Czikornyai & Patza

"– Verd meg a hangyokat. Aztán gyere haza, és nézd meg; ki figyel oda Peter Wigginre. Nézz a szeme közé, amikor az egész világ téged szeret és tisztel. Látni fogod a szemében a bukást. Így fogsz győzni, Ender.
– Nem érted – mondta a fiú.
– De igen.
– Nem, nem érted. Én nem akarom megverni Petert.
– Hát mit akarsz?
– Azt akarom, hogy szeressen."

A nem túl távoli jövőben az emberek harcban állnak egy földönkívüli civilizációval, a bogár-szerű hangyokkal. Két inváziót már sikerült visszaverniük, de állandó félelemben élnek, hogy mikor következik be a harmadik, amikor aztán az emberi faj végleg megsemmisül. A Nemzetközi Flotta csodagyerekekből próbálja kinevelni a parancsnokot, aki majd a következő háborút vezeti a hangyok ellen. Már majdnem kifutnak az időből, hogy megfelelő gyereket találjanak, mikor felbukkan a hat éves Ender Wiggin, aki tovább jut a kiképző katonai játékokban, mint előtte bárki.

Pár éve olvastam valami cikket erről a könyvről, el is akartam olvasni, de szinte lehetetlen beszerezni, mert utoljára 1991-ben adták ki, ami egyébként szerintem szégyen. Na mindegy, az eolvasó előnye, hogy nyomtatott formában kaphatatlan könyveket is könnyen be tudok szerezni. Valamelyik este néma küzdelmet folytattam magammal, hogy mégis mit olvassak, nézegettem, hogy mi van meg, aztán elkezdtem a Végjátékot, azzal az elhatározással, hogy csak beleolvasok. És ott ragadtam fél éjszakára, beleesve a 'na még egy fejezet, aztán tényleg megyek aludni' csapdába. Amikor tényleg lefeküdtem, ott cikáztak a gondolataim a Hadiiskolában, álmomban én is szimulációs játékokat játszottam, de mindig elakadtam a játszótérnél, és megöltek a farkasgyerekek. Elég hűha volt az egész könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz. Elméletileg ifjúsági regény, külföldön több helyen kötelező olvasmány az általános iskolásoknak, de felnőtteknek szerintem sokkal többet mond a történet.

Az első pár oldal után szembetűnő OSC stílusa. Nem csak olvasmányos, hanem fenntartja az állandó (tényleg állandó, nem bírtam lerakni) érdeklődést, pedig olyan dolgokról is ír, amiket egyébként nem tartok érdekesnek. Ilyen élményem eddig csak Patrick Süskind Parfümjével volt (másban is hasonlít, Ender Grenouille-hoz hasonlóan zseniális szörnyeteg), hogy bár a téma teljesen távol állt tőlem, mégis minden sorát imádtam olvasni. Amit még OSC nagyon jól csinál, az a mellékszereplők felépítése. Nem pazarolja feleslegesen az oldalakat hosszú jellemzésekre, hanem pár ügyesen kiválasztott főbb jellemvonással ábrázol könnyen megszerethető, reális karaktereket. (Ezt azért emeltem ki így külön, mert a legtöbb írónak hatalmas problémát jelent, hogy nem tudja, hogy lesznek hitelesek a mellékszereplők.) Nem csak itt, de máshol sincs egy felesleges sor se (biztos valami hiperszuper szerkesztője volt), nem kalandozunk el, hanem célegyenesen haladunk a kegyetlen végkifejlet felé.

Ender a hős, akit arra terveztek, hogy elpusztítsa a hangyokat, és megmentse a Földet. Győznie kell, nem számít, hogy milyen áron. Ezen alapul a kiképzése, összetörik, elszigetelik, kínozzák - persze a tanárok terve szerint - , bedobják a legreménytelenebb helyzetekbe, és neki újra és újra fel kell állni, hogy folytassa a játékot, és győzzön. Végleg.

Enderével párhuzamosan egy másik történet is kibontakozik. Két testvére, a lebilis természetű Peter és a szelíd Valentine szintén zsenik, de nem feleltek meg a katonai elvárásoknak. Látják, hogy a körülöttük lévő világ széthullik, és sodródik egy újabb háború felé, de mivel még gyerekek, nem tehetnek semmit, hogy megakadályozzák. Peter ötletére kiépítenek két hamis online személyiséget, akikkel aztán egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A könyv központ központi kérdései a kényes témák közé tartoznak. Brutális realisztikussággal mutatja meg a gyerekek közi erőszakot, a kegyetlenkedéseket, a kiközösítést. Sokszor az igazi háború, és a hangyok sem olyan ijesztőek, mint az Ender fölé tornyosuló Bonzo, aki meg akarja ölni csak azért, mert jobb nála. Ender belső meghasonulása, hogy bár ő nem akar bántani senkit, mégis rákényszerül, hiszen gyilkosnak tervezték. Aztán ott van még a gyerekek kiképzése is, ahol a tanárok sorra rúgják fel nem csak az iskola, és a játék, hanem saját morális szabályaikat, hogy jobb teljesítményre sarkallják a kicsiket. Az egyetlen, amit fura volt megszokni, hogy 6-8 éves gyerekek ennyire felnőttként viselkednek, de ez is része OSC jövőjének, úgyhogy megbarátkoztam vele. Amivel viszont nem sikerült megbarátkozni, az a magyar cím. Hogy lett az (egyébként összetett, szimbolikus) Ender's Game-ből semmitmondó Végjáték?

Bevallom, engem lesokkolt a befejezés. Csak ültem, és bambultam, hogy 'tejóég, ezt nem hiszem el!'. Annyira váratlan volt, annyira más, mint amit vártam. Lehet, hogy nem hibátlan a könyv, de a különlegessége elfeledteti a hibákat, és kiemeli az átlag sci-fi kategóriából.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Bean

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity

"Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem, hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak, nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak, szertefoszlanak …"

Lou 13 éves, Párizsban él a szüleivel, 160-as az IQ-ja, két osztállyal előrébb jár, és szereti figyelni az embereket az Austerliz pályaudvaron. No 18 éves hajléktalan, aki szívesebben iszik vodkát, mint vizet. Lucas Lou osztálytársa, és egyetlen barátja, de már kétszer bukott, és egyedül él, miután a szülei elhagyták, hogy élhessék a saját életüket. Ők hárman, bár teljesen különböznek, mégis a problémáik forrása ugyanaz, és úgy érzik, csak egymásra számíthatnak.

Próbáltam megszeretni No-t, de nem ment. A történet alapján úgy gondolom, hogy lett volna esélye normális életre, ami aztán a saját hülyesége miatt nem sikerült, és igenis az ő hibája, hogy az utcára került. Lou részéről megértem a kapcsolatukat, neki kellett egy idősebb testvér, valaki, akinél azt érezheti, hogy rá van szüksége, és ezt (az én szemszögemből) No rendesen kihasználta, mert lehet Lou bármennyire is intelligens, akkor is csak egy tizenhárom éves, könnyen befolyásolható kislány. Féltettem, nehogy No magával rántsa. Lou problémája a szüleivel viszont eltúlzott volt kicsit, amit csak ő látott olyan tragikusan. Lehet, hogy nem foglalkoztak vele olyan sokat, és az anyukája tényleg önző volt, de azért szerették, csak nem tudták hogy kifejezni. Ezzel szemben Lucas-t tényleg elhanyagolták, és nem érdekelte a szüleit, hogy mi van vele.

A hajléktalan téma elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Biztos mindenkinek volt olyan pillanata, amikor megsajnálta az utcán kéregetőket, és elgondolkozott, hogy miért van ez így, miért nem lehet nekik segíteni, de valamiért mégse fogadjuk be őket az otthonunkba. Én is sajnálom őket, de amit No-val kapcsolatban is írtam, nagyon kevés az olyan, aki önhibáján kívül került az utcára, és így már teljesen más megítélésbe kerül a dolog. Ezért is tetszett a könyv vége, ahol a kissé felborult világ visszazökkent, és minden a helyére került. PuPillának írtam olvasás közben, hogy annyira szomorú, hogy gyakran félre kellett raknom, és keresni valami vidámabbat, nehogy teljesen beforduljak. Bár nem konkrétan a történet szomorú, hanem áthatja egyfajta mélabú, és boldogtalanság. Szinte az összes szereplő egy nagyon nehéz élethelyzetben van, de félnek változtatni, félnek mindentől, meg akarják őrizni a saját kis törékeny üvegvilágukat.

Összességében nagyon szépen megírt történet, legjobban a stílusa tetszett (hasonló az Amikor életemben előszörhöz), ahogy a koraérett, és az átlagnál intelligensebb Lou szemléli a világot, és próbálja megérteni az embereket. Jók ezek a francia ifjúsági regények, egész más hangulatuk van, mint mondjuk egy angolnak, vagy amerikainak, és komolyabb témákhoz is nyúlnak. Elgondolkoztató olvasmány gyerekeknek, és szülőknek is, ami segíthet jobban megérteni egymást, és értékelni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Úgy tudom, készült belőle film is, de csak Franciaországban mutatták be, a trailert itt tudjátok megnézni.

A könyvet köszönöm Borostyánnak, és a Könyvmolyképző Kiadónak!

értékelés: 4/5

A tavalyi év egyik meglepetés-kedvence lett nálam a Crowfield átka, de nem is gondoltam, hogy ilyen hamar érkezik a folytatás. A második kötettel már előrelátóbb voltam, mint az elsővel, és kivártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell mást csinálnom, csak elveszni az apátságot övező sötét titkok, és a Foxwist erdő rengetegében.

A történet három hónappal azután folytatódik, hogy megtört Crowfield átka. Hatalmas repedés nyílik a templom falán, Szent Kristóf arcát kikaparják egy freskóról, a szerzeteseket rémálmok gyötrik, és az apátság egyre hátborzongatóbb események színterévé válik. Miféle gonoszt ébresztett fel Alys anyó Crowfield falain belül, aki elől még a tündérek Sötét Királya is elmenekül?

Ez a rész még jobban tetszett, mint az első, pedig azt is agyon dicsértem. Mivel itt már régi ismerősként köszöntjük a szereplőket, és az apátságot, több oldal maradt a cselekménynek, és ez mindenképpen javára vált a könyvnek. Egy rövid bevezető után máris fenyegetően vicsorognak ránk az árnyak. Veszélyesebb, és félelmetesebb kalandok várnak a kedvenceinkre, de szerencsére a hob még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes megőrizni a humorérzékét. Jobban megismerjük Shadlock-ot is, aki már nem  olyan ijesztő, mint Bone úr kísérőjeként, és (amikor épp nem a varjúfejű gonosz után nyomoznak) zenélni tanítja Williamet. Csiga testvér most nem kap olyan nagy szerepet, néha feleslegesnek éreztem a jelenlétét, beleszürkült a többi testvér közé. Furcsa kicsit, hogy ő és a perjel ilyen jól megbirkóznak a mágia, és egy alkimista jelenlétével, pedig még mindig csak 1348-ban járunk. Továbbra is pozitívum, hogy teljesen hanyagolják a romantikát, nem is hiányzik, Walsh így is ügyesen fenntartja az olvasó érdeklődését, és a romantikát pörgős akciójelenetekkel helyettesíti. Viszont az, hogy nincs szerelem, nem jelenti, hogy nem is kellenek női szereplők, márpedig jelenleg Alys anyó az egyetlen. (De lehet ez azért van, mert elsősorban fiús könyv.)

Igényesen megírt, de közben mégis olvasmányos gótikus regény, amit nem könnyű letenni; és mivel már nem annyira ártatlan, és kedves, mint az előzménye, idősebbeknek is legalább annyira szórakoztató, mint egy tininek. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert nagyon sok lehetőség van még a történetben, és a karakterekben.

A borítóval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ugye Will van a képen? De ha az ő, akkor miért szőke, mikor az első rész borítóján fekete volt a haja?

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum Kiadónak!

értékelés: 5/5

Eredetileg a Gemma Doyle trilógia harmadik részét akartam megvenni, de nem volt a boltban, sőt a város egyik könyvesboltjában sem volt, így végül Armstrong könyvét hoztam haza, amit Gigi már megjelenés előtt lelkesen ajánlgatott Molyon. (Észrevettétek, hogy egyre többször választok Moly alapján olvasmányt?) Úgy voltam vele, mint a Rubinvörössel: ha nem jó a könyv, akkor is megérte megvenni, mert nézegethetem a csodaszép borítóját.

Chloé teljesen normális volt 15 évig, egy nap azonban elkezd szellemeket látni. Miután kisebb ámokfutást rendez az iskolában, egy jó pár évvel korábban meghalt gondnok elől menekülve, elküldik egy fiataloknak fenntartott rehabilitációs otthonba, a Lyle Házba. Ezzel kezdődnek Chloé megpróbáltatásai, egyre több szellem próbálja felvenni vele a kapcsolatot, miközben neki el kellene hitetnie az orvosokkal, hogy nem elmebeteg. Azonban amikor jobban megismeri a többi ápoltat, rá kell jönnie, hogy nem véletlenül kerültek ők az otthonba, és a Lyle Ház sem az, aminek látszik.

Kicsit talán túl lett hypeolva ez a könyv, és ezért elég magas elvárásaim voltak, amiket nem tudott 100%-ig teljesíteni. A legnagyobb bajom az egésszel, hogy konkrétan semmi nem derül ki az első kötetből. Van egy halom kérdés, amikből talán illene megválaszolni legalább egy-kettőt, de semmi ilyesmi nem történik. Értem, hogy el kell olvastatni a következő két rész is valahogy, de ez bosszantó. Nem azért olvasok el 300 oldalt, hogy utána csak annyi derüljön ki a rejtélyekről, ami az első 10 oldal után egyértelmű, és ami a fülszövegben is benne van. A másik, ami nem tetszett, az a megfogalmazás. Egy 15 éves lány elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, és ez meg is látszik rajta (idegesít, amikor állandóan a márkákat ismételgeti, teljesen lényegtelen számomra, hogy xy a Gap-ban vásárol, vagy a Barneys-ben). Majd belenézek az angol eredetibe, hogy ez csak fordítói baki, vagy tényleg ilyen az író stílusa. És ha már fordítás, néha teljesen magyartalan mondatok voltak benne, meg felcserélt szavak, vagy nem egyértelmű, hogy mit ki mond, mert hiányoznak a gondolatjelek a párbeszéd elejéről.

Ha ezek felett szemet tudunk hunyni, akkor egy egész eredeti kis történet lesz belőle, szimpatikus főszereplővel. Chloé jó fej, imádja a filmeket, olyan mint bármelyik 15 éves (sokszor felmerült bennem, hogy össze kéne ereszteni az Éhezők Viadalás Katniss-el, biztos jó hatással lenne rá). A helyzet, amibe kerül, egyáltalán nem illeszkedik a megszokott ifjúsági regényes trendbe, és néha elég félelmetes jelenetek is vannak benne (igen, bevallom, volt hogy görcsben volt a gyomrom, főleg úgy, hogy éjszaka olvastam). Imádtam, hogy Chloé fél a szellemektől, hogy semmi különleges nincs benne, ha olyan a helyzet, akkor sikítva menekül. A többi szereplő is jól el lett találva, egyedül Derek az, akinek a titkát máshogy képzeltem volna, de ebbe inkább nem megyek bele, mert spoiler lenne. Szerencsére mellőzve volt a romantika, csak finom utalások voltak bizonyos gyengédebb érzelmekre, és a szereplők kapcsolatai jóval összetettebb, mint egy átlagos ya fantasy-ban. Gyorsan kivégeztem a könyvet, nagyon olvasmányos, és a hibái ellenére legszívesebben azonnal folytattam volna a következő résszel. Nem a megszokott ártatlan történet, sokkal inkább tini horror, ahol nem feltétlenül jó különlegesnek lenni. Olvassátok, ha már elegetek van a nyálas románcokból, és a tökéletes testű halhatatlanokból :)

értékelés: 4,5/5

Az első rész után szinte azonnal kezdtem a másodikat, el is jutottam kb. a feléig, ahol aztán megtorpantam, mert nem tetszett. Megint egy Molyos beszélgetés kellett hozzá, hogy folytassam, és annyira nem is bántam meg, utána pár óra alatt ledaráltam a maradékot, de így is nagyon vegyes érzésekkel tettem le a könyvet.

"Katniss, akit a Viadalon úgy becéztek, "a lány, aki lángra lobbant", most elhagyja a pislákoló lángokat, a csillogó ékszerekkel kirakott ruhákat és a halvány gyertyafényre emlékeztető estélyiket. Katniss most már olyan pusztító, mint a futótűz."

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, ám mégsem élhetnek nyugodtan, mert a Kapitólium lakói lelkesen várnak minden újabb hírt a "tizenkettedik körzet elátkozott szerelmespárjáról". Győzelmi körútra indulnak a nyomorgó körzetekben, ahol azonban Katniss viadalos trükkje sokkal többet jelentett; egy lehetőséget, hogy szembe lehet szállni a Kapitóliummal. Közben már szervezik a 75. viadalt, ami a Nagy Mészárlás néven fut, és ha Katniss nem elég óvatos, könnyen az arénában találhatja magát újra.

Kezdem a negatívummal, hogy gyorsan túl legyek rajta, és írhassam a jót. Az eleje valami katasztrófa! Iszonyú nyögvenyelős, Katniss bosszantóbb, mint eddig bármikor, állandóan vívódik, hogy 1. melyik pasit válassza (mintha nem lenne egyértelmű...), 2. jajj, mi lesz a családjával (úgyis meghalnak, mert az élet kegyetlen, és ha egy kis realitást akar belecsempészni az írónő, akkor megöli őket) Ez a rinyálás tart a könyv feléig, vagy talán kicsit tovább, hogy aztán a főszereplők visszakerüljenek ugyanabba a helyzetbe, amiből az előző rész végén kikeveredtek. Tényleg nem volt más ötlete Collins-nak? Ez így elég gagyi. Viszont pont ebből következik a pozitívum része. Valószínű Collins rájött, hogy mit rontott el a korábbi Viadal leírásánál, és tanult belőle, mert a Nagy Mészárlás jóval izgalmasabbra sikerült (csak megint túl rövid!!!). Maga az aréna is jóval több fantáziáról árulkodik, mint az előző, és ehhez még jönnek az új szereplők, akik végre nem csak vázlatok Katniss árnyékában, hanem igazi szerethető karakterek. Sajnos Peeta is belesüllyed egy elég hasonló szenvedésbe, mint Katniss, ezért nálam ő most közel sem volt akkora kedvenc, mint korábban, de szerencsére megjelent Finnick, akinek (végre!) van humorérzéke, ami ugye kevés szereplőről mondható el a sorozatban. Nálam ő mentette meg a könyvet. Második kötethez méltóan hatalmas cliffhanger a befejezés, azok is el fogják olvasni a folytatást, akiknek amúgy nem jött be a történet, mert muszáj tudni, mi lesz a vége.

Azt igazán megmondhatnátok, hogy Gale minek van? A legfeleslegesebb szereplő az egészben, nagyon utálom. Snow elnököt egyelőre nem tudom hova tenni, meg a felbukkanó Tizenharmadik körzetet sem. Valahogy nem hiszem, hogy Katniss-nak annyival jobb lenne a lázadók között; szimbólumot csináltak belőle, úgy rángatják, mint valami marionett bábut, de senki sem kérdezte meg, hogy ő mit akar. Lesz itt még dráma bőven.

Finnick miatt egy hangyányit jobban tetszett ez a rész, mint az első, viszont nehezen bocsátok meg az unalomba, és nyálba fulladó részekért, úgyhogy marad a korábbi értékelés. De ezek után valami nagyon menő befejezést szeretnék látni, olyat, amitől hanyatt esek!

értékelés: 4/5

A zseniális Neil Gaiman ezúttal képeskönyvben borzongatja a fiatalabb korosztályt. Bár az ötlet most nem tőle, hanem 4 éves kislányától származik, aki arról álmodott, hogy farkasok vannak a házuk falában. 2003-ban a könyv megnyerte a New York Times 'Legszebben Illusztrált Gyerekkönyv' díját, sőt 2006-ban színpadra is állították gyerekmusicalként.

A mese hősnője, Lucy is úgy gondolja, hogy farkasok élnek a házuk falában, hallja, ahogy morognak, és kaparásznak. Mindenki tudja, hogy ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor vége; de Lucy nem mond le egykönnyen a házukról, főleg mivel imádott babamalacát is otthon hagyta a nagy menekülés közben.

"A farkasok énekeltek és táncoltak és vicceket meséltek."

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy ez a könyv igenis való gyerekeknek. A képek lehet, hogy nem a megszokottak, és talán félelmetesek is egy picit, de ezt teljesen jól ellensúlyozza a történet. Nagyon egyszerű, vicces mese, talán kissé groteszk is, de gondoljunk csak az olyan mára már klasszikusnak számító képeskönyvekre, mint például a Where The Wild Things Are, ami bár tele van csúnyábbnál csúnyább szörnyekkel, a gyerekek mégis imádják. Gaiman mestere a mesélésnek, de szerencsére nem veszi magát túl komolyan, amikor már kilátástalanná, vagy félelmetessé válna egy helyzet, oda betesz valami vicces megjegyzést, ami máris oldja az olvasóban a feszültséget. Bár nem olyan kidolgozott mint a másik gyerekeknek szóló Gaiman könyv, a Coraline, de nem is ez a célja, sőt azt se hiszem, hogy ugyanannak a korosztálynak szólna, kár összehasonlítani.

Az illusztrátor Dave McKean és Gaiman már sokadszor dolgoznak együtt, ő készítette a Sandman képregénysorozat borítóit, de a Temető könyvében, és a Coraline-ban is találkozhatunk a rajzaival. A farkasokban elsősorban kollázstechnikát alkalmaz, ami mozgalmassá, és nyugtalanítóvá teszi a képeket. Nem biztos, hogy ez illik legjobban egy kisebb gyerekeknek szóló képeskönyvhöz, de tény, hogy felnőttként számomra  sokkal inkább érdekessé teszi, mint maga a történet.

Muszáj még megemlítenem, milyen szépre sikerült a magyar kiadást; nagy alakú, fényes papírra nyomtatták, és még az illata is jó. Szerintem bevállalósabb gyerekek nyugodtan kézbe vehetik, nem félelmetesebb, mint egy Grimm-mese.

A könyvet köszönöm Lobo-nak, és az Agave Kiadónak.

értékelés: 4,5/5

Vallomás: csak azért olvastam el, mert annyit beszéltek körülöttem a filmről, meg mindig belefutottam ilyen Éhezők viadalás hírekbe, és elkezdett idegesíteni, hogy nem tudom, miről van szó. Akkor jött a sokk, amikor bejelöltem Molyon, hogy olvasom, és rögtön tizennégyen kedvencelték. Ledöbbentem, hogy ennyien szeretik, és megnyugodtam, hogy akkor azért annyira rossz nem lehet...

Vallomás 2.: Olvasás közben végig ettem, mivel a regény elég nagy százaléka az evésről szól. Az elején éheznek, akkor azért korgott a gyomrom, aztán amikor végre tudnak kontroll nélkül zabálnak, akkor azért rohamoztam meg a hűtőt. Aztán persze kezdődött minden elölről, éhezés, és zabálás, mire a könyv végére értem, felettem az itthoni kaja-készletet.

Valamikor a jövőben játszódik ez a tini-disztópia, Észak-Amerika helyén egy tizenkét körzetre osztott ország, a diktatórikus Panem területén. Minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, amikor 24 gyereket sorsolnak ki (minden körzetből egy fiút, és egy lányt), hogy aztán egy arénában élet-halál küzdelmet vívjanak egymással. A végén persze csak egyikük maradhat életben. A 16 éves Katniss kishúga helyett jelentkezik a viadalra, és ezzel reményt ébreszt a tizenkettedik körzet lakóiban.

"Arról nem is beszélve, hogy valahányszor csak eszembe jut a kivágott nyelvű lány, úrrá lesz rajtam a rettegés. Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat."

Katniss elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, amivel nekem csak annyi bajom volt, hogy sehogy sem sikerült megszeretnem őt. Sokszor nem is értem a karakterét, bizonyos helyzetekben nagyon éretten, és felnőttként viselkedik, aztán a következő pillanatban pedig a legegyértelműbbet sem bírja felfogni. Van, hogy rettenetesen bután, és naivan áll hozzá dolgokhoz, ami a második kötetben csak fokozódik (de arról majd később). A másik kiválasztott, Peeta sokkal szimpatikusabb, ő volt a kedvencem, meg az alkoholista mentoruk, Haymitch, akiről remélem több minden kiderül a következő két részben. Elég egyszerű az egész, a Kapitólium gonosz, mert hagyja éhezni a körzeteket, és legyilkoltatja a gyerekeket, Katniss pedig a lázadó, aki bár véletlenül kerül bele az események közepébe, de ha már ott van, jól megkavar mindent.

Nem volt rossz könyv, de valahogy kevés; sokkal jobb lehetett volna. A mellékszereplőkre alig szánt időt az írónő, kidolgozatlanok, és sablonosak (pl.: a többi kiválasztott), aránytalanul sokszor van központban a kajálás (értem én, hogy miért, de attól még unom!), és maga a viadal közel sem kap akkora hangsúlyt, és nem olyan izgalmas, mint ahogy várnánk. Az eleje számomra túlságosan el volt nyújtva, és a vége is olyan semmilyen, mintha rossz helyen lenne elvágva a könyv. Azért persze el fogom olvasni a többi részt is, mert érdekel, mi lesz belőle, és a filmet is biztos megnézem, de nem estem hanyatt tőle. Szórakoztató tini könyv, ha már unod a céltalan romantikát, egy olvasást mindenképp megér.

u.i.: Tetszik a borítók szimbolikája, pedig amúgy rondák, de jó ez a fecsegőposzáta :)

értékelés: 4/5

Kellett valami lazulós olvasmány a Trónok harca után, és Nita volt olyan aranyos, hogy kölcsönadta a repülő lányt. Valami X-men-hez hasonlót vártam, de nem az volt, és így belegondolva nem is baj.

Piper McCloud tud repülni. Nem úgy, mint egy vadászgép, de azért tud. Mi meg azt tudjuk, hogy ha valaki mutogatja az abnormális képességeit, azt rövid úton pár öltönyös, és napszemüveges szigorú férfi elviszi valahova messze. Jelen esetben ez egy intézet speciális gyerekeknek, ahol Piper reményei szerint biztonságot, és barátokat talál, de ez persze nem így lesz, mert a gonosz mindig a legváratlanabb helyen bukkan fel.

Miután túltettem magam a fülszöveg első mondata által okozott sokkon (amit most csak azért se fogok ide leírni! nem is értem, hogy juthatott bárkinek is eszébe az a mondat, a hideg ráz tőle, annyira rossz) lelkesen ugrottam le a tetőről Piper-rel.

Ez a könyv egy cukiság, olvasás közben is állandóan egy hatalmas rózsaszín vattacukor járt a fejemben. Hemzseg az első könyves hibáktól, teljesen kiszámítható, és mégis megzabáljuk az egészet, mert annyira cuki. Amikor aztán még a cuki szereplők mellé cuki állatok is felbukkannak, az teljes katarzis.

"Igazán jó dolog, ha van az embernek barátja. Ettől úgy érzi… – Piper gondolkodott egy darabig, keresve a legmegfelelőbb szót-, …kapcsolódik. Hogy van valaki, aki vigyáz rá, és van valaki, akire ő is vigyáz."

A főszereplő naivsága irritáló kéne, hogy legyen, és valahogy mégsem az. Mert olyan kedves, aranyos, segítőkész, hogy nem lehet utálni, mindent elnézünk neki. A gonoszt se lehet utálni, mert hát jajj szegényt inkább sajnáljuk, olyan kedvesek, és megbocsátók vagyunk, és így a történet is sokkal szebb, és pozitívabb kicsengésű lesz. Kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek (kivéve Conrad, ő egy fokkal összetettebb volt a többieknél), mindenki fájdalmasan túlidealizált, és idegesítő, mint egy Gilmore Girls részben. Ártalmatlan olvasmány, olyan, mint azok a társasjátékok, amikre rá van írva, hogy 0-99 éves korig, és az egész család élvezi.

Az itt felsorolt sok negatívum ellenére élveztem a könyvet, átadtam magam a cukiságnak pár órára, jó volt teljes gondtalanságban és boldogságban lebegni, de nem egy jelentős olvasmány, ifjúsági könyvek között találni ennél sokkal jobbakat is.

értékelés: 4/5

"Az az éjszaka egyszerre volt csapnivaló és csodálatos, és pontosan jelentette a felnőtté válást: rájönni arra, hogy egy darabka elfuserált valóság messze felülmúlja a csöpögős és naivan idealizált fantáziákat."

Nehéz jó könyvet találni a felnőtté válásról, ami nincs tele közhelyekkel, és a világa sem rózsaszín tüllbe öltöztetett túlidealizált Barbie-álom, (meg nem is a Skins-féle abnormális züllöttség) hanem teljesen reális, pont olyan, ahogy én, vagy még sokan mások felnőttek. Claire Loup pont ilyet írt, elsősorban persze lányoknak.

Főhősnője Julie messze a legszimpatikusabb, és legnormálisabb ifjúsági regény szereplő, aminek köszönhetően még az (egyébként utált) E/1-es elbeszélőmóddal sem volt semmi bajom. Julie a középiskola befejezése után nosztalgiázik, sorra veszi azokat a dolgokat, amik először történtek meg vele, és hát ezekből van jó pár. Nem kell nagy komolykodásra számítani, Julie kellő öniróniával rendelkezve szemléli a dolgokat, és bármikor képes nevetni saját magán. Vannak itt szerelmek, csalódások, fontos, és kevésbé fontos elsők, de főleg a kötelező bénázások. Egy fejezeten belül egyszerre olvashatunk Julie jelenéről, és múltjáról, így megtudjuk, hogy mennyit tanult a hibáiból, és hogy visszagondolva hogy értékeli a régi dolgokat.

Olvasás közben eszembe nem jutott volna, hogy első könyves írónő, pedig de. Nagyon jól sikerült eltalálnia a tinédzservilágot (főleg a dialógusokban, nem ad olyan mondatokat a szereplők szájába, ami nem tizenévesekhez való), és ehhez jön az a bizonyos  könnyed francia elegancia, és báj, amiért az Együtt lehetnénket, vagy az Amélie csodálatos életét szerettük. Meglepően jó, értelmes olvasmány, amit nehéz letenni, és jól illik egy tavaszi délutánra.

A borító nagyon aranyos, sokkal jobb, mint a francia rikító rózsaszín; és a könyv belsejében, minden fejezet elején kis virág grafikák vannak, amik még dobnak a hangulaton. Beleszerettem, remélem az írónőnek még lesznek hasonló könyvei.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak és Borostyánnak! A könyv elméletileg március végén került a boltokba, és mivel egy órán belül április, talán már lehet kapni, de holnap leellenőrzöm.

értékelés: 5/5

Mielőtt Harry Potter elcsavarta volna a fejünket, Krabat is megjárt egy Varázslóiskolát, csak az közel sem volt olyan barátságos, mint Roxfort. A harmincéves háború idején Szászország egy eldugott vidékén áll a sötét koselbruchi malom. Gazdája, a félszemű, félelmetes Mester Fekete Iskolát működtet, ide kerül molnárinasnak Krabat. A fiúk nappal dolgoznak, éjszaka pedig varjúvá változva magolják a sötét igéket. Mivel azonban mindennek ára van, minden szilveszter éjszakán, titokzatos körülmények között meghal egy legény. Krabat menekülne, de erre csak egy, kockázatos lehetőség létezik: ha van egy lány, aki igazán szereti, és kiállja érte a Mester próbáját.

1985-ben jelent meg Magyarországon, gyorsan elfogyott a könyvesboltokból, azóta pedig a szinte kaphatatlan kategóriába tartozik. Egyébként nagyon szép kiadás, dupla oldalas, ijesztő fekete-fehér illusztrációkkal, amik jól tükrözik a könyv hangulatát.

Csak úgy tudnám jellemezni, hogy horror-mese, de abból is a régi, klasszikus fajta, amit fiatalok, és felnőttek egyaránt szeretnek. Németországban már évek óta a legnépszerűbb gyerekkönyvek közé tartozik. Preussler nagy hangsúlyt fektet a keresztény hagyományokra, fontos szerepe van a történetben a Húsvétnak, és az Új Évnek; de ugyanúgy merít a vendek népi hiedelemvilágából, vagy a molnárlegendákból is. (A parasztok régen titkos erőket tulajdonítottak a molnároknak, mert azok képesek voltak szabályozni a folyót, és irányítani egy olyan tiszteletet parancsoló építményt, mint a vízimalom.) Középpontjában egy fausti alku áll, amivel csak a legtisztább érzésekkel lehet szembeszállni, mint a szerelem. Olyan, akár egy népmese, tele szimbólumokkal. A molnárlegények nehéz választásnak vannak kitéve: ha szembeszállnak a Mesterrel, és ő meghal, minden varázserő eltűnik vele együtt, a malom leég, és ők egyszerű molnárok maradnak. Vajon megéri feladni a hatalmukat egy egyszerű, és nehéz életért, ahol nincs biztonság? A malomban, ahol a tizenkét fiatal csak egymásra számíthat, felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a barátságok, és a becsület; ugyanakkor állandóan ott lebeg felettük a végzet, még az álmaikban is veszély leselkedik rájuk, és nem lehet tudni ki lesz a következő, akit elküldenek, hogy megássa a saját sírját.

Hátborzongató könyv, ráférne egy újra kiadás. (Szerintem jól beleillene pl. a Könyvmolyképző Vörös pöttyös sorozatába.) Készült már belőle csehszlovák tévéjáték (megnézni itt), nagyjátékfilm Daniel Brühl, és David Kross főszereplésével (trailer itt), és táncelőadás a Nemzeti Táncszínházban.

értékelés: 5/5

"Nem állítanám, hogy Valancy szánt szándékkal meggyilkolta kedveseit, amikor kinőtte őket. Egyszerűen csak elhalványultak, amikor megjelent a következő. E tekintetben a Kék Kastélyban igen rugalmasan folytak a dolgok."

Norin lelkesedése után úgy gondoltam itt az ideje elkezdeni az első (és utolsó) Montgomery könyvemet. Megint pár évvel elkésve, mert ez a fajta giccs már nem nekem való.

Van a hihetetlen mód irritáló főhősnő, a 29 éves vénlánynak elkönyvelt Valancy Stirling, aki mindenből hatalmas világfájdalmat tud kreálni. Az eleje jól indul, Valancy álmodozik a kék kastélyról, ahol minden tökéletes, mindenki őt imádja, miközben a valóságban kisszerű családja elnyomja, a férfiak pedig rá se néznek. Aztán érkezik egy levél, ami mindent megváltoztat, kiszakítja Valancy-t az eddigi kényelmeskedésből, és rádöbbenti, hogy nem lenne rossz elkezdeni élni. Ennyire kevés tapasztalattal azonban állandóan túlzásokba esik, meggondolatlan, és felelőtlen, de mivel mindenki tele van agyi defektusokkal, már meg sem lepődünk, sőt toleráljuk Valancy egyik-végletből-a-másikba viselkedését. (Mert a többi szereplő még hülyébb.)

Számomra teljesen hiteltelen, hogy Valancy, így közel a harminchoz úgy viselkedik, mint egy 14 éves csitri. Az indokai sem elfogadhatók, mert teljes egészében ő a felelős az eddigi szánalmas életéért. Sehogy sem tudtam sajnálni, egy pillanatig se. A végét már az első három fejezet után teljes bizonyossággal ki lehet találni, mert pont az a nagyon tipikus, nagyon nyálas befejezés, amit egy Disney rajzfilmnél eltűrök (mert ott van hozzá jó zene), de máshol nem. Ami esetleg megmenthetné, az a stílus, de Montgomery viccei nem viccesek, a tájleírások unalmasak (mondom ezt úgy, hogy Tolkien a legkedvencebb íróm), és a karakterei sem összetettek annyira, hogy egy tulajdonságnál több beléjük férjen.

Hát ennyit rólam és Montgomery-ről, maradok inkább a régi Váratlan utazás filmsorozatnál, ami bár szintén nincs híján a giccsnek, de filmben könnyeben elviselhető. Ja, és azért kap végül ilyen jó értékelést, mert 12 év alatt teljesen olvasható, és élvezhető kategória.

értékelés: 3,5/5

Bevallom, eddig csak pár Holmes filmet láttam, az újat persze, meg a Sátán kutyáját. Utóbbitól nem jött meg a kedvem az olvasáshoz, de szerencsére megérkezett Robert Downey Jr. is a szuggesztív kutya szemeivel, és ott már felmerült, hogy lehet közelebbről ismerkednem kéne Doyle zseniális nyomozójával. A híres eredeti előtt viszont tettem egy (sikeres) kísérletet az ifjúsági verzióval.

Sherlock 14 éves, lelkesen várja, hogy kiszabaduljon a bentlakásos fiúiskolából a nyárra, és hazamehessen, de minden másképp alakul, és egy ismeretlen nagybácsi vidéki birtokán köt ki. A szünet akkor kezd izgalmassá válni a fiú számára, amikor a közelben két titokzatos haláleset is történik, és újdonsült barátaival veszélyes nyomozásba kezdenek.

Ahhoz képest, hogy előzménytörténetet írni rizikós, mert a végén lesz belőle egy nagy égés, mint a Star Wars-nál, itt mégis működik. Lane nagyon összeszedett, és gyakorlott író, aki valószínűleg Holmes rajongó, mert olyan az egész, mint egy főhajtás az eredeti előtt. Tiszteletben tartja a jellemvonásokat, és arra keres alternatívát, hogy hogyan vált a fiúból a világ legismertebb nyomozója; mindezt egy könnyed, olvasmányos, nagyon mai ifjúsági regényben. És talán ezek után mindenki szívesebben veszi kézbe a Doyle-féle változatot is.

Ami néha zavart (ez valószínű azért, mert nem az én korosztályomnak íródott) az a szájbarágós, sokszor túl terjengős stílus, ahogy Amyus Crowe logikus gondolkodásra, tanította Sherlock-ot. Ez lehet érdekes, és értékközvetítő egy tininek, nekem viszont nem tudott újat mondani. Az elején még tetszett is, hogy csak említés szinten odakever olyanokat, mint Bernhard Riemann, de így utólag feleslegesnek érzem.

Olvasás közben azt figyeltem, milyen cseles író ez a Lane. Minden fejezetnek úgy lett vége, hogy az utolsó 1-2 mondatra tartogatott valami meglepetést, ami után már egyszerűen muszáj volt elkezdenem a következő fejezetet is, mert tudnom kellett mi lesz a megoldás. Mivel ez egy kilenc (!) kötetesre tervezett sorozat, bőven maradtak nyitott kérdések, és elvarratlan szálak, de így is élvezetes olvasmány volt.

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum kiadónak.

értékelés: 4/5

"Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok."

Nagyon vártam ezt a könyvet, és talán ezért túl nagy elvárásokkal kezdtem olvasni. Jónak tűnt a történet, igazából a kisebb logikai bakiktól eltekintve nincs is vele probléma, mert izgalmas, fordulatos, és tényleg fontos morális kérdések merülnek fel benne, amivel egy fiatalnak előbb-utóbb szembesülnie kell, mint például a halál elkerülhetetlensége, de a stílus nagyon távol áll tőlem. Persze, tisztában vagyok vele, hogy reálisan van ábrázolva a lezüllött londoni fiatalság, nem egy ilyen tinivel találkoztam már, de kérdés, hogy tényleg jó az állandó válogatott káromkodásokat olvasni egy 13 évesnek? Vajon ez mennyire járul hozzá, hogy ők aztán ne így beszéljenek? Amit már többen írtak korábban, a hátsó borítón feltüntetett 12-es korhatár kevés, minimum 15 kellene. Alapvetően engem nem zavar, ha egy szöveg ennyire vulgáris, de itt ennek nem látom semmi célját. A szereplőkkel is gondjaim voltak, főleg az elején, annyira lazán vettek mindent, a saját életüket is, és egyáltalán nem foglalkoztak a tetteik következményeivel. Talán fele ennyire sem lett volna kilátástalan a helyzetük, ha ők nem zárkóznak el mindentől, és mindenkitől. Ami nagyon tetszett, hogy Jem az elbeszélő, kapcsolatot tart az olvasóval, így talán sokkal könnyebb megérteni, és megszeretni a karakterét. A jelenetek filmként pörögnek, nagyon olvasmányos, de lenne még pár lehetőség a történetben; a hibákat fogjuk arra, hogy első könyves írónő, és a következő rész jobb lesz. Olyan jól le lett zárva, meg is lepődtem, aztán jött az epilógus, ami meg a legrosszabb filmes befejezéseket idézi, és csak arra szolgál, hogy lehessen hozzá folytatást írni. Biztos ízlés dolga, de ez a nyomasztó atmoszféra nem nekem való, annak ellenére sem, hogy szinte letehetetlen volt a könyv, és végig izgultam, hogy mi lesz az unszimpatikus főszereplőkkel.

értékelés: 3,5/5

A könyvet köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

A 16 éves Gwendolyn családja minden, csak nem átlagos. Nem elég, hogy előkelő londoni lakásukban inas fogadja a vendégeket, még a családtagjai is furcsák. Csupa nő lakik együtt (na jó, nem, mert Gwen öccse fiú, de ő az egyetlen), a nagymama, Lady Arista a ház úrnője, Gwen anyukája, nagynénje, a rikácsolós Grace néni, unokatesója, a tökéletes Charlotte, Maddy néni, akinek látomásai vannak, de senki nem tudja őket megfejteni, és Gwen két testvére. A családban már évszázadok óta öröklődik egy időutazásért felelős gén, ami Newton jóslata szerint Charlotte-on fog megmutatkozni, de senki sem tévedhetetlen, így végül a teljesen készületlen Gwendolyn találja magát a XX. század elején. Lesz is miatta nagy hiszti, színre lép a másik időutazó, a jóképű Gideon, titkos társaságok, évszázados rejtélyek, és családi titkok kerülnek felszínre, suhognak az abroncsos szoknyák, és már mi sem tudjuk, kiben lehet megbízni. Vajon mik lehetnek a félelmetes Saint Germain gróf céljai? Mi történt a korábbi időutazókkal?

Nem érdekelt különösebben ez a könyv, újabb csilli-villi tini románc, meg egyébként is rózsaszín, és rá van írva, hogy "időtlen szerelem". Úgy alakult aztán, hogy mégis megkaptam karácsonyra, meg beteg is lettem, valami könnyű, lányosat akartam olvasni, elmásztam érte az ágytól a polcig. Aztán reggel lett, a szemeim karikásak, könyv befejezve. Aki olvasott az elmúlt fél évben valószínű tudja, mennyire kiakasztanak a YA könyvek az állandó szerelmi szenvedéseikkel, itt is ezt vártam, de teljesen más. A stílus végre nem olyan, mintha most szabadult volna az írónő az oviból, eredeti karakterei, és története van, nem sablonokból építkezik. Gwendolyn sem az az állandóan lihegő, megmentésre váró agyatlan fruska, inkább próbál alkalmazkodni, és a lehető legjobban kijönni a kellemetlen helyzetekből. A borítón lévő szöveg kisebb túlzás, mert ha két oldalnyi szerelmes ömlengés van benne, akkor lehet sokat mondok. Külön öröm, hogy nem találkoztam semmi természetfeletti lénnyel (meg lehet írni nélkülük egy könyvet?? :O naná). Most először nem bánom, hogy sorozatról van szó, annyi a titok, kicsit a Gemma Doyle-trilógiára emlékeztet, csak jóval kidolgozottabb, érezhetően tart valahova a történet, nem csak úgy vaktában történnek a dolgok. Faltam az oldalakat, szó szerint nem bírtam letenni, ilyen 'na, még egy fejezet, és alszom' aztán persze muszáj volt végig olvasni :)

Maga a kötet gyönyörű (mondom ezt, miután a rózsaszín mindenség kiégette az agyamat), a rajzok az elején, a bőr hatású borító, és a sötét vörös szöveg...el is olvadtam. Nem ömlengek tovább, végre pozitívan csalódtam, és biztos el fogom még párszor olvasni a második kötet megjelenése előtt.

értékelés: 5/5

u.i.: A bejegyzést Norin-nak ajánlanám, neki ezt KÖTELEZŐ elolvasni :)

"… és ahogy a műalkotást tanulmányozta, rájött, hogy a szépség nem a rendben rejtőzik, hanem a spontán harmóniában."

Aislinn családjában anyáról lányra öröklődik a tündérlátás képessége, ezért a lány már kiskorától kezdve megtanult a szabályok szerint élni. Ezek közül a legfontosabb, hogy a tündérek soha nem vehetik észre, hogy látja őket, mert akkor megvakítanák, vagy még sokkal rosszabbat csinálnának vele. Ám egy nap maga a Tündérkirály kezdi követni, és ezzel felborulnak az addig ismert szabályok, és belecsöppen a tündér udvarok közti hatalmi játszmába.

Azt hiszem, megcsömörlöttem. Már nem tudok ifjúsági könyveket értékelni, túl sok volt belőlük, és mindegyik ugyanolyannak tűnik. Így utólag áldom az eszem, hogy a szép borító ellenére sem vettem meg ezt a könyvet. Az még oké, hogy árnyalt karakterek, mindenki önző, és nem egyértelmű a jó-gonosz viszony, de komolyan mindenkit utáltam, vagy legalábbis szívesen leosztottam volna egy-két pofont a szereplők között.

Marr világa egyébként jól felépített, a tündéreit ügyesen ollózta össze a régi kelta mitológiákból, a Tél királynője, és hatalmi törekvései pedig nagyon hasonlóak Narnia Fehér boszorkányához. A szerelmi száltól megint a hajamat téptem, Seth beállhat a 'nem létező túl ideologizált férfiak' sorbába, közvetlenül Edward Cullen mögé. A történet vége túl gyors, és összecsapott, az epilógussal szintén nem vagyok kibékülve, ott erősen megmutatkozik, hogy elsősorban melyik a korcsoport a cél.  Valahogy hiányérzetem volt végig, olyan tucat fantasy, amiben az egyetlen jópofa dolog a berkenyeember, de neki is csak egy mondata van. Ez szerintem egy gyengébb fanfic színvonalú könyv.

Kapcsolatom a Tündérvilág sorozattal ezennel véget ért, legközelebb háromszor meggondolom, hogy mit olvasok, nem vetem rá magam elvakultan a legújabb megjelenésekre.

Hogy jót is írjak, a kivitelezés nagyon szép, és minden fejezet elején régi tündérek idézetek vannak.

értékelés: 3/5

Kiskoromban azért nem olvashattam el, mert az egyik kötet címe Vérszipoly volt, és ebből anyukám leszűrte, hogy ez biztos nem nekem való. Persze nem felejtettem el, és miután megnéztem a filmet, ami tetszett, rászántam magam az olvasásra.

A pókrajongó Darren és gonosz barátja Steve sikeresen szereznek jegyet a Rémségek cirkuszába, ahol válogatott rondaságokat mutogatnak jó pénzért. Míg a legtöbb ilyen cirkusz csak gyenge utánzatokat használ, Darrenéké kivételesen igazi. Annyira igazi, hogy az egyik előadóban, Mr. Crepsley-ben Steve felismer egy régi könyvben látott vámpírt. A fiú minden vágya, hogy vámpír lehessen ő is, míg barátja Crepsley pókját, Madame Octát szeretné sajátjának tudni.

Kár, hogy anya nem engedte előbb olvasni, mert úgy 8-10 évvel ezelőtt jobban érdekelt volna. Lehet, hogy vámpírokkal, és szörnyekkel van tele, de ez elsősorban mese. Darren Shan naplója kedves gyerek nyelven borzongatja meg a tizenegy-két éveseket, rám viszont nem volt hatása. Komolyan vártam, hogy folyjon a vér, legyen valami akció, amire felkapom a fejem, de nem történt semmi ilyen. Elhúzott meghatónak szánt jelenetek, unalmas, semmitmondó párbeszédek, és idegesítő szereplők. Ott lehet a probléma, hogy előbb láttam a filmet, és vártam azt a pörgős tempót, és kissé bizarr cirkuszi atmoszférát. Ehelyett könnyeket kaptam, és drámát. Köszi, nem. Lehet majd folytatom a sorozatot, hátha beindul, de most egy időre parkolópályára kerül.

u.i.: Csak engem zavart, hogy olvasás előtt láttam képet az íróról, és így még kevésbé tudtam beleélni magam abba, hogy ez az ő valódi naplója.

u.i.2.: Tudom, hogy kicsit hanyagoltam a blogot az elmúlt pár hétben, de rám zuhant egy iskola. Most próbálom behozni a lemaradásokat.

értékelés: 3/5

Will családja meghalt egy tűzben, ám ő titokzatos módon egy karcolás nélkül megmenekült. Egy közeli apátság szerzetesei vették magukhoz szolgának. Kezdetben nem volt furcsa se az apátság, se az azt körülvevő erdő, de egy nap minden a feje tetejére állt. Will tűzifát gyűjtött, amikor belebotlott egy sebesült hob-ba. A hob nem ember, de nem is állat; tündér-féle, és csak azok láthatják, akiknek birtokukban van a Látás képessége. Will elviszi magával, hogy barátja, a gyógyító Csiga testvér rendbe hozza a hob törött lábát. Nem sokkal később titokzatos látogatók érkeznek az apátságba. Bone úr, aki különös maszkot visel, és szolgája, a vadállat tekintetű, félelmetes Shadlok. A szerzetesek egy halott angyalról suttognak, de hát hogyan halhat meg egy angyal? Árnyékok mozognak az éjszakai sötétben, minden egyre hidegebbé, és borzongatóbbá válik, az erdő nem biztonságos, és nem is lakatlan többé.

Azt a hangulatot kaptam ettől a könyvtől, amit eredetileg a Shiver-től vártam. Hideg, téli borzongás, nem kevés humorral. A Crowfield apátság jól eltalált helyszín, mindentől elhagyatva, erdővel körülvéve, mintha csak arra várna, hogy valami természetfeletti, titokzatos esemény történjen. A tündérek sem kedvesek, se nem jóságosak; kegyetlenek, megvetik az embereket, és háborúban állnak egymással. Ennek a harcnak a középpontjában pedig ott van Will, és az apátság. Nincsenek hétköznapi szereplők, legtöbbjük valami miatt különleges, vagy furcsa, de a titkok nagy része még hátra van. Itt csak megismertük, és megszerettük Crowfield lakóit, volt persze nem kevés izgalom, és vér is, de annyi kérdés maradt válasz nélkül. Van persze második rész is, 2011 tavaszán érkezik 'The Crowfield Demon' címmel. Örülök, hogy végre olyan ifjúsági regényt is sikerült olvasnom, amiben nincsen szerelmes szenvedés, csak szerzetesek, sötétség, meg fantasy.

Ez a könyv is a Lybrum kiadónál jelenik meg november elején, de nem akarom a Méregnaplókhoz hasonlítani, mert egészen más. Ha lehet ilyet mondani, ez inkább fiúknak való. A kiadó remélem még hoz sok ehhez (meg a Méregnaplókhoz) hasonlóan jó, és színvonalas könyvet, mert belopták magukat a szívembe.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm Bridge-nek, azóta szemeztem a könyvvel, mióta elolvastam az ő ajánlóját.

értékelés: 5/5

Engedtem a csábításnak, annyian dicsérték. Nem is bántam meg, de...

Grace imádja a farkasokat, annak ellenére, hogy kiskorában leráncigálták a hintájáról, és megharapták. Különösen egy farkast szeret, a sárga szeműt, aki annak idején megmentette. Minden télen nézik egymást, nincs karácsony az ő farkasa nélkül. Már ismeri az egész falkát, a nagy fehér nőstényt, a nyeszlett beteges farkast, vagy a szép feketét. Éjszaka az ő hangjukra alszik el. Nyáron viszont eltűnnek, mint a hó. Miután egy fiút megölnek, a város túlbuzgó apukái bevetik magukat az erdőbe, hogy megtisztítsák Mercy Fallst a vérengző bestiáktól. Grace aznap hazaérve egy vérző nyakú, lelőtt fiút talál a teraszukon, ő Sam, a sárga szemű farkas. Végre találkoznak emberként, de Sam emberi napjai egyre fogynak, hamarosan beköszönt a tél...

Még hogy indokolatlanul gondoltam, hogy Twilight-hatás... Oké, hogy egészen más, de akkor is ugyanabból az egy-kaptafára készült csomagból került ki, aminek az írói valószínű a 'Hogyan keressünk egy életre elég pénzt a tini lányokra alapozva' című könyvet olvasták. Bár a Shiver sok szempontból igényesebb, de olyan érzésem volt, hogy össze lett csapva, lehetett volna sokkal jobb. És minek hozzá folytatás? Számomra egy lezárt egész volt, erre itt a Linger. Már nem lehet úgy írni, hogy ne trilógia legyen? Több idő, sok kihúzott nyávogás, és jéé, maradt egy kötet a háromból, ami minőségi.

Miután így jól leszóltam, bevallom, tetszett a könyv. Könnyű, olvasmányos, és a hangulata tényleg varázslatos, beszippantós. Érdekes volt az egészen új vérfarkasos megközelítés, csak a szerelmi szál lett túllihegve. A borítót nem tudom ki tervezte, de leborulok előtte, olyan profi (az angol borító ocsmány ronda), viszont annyi az elírás, és helyesírási hiba, hogy még nekem is szemet szúrt. Nem egyszer volt, hogy egész fejezeteket címeztek rosszul, és ehhez képest meg a könyv nem volt túl olcsó. Na mindegy, ez a kötözködés része.

Értékelés: 2,5/5

Ez meg itt a reklám helye:

Én jövő szombaton megyek Londonba dedikáltatni Maggie-vel a könyvemet, de az otthoniak sem maradnak le róla, mert december 3-12 között Magyarországra is megy. Pontos dátum majd csak később lesz, de mindenképpen megírom.

Az Édességek kicsiny boltja után kíváncsi voltam, mit tud még Mary Hooper, meg egyébként is olyan jól mutatnak ezek az Orlandos könyvek a polcomon, van egy külön helyem nekik, ahonnan már csak az Eliza Rose hiányzott.

Miután mostohája kidobja a házból, Eliza Rose belecsöppen a XVII. századi Londonba, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ám lehet ő börtöntöltelék, hableány, vagy narancsáruslány, kitartóan keresi édesapját. Közben találkozik fura szerzetekkel, színészekkel, szajhákkal, jóképű útonállóval, sőt, a királlyal is. Apját ugyan megtalálja, de csalódnia kell, és rádöbben, hogy még jobban magára maradt, akiket családjának hitt, csak idegenek voltak. London ünnepelt színésznőjének, és II. Károly király szeretőjének, Nell Gwyn-nek a szolgálójaként kap betekintést az előkelő társaságba, de nem mond le arról, hogy egyszer megtalálja az igazi családját, és magyarázatot kap arra, miért mondtak le róla. Van egy csipetnyi szerelem is, de a komoly romantika karizmatikus férfi híján elmarad.

Annyira egy sémára készülnek ezek az ifjúsági regények...van a természetfeletti tinis, és a történelmi tinis. Mindegyik jól eladható, és egyiken sem kell sokat gondolkozni. A történet kiszámítható, a szereplők felszínesen megrajzoltak, a párbeszédek élettelenek. Ami mégis felhúzná, az a hiteles korrajz, de Hooper ezt már ellőtte az Édessége kicsiny boltjában, és annak a folytatásában, szóval itt semmi újat nem mutatott. Nagy kár, valami többet, és jobbat vártam, de így biztos kényelmesebb volt megírni. Azt is éreztem közben, amit már Sovay-nál is, hogy ha ezt mondjuk 9-10 évvel korábban olvasom, sokkal jobban tetszik. Hogy valami jót is mondjak, tetszett, ahogy a történelmi szereplőket beleszőtte a történetbe (Nell, Duval...stb), így a tizenévesek olvasás közben tanulhatnak is. Az én fejemben anno így maradt bent, hogy mikor volt a londoni pestis járvány, meg a nagy tűzvész.

értékelés: 4/5

Észak-Angliában, közel a skót határhoz bújik meg a northumberlandi Alnwick kastély, ennek a parkjában pedig egy nagyon különleges, és nyugtalanító hely, a méregkert található. Northumberland hercegnéje összegyűjtötte a világ minden tájáról származó mérgező növényeket, és magas kapuk mögé zárta őket.

Csakhogy ezek a növények így is megtalálták Maryrose Wood-ot, és nem hagyták nyugodni. Hiszen mi lehet mérgezőbb egy gondolatnál? Hagyta elburjánzani, így született meg a Méregnaplók.

A történek a 18. században játszódik Northumberlandben. Alnwickhoz közel, egy romos apátságban él Thomas Luxton, a kertész, és lánya Jessamine. Luxton feladata a falusiak gyógyítása, ám a gyógynövények mellett tart egy fallal körülvett méregkertet is, ahová csak ő léphet be. Hajszolja a szerzetesek régen elfeledett tudását a mérgekről, amik kis dózisban orvosságként szolgálhatnának, de a kert nem osztja meg vele a titkait. Jessamine sokszor magányos, amikor apja hosszabb utakra indul, ezért is örül meg egy váratlan ajándék érkezésének. Ez az ajándék egy 17 év körüli fiú, aki a Gyom névre hallgat. A közeli elmegyógyintézet vezetője vette magához, ám a fiú kevert valamit a betegek teájába, amitől azok meggyógyultak, ezzel párhuzamosan viszont a falu lakói megbolondultak. Gyom fura szerzet, olyan a szeme, mint a smaragd, nem eszik semmi növényi eredetűt, és a méregkert különös hatással van rá. A különös hatás másnál is tapasztalható, Jessamine egyre jobban vonzódik a fiúhoz, de kibontakozó szerelmük nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A fal mögött egyre erősödik a suttogás, míg a rét virágai hallgatnak.

Már maga a környezet is baljós, hiszen nem sokan laknak egy romos apátságban, és még kevesebben nevelnek mérgező növényeket a kertjükben. És ha méreg van, csak egy apró lépés választ el azok használatától. Ki tudna ellenállni a  gyönyörű Bellandonna csábításának, vagy Oleander herceg mérgező hívásának? Vannak, akik bármit megtennének, csak hogy ősi titkok birtokába jussanak, mások az életüket adnák a szerelmükért. Mindenkinek vigyázni kell, ha a kertbe lépnek, nehogy elveszítsék önmagukat.

Jó ifjúsági regényt találni nehéz. Kell egy kis szerelem, árulás, sötét titkok, és valami természetfeletti, mindez úgy, hogy maradjon meg az egyensúly. Ez sikerült Ms. Wood-nak, és bár a csavar kitalálható, mindenért kárpótol a hangulat. A legnagyobb negatívum, hogy ez egy trilógia első része, és a második kötet csak jövő nyárra várható. Ilyen befejezés után nehéz lesz kivárni. Addig is, ha saját méregnaplóra vágynál, érdemes megnézni a könyv csodaszép honlapját, vagy a trailert. Magyarul pár héten belül fog megjelenni az első rész.

értékelés: 5/5

Az előolvasási lehetőségért hatalmas köszönet a Lybrum kiadónak, és Bridge-nek.

Persze nem birtam ki, hogy a Csontvaros utan ne kezdjem el rogton. Azt terveztem, hogy majd szep lassan olvasom, nem egybe daralom le, mint az elozot, de hat ez nem jott ossze.

Mar maga a fulszoveg is erosen spoileres, ha nem olvastad az elso reszt, ugyhogy vigyazat!

"Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat – főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz – ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?"

Nem hittem volna, hogy fel tud erni az elso reszhez, mert hat megis, ennyire jol ritkan jon ossze barmi is, de legalabb olyan jora sikerult, ha nem jobbra. Mar nem kellett veszodni a vilag es a szereplok bemutatasaval, rogton kezdodott az akcio, es egy pillanatra sem lassult a tempo, egyszer csak azt vettem eszre, hogy vege van. A vege...jajj!! Elnyerte nalam a leggonoszabb fuggoveg cimet. Ha elolvasod, utana eselyed sincs ra, hogy kihagyd a kovetkezo reszt. Egyre tobb a titok, elejtenek fel mondatokat, fulekbe suttognak, hogy utana azok kinozzanak decemberig, amig meg nem jelenik a harmadik resz. Az, hogy az utolso oldalon uj szereplo lep be a tortenetbe meg inkabb idegesito. Nem derul ki semmi, sot, tovabb bonyolodnak a szerelmi szalak is. Magnus tovabbra is maradt kedvenc, viszont Simont kezdem nem kedvelni. Azok az allando hisztik...Viccesnek ugyanolyan vicces volt, mint az elso, csak Jace mintha veszitett volna a varazsabol.

Otletem sincs, hogy fogja befejezni a tortenetet az irono. A negyedik resz jovo tavasszal erkezik angolul, jelenleg ugy nez ki, az lesz az utolso a Vegzet Ereklyei sorozatbol. Remelhetoleg marad a szinvonal, szivesen osztogatok 5/5 ertekeleseket. Ha vege is a sorozatnak, eddig olyan sok szal maradt nyitva, hogy a fanfic iroknak igazi kanaan lehet, ugyhogy egy darabig meg biztos nem fogjuk hianyolni Clary-t, es Jace-t.

Gavaldaval vegyes erzeseim vannak. Olvastam tole nagyon jot (Egyutt lehetnenk), es nagyon rosszat is. Nem is mertem megvenni a 35 kilo remenyt, amikor eloszor lattam, tul draga ahhoz, hogy kockaztassak.

A tortenetet a 13 eves Gregoire meseli el, aki nem kicsit zuros. A szulei belesavanyodtak a hazassagba, allandoak a veszekedesek, amiknek targya legtobbszor Gregoire maga. Pedig nem rossz gyerek o, imad barkacsolni, szerelni, feltalalni, de az iskolat ki nem allhatja. Ketszer megbukik, kicsapjak, a szulei nem tudnak vele mit kezdeni. Gregoire-t egy ember erti meg, es hisz benne igazan, Leon apo, a nagypapa, akinek a garazsa varazslatos hely a fiu szamara, ahol onmaga lehet. Kolcsonosen tamogatjak egymast a nehez helyzetekben, es abbol van boven, ugyanis Leon apo megbetegszik, Gregoire-t pedig intezetbe kuldik a szulei.

Nehez irni errol, pontosan tudom, milyen erzes emelygo hassal iskolaba menni, es az elso perctol azt varni, hogy legyen mar vege. Tiszteltem Gregoire-t, hogy ennyi kudarc, es megalaztatas utan kepes volt talpraallni. Az iskola es a szulok felelossege lenne a gondtalan gyrekkor, de ez a legritabb esetben valosul meg. Mindenhol teljesitmeny orientaltak, allando a verseny a gyerekek kozott, vegso cel a legmenobb egyetem. Kozben sokszor teljesen hatterbe szorulnak a gyerek kepessegei, es kivansagai, az onbizalmuk meg elolvad. Sok olyan embert ismertem, aki nem boldogult a gimiben, o maga is szivesebben valasztott volna valami szakmat, de a szulei nem engedtek, mert hogy igenis egyetemre kell menni. Kozben a diploma kezd teljesen ertektelenne valni, es jo szakembert talalni sem eppen egyszeru. Az iskolakban egyre tobb "Gregoire" van. Szivesen a kezebe nyomnam a konyvet par volt tanaromnak, osztalytarsamnak, es szuloknek pedig szinte kotelezove tennem.

Egy dolog miatt irigyeltem Gregoire-t, es az Leon apo. Nekem sajnos nincs egy se, az egyiket nem is ismertem, a masikra alig emlekszem, ezert mindig ha ilyen igazi kedves nagypapakrol olvasok osszeszorul a torkom. Nagy vesz nincs, van azert egy nagymamam, akivel imadjuk egymast.

Azert kap csak 4.5/5-ot, mert ez nagyon nem az en mufajom, de Gavaldatol szerencsere a jobbik kategoriaba tartozik. Nem tudom mi legyen, megprobalkozzak a Vigaszaggal, vagy a Kis kiruccanassal?

Figyelem, omlenges kovetkezik!

Meg az elejen szeretnem leszogezni, hogy eszembe nem jutott volna elolvasni ezt a konyvet. Nem tetszik a boritoja, Meyer ajanloja van az elejen, voros pottyos, es meg sorolhatnam. Eselyt se adtam neki, besoroltam a most divatos tini konyvek koze, es vegulis nem tevedtem nagyot, mert divatos tini konyv, de furcsa modon jol van megirva. Amikor megkaptam e-book-ban, gondoltam nekiallok, ugyse birom majd sokaig, utalok monitoron olvasni, meg hat biztos gagyi az egesz. Aztan ledaraltam masfel nap alatt, ugy, hogy kozben dolgoztam :D A felenel tortent, hogy ragugliztam az ironore, es akkor jott a meglepetes. Cassandra irta a Draco-trilogiat! Mint sok lelkes Harry Potter-fan, en is fanfiction olvasassal toltottem az uborkaszezont, ami ket kotet megjelenese kozott volt. Ezen irasok nagy resze nem tudott lekotni, sehol semmi fantazia. Aztan jott a Draco Dormiens, az elso, es egyetlen, ami felert a rowlingi szinthez. Ha tudtam volna, hogy Cassandra konyvet ir, ott tolongok a megjelenesnel. (Es fogok is majd augusztusban, itt akkor jon ki az uj konyve, a The Clockwork Angel.)

"Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék..."

Ez volt a cseppet sem szimpatikus fulszoveg, ami alapjan klise halmazra gondoltam, de mast kaptam. Egy jol felepitett vilagot, ahol Arnyvadaszok, Alsovilagiak, es Demonok szaladgalnak, karizmatikus fogonoszt, es kidolgozott szereploket. Hatalmas pluszt ad az enyhen szarkasztikus humor, ami mar a Draco-trilogiaban is megvolt, es amiben Cassandra nagyon jo tud lenni.A szerelmi szal kotelezo, de nem megy el nyaladzasba, es sohajokba, hanem az akcio marad a kozeppontban. Porog a cselekmeny, alig lehet letenni a konyvet, pedig neha muszaj volt, mert mar fajt mindenem. A csattano konnyen kitalalhato, de ez nem von le a konyv elmenybol. Clary imadnivalo, az utobbi idok legjobban megirt tini karaktere, Jace pedig "szexi", hogy Isabelle-t idezzem. Az en kedvencem megis Magnus Bane, aki szerencsemre a masodik kotetben is szerepel. Ja, mert hogy ez tobb reszes, elso kotete a Halal Ereklyei sorozatnak. (Mar nem lehet ugy irni ifjusagi regenyt, hogy csak egy reszes???) A masodik, a Hamuvaros mar szinten megjelent magyarul, ha harmadik nem tudom mikor fog, de ismerve a kiadokat talan december korul, hogy bekerulhessen a fa ala ajandeknak.

Abszolut 5/5-ot erdemel, bar arra kivancsi lennek, hogy vajon konyv formaban is annyira tele van helyesirasi hibakkal, mint e-book-ban? Es lenne egy olyan keresem, ami senkit nem fog erdekelni, de leirom: filmet nehogy csinaljanak belole!!!

Elizabeth Goudge: Holdhercegnő

A tegnapi blogspot katasztrófa után fogtam azt az igen sok két bejegyzésemet, és átköltöztem freeblogra. Fogalmam sincs, hogy kell használni, de próbálkozom, és majd útközben kiderül. Szóóval a tegnapi elmaradt bejegyzés egy ilyen filmes-könyves egyben, elolvastam végre a Holdhercegnőt, és gyorsan utána megnéztem filmen is.

Maria Merryweather 13 évesen elárvul, ezért Londonból a nagybátyjához kell költöznie Holdszállásra. Ez kezdetben cseppet sem tetszik neki, sem a gyenge gyomrú nevelőnőjének, de mindketten új otthonra találnak Sir Benjamin kastélyában. Sajnos kiderül, hogy nem minden varázslat és boldogság, mert ott vannak a fekete erdő lakói, akik előszeretettel fosztogatják Holdfölde békés népét. Mint kiderül, évszázadok óta viszály dúl két család, a Merryweather-ök, és az erdőben tanyázó De Noir-ok között. A békét csakis egy Holdhercegnők hozhatják el. Minden nemzedékben felbukkannak, de eddig egytől egyig elbuktak. Maria miután rájön, hogy ő az új Holdhercegnő, nagy lelkesen veti bele magát a kalandokba, barátjával, Robinnal, kutyákkal, nyúllal, lóval...csak hogy emeljük a cukiság faktort.

Bevallom, bizalmatlan voltam a könyvvel, mert hogy lehet valaminek olyan címe, hogy Holdhercegnő??? Azonnal beugrott a Sailor Moon, és hogy nekem ez vajon tényleg el kell olvasni? (Megtarthatták volna a kevésbé adrenalin növelő Kis fehér ló címet) Mivel már legalább fél éve kölcsönkértem, nagyon illett volna visszaadni, de olvasatlanul kicsit cikinek éreztem. Szerencsére nem bántam meg, hogy az olvasás mellett döntöttem. Mivel ez gyerek fantasy, a happy end előre borítékolható, és nekem pont arra volt szükségem. Varázslatos álom mese, sok humorral, szépséggel, és szerethető karakterekkel. Közben pedig ilyen zseniális szösszenetekkel van tele a könyv: "Durva felosztással élve társadalmunk három csoportra oszlik: azokra, akiknek az irodalom, azokra, akiknek önmaguk ékesítése, és azokra, akiknek a táplálkozás nyújt vigaszt." Nálam 4.5/5, valahol a Narnia és a Hobbit között. Ami nem tetszett, az a magyar kiadás. A filmes borítókat utálom, nulla kreativitás, és drága is, ahhoz képest, hogy puha borítós.

A film egészen más volt, jól megkevertek mindent, kihagytak szereplőket, belepakoltak olyanokat, amik a könyvben nincsenek. Végül egész szórakoztató lett, de inkább csak olyan egyszer nézhető.

Patrick Süskind: Sommer úr története

"Ha megkérdezték: „Honnét, honnét, Sommer úr?”, vagy „Hová, hová lesz az út?”, hát kényszeredetten csak a fejét rázta, mint akinek légy röppent az orrára, s mindössze mormolt valamit így magában, amit senki se értett, olyasmiket, s hogy az így hangzott: „..jajcsakaz embernek mindig… felaz felaziskolahegyreahogyvan… vanörökkémicsodafolyton… percrehogynemistudom… nincsmegállásnemérekrá…”, s mire azt lehetett kérdezni erre, hogy „Tessék? Hogy, kérem? Mit mond, hova?”, már ott se volt, lengve vitte a döfködő botja."

Nem tudtam, mit várhatnék Süskindtől a Parfüm után. Az a csúcs, és lehetetlen felülmúlni. Ezt szerencsére ő is tudja, nem próbálkozik ilyesmivel, inkább szeretetből, és szórakozásból ír.

Ez a csodakönyv egy délután, amikor visszaröppenünk a gyerekkorunkba, amikor még ártatlanok voltunk, fára másztunk, és repülni akartunk. Süskind talán saját magáról ír, hogyan járt zongoraórára, lett először szerelmes, és tanult meg biciklizni. És persze ott van Sommer úr, aki mindig úton van, nem igen beszél senkivel, mintha állandóan űzné valami. Nem derül ki róla sok minden, de azt hiszem, előbb vagy utóbb mindenkinek az életében felbukkannak Sommer urak.

Minden, ami Süskindet naggyá teszi, megvan ebben a könyvben. Nem a Parfüm, teljesen más, de legalább ugyanolyan értékes. A stílusát nagyon imádom, még a legjelentéktelenebb dolgokról is úgy tud írni, hogy falom a mondatokat. Van benne egy kis adag humor, ami remekül működik, én nagyon jókat nevettem (legjobban a kissé groteszk zongoratanárnős jeleneten), és egy nagy adag szomorúság, néha a felszín alatt, máskor nyíltan, úgy, hogy a sírás kerülget. Mindenkinek ajánlom, mert zseniális, és Sempé illusztrációit nézegetni közben külön élmény. Egyértelműen 5/5, pedig az ilyen fajta 'visszagondolok a gyerekkoromra' könyv nagyon nem az én ízlésemnek való.

Celia Rees: Sovay

Amikor megláttam az új Rees könyvet a könyvesboltban, azonnal lecsaptam rá. Nagy kedvenc volt anno a Bűbájos Mary, és a Kalózok, a Farkasszem már kevésbé, a Vágyak évadját pedig nem olvastam. Szóval megvettem, leérettségiztem, azonnal ledöntött egy arcüreggyulladás, és így két nap alatt befejeztem. Nem mintha annyira jó lett volna.

A történet 1794-ben játszódik, Franciaországban a jakobinusok vannak hatalmon, Angliában Sovay úgy próbálja megbüntetni hűtlen szerelmét, hogy útonállónak álcázva kirabolja. Ezzel kezdődik minden. London, összeesküvés, végül Franciaország, és a guillotine árnyéka. Ennyiben össze lehetne foglalni a történetet. A karakterek felszínesen kidolgozottak, nem fejlődtek, csak a helyszínek változtak. Sovay egy kliséhalmaz, bátor, kalandvágyó, önfejű, és természetesen gyönyörű, minden férfi, akivel találkozik, a hatása alá kerül. Szereplőkből is túl sok van. Hirtelen megjelennek, és ugyanolyan hirtelen meg is szabadul tőlük az írónő. (pl mi lett Gabriel-el, és az Angliában fogvatartottakkal? vagy Greenwood-dal?) Elég lett volna fele ennyi szereplő, és akkor lehettek volna jobban kidolgozottak. Így mindenki közömbös maradt számomra, senkivel se tudtam azonosulni. Az egyetlen 'akár kedvenc is lehetett volna' Greenwood kapitányt is gyorsan lecserélte Sovay.

Lehet velem volt a baj, túl nagy elvárásaim voltam, és amúgy se érdekel a francia forradalom. Vagy kinőttem az ifjúsági regényekből, de azt azért nem hiszem. Nem volt olyan kimondottan rossz könyv, inkább átlagos, semmi különös, se nem jó, se nem rossz. Azért plusz pont az írónőnek, hogy nem egyes szám első személyben írt, attól kifutok a világból. Így 2.5/5, de nagyon jóindulatú vagyok csak azért, mert Rees, és remélem lesz még ennél jobb könyve.

Magyarul a fenti borítóval adta ki az Orlando kiadó, és bár ez már csak szőrszálhasogatás, de nekem jobban tetszik ez a lenti. A borító alatt viszont gyönyörű barna kötés, a gerincén arany betűkkel csodaszép.

Zene a végére, köszönet érte Norin-nak.