a kalandokba, barátjával, Robinnal, kutyákkal, nyúllal, lóval...csak hogy emeljük a cukiság faktort.

Bevallom, bizalmatlan voltam a könyvvel, mert hogy lehet valaminek olyan címe, hogy Holdhercegnő??? Azonnal beugrott a Sailor Moon, és hogy nekem ez vajon tényleg el kell olvasni? (Megtarthatták volna a kevésbé adrenalin növelő Kis fehér ló címet) Mivel már legalább fél éve kölcsönkértem, nagyon illett volna visszaadni, de olvasatlanul kicsit cikinek éreztem. Szerencsére nem bántam meg, hogy az olvasás mellett döntöttem. Mivel ez gyerek fantasy, a happy end előre borítékolható, és nekem pont arra volt szükségem. Varázslatos álom mese, sok humorral, szépséggel, és szerethető karakterekkel. Közben pedig ilyen zseniális szösszenetekkel van tele a könyv: "Durva felosztással élve társadalmunk három csoportra oszlik: azokra, akiknek az irodalom, azokra, akiknek önmaguk ékesítése, és azokra, akiknek a táplálkozás nyújt vigaszt." Nálam 4.5/5, valahol a Narnia és a Hobbit között. Ami nem tetszett, az a magyar kiadás. A filmes borítókat utálom, nulla kreativitás, és drága is, ahhoz képest, hogy puha borítós.

A film egészen más volt, jól megkevertek mindent, kihagytak szereplőket, belepakoltak olyanokat, amik a könyvben nincsenek. Végül egész szórakoztató lett, de inkább csak olyan egyszer nézhető.