Czikornyai & Patza

"– Verd meg a hangyokat. Aztán gyere haza, és nézd meg; ki figyel oda Peter Wigginre. Nézz a szeme közé, amikor az egész világ téged szeret és tisztel. Látni fogod a szemében a bukást. Így fogsz győzni, Ender.
– Nem érted – mondta a fiú.
– De igen.
– Nem, nem érted. Én nem akarom megverni Petert.
– Hát mit akarsz?
– Azt akarom, hogy szeressen."

A nem túl távoli jövőben az emberek harcban állnak egy földönkívüli civilizációval, a bogár-szerű hangyokkal. Két inváziót már sikerült visszaverniük, de állandó félelemben élnek, hogy mikor következik be a harmadik, amikor aztán az emberi faj végleg megsemmisül. A Nemzetközi Flotta csodagyerekekből próbálja kinevelni a parancsnokot, aki majd a következő háborút vezeti a hangyok ellen. Már majdnem kifutnak az időből, hogy megfelelő gyereket találjanak, mikor felbukkan a hat éves Ender Wiggin, aki tovább jut a kiképző katonai játékokban, mint előtte bárki.

Pár éve olvastam valami cikket erről a könyvről, el is akartam olvasni, de szinte lehetetlen beszerezni, mert utoljára 1991-ben adták ki, ami egyébként szerintem szégyen. Na mindegy, az eolvasó előnye, hogy nyomtatott formában kaphatatlan könyveket is könnyen be tudok szerezni. Valamelyik este néma küzdelmet folytattam magammal, hogy mégis mit olvassak, nézegettem, hogy mi van meg, aztán elkezdtem a Végjátékot, azzal az elhatározással, hogy csak beleolvasok. És ott ragadtam fél éjszakára, beleesve a 'na még egy fejezet, aztán tényleg megyek aludni' csapdába. Amikor tényleg lefeküdtem, ott cikáztak a gondolataim a Hadiiskolában, álmomban én is szimulációs játékokat játszottam, de mindig elakadtam a játszótérnél, és megöltek a farkasgyerekek. Elég hűha volt az egész könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz. Elméletileg ifjúsági regény, külföldön több helyen kötelező olvasmány az általános iskolásoknak, de felnőtteknek szerintem sokkal többet mond a történet.

Az első pár oldal után szembetűnő OSC stílusa. Nem csak olvasmányos, hanem fenntartja az állandó (tényleg állandó, nem bírtam lerakni) érdeklődést, pedig olyan dolgokról is ír, amiket egyébként nem tartok érdekesnek. Ilyen élményem eddig csak Patrick Süskind Parfümjével volt (másban is hasonlít, Ender Grenouille-hoz hasonlóan zseniális szörnyeteg), hogy bár a téma teljesen távol állt tőlem, mégis minden sorát imádtam olvasni. Amit még OSC nagyon jól csinál, az a mellékszereplők felépítése. Nem pazarolja feleslegesen az oldalakat hosszú jellemzésekre, hanem pár ügyesen kiválasztott főbb jellemvonással ábrázol könnyen megszerethető, reális karaktereket. (Ezt azért emeltem ki így külön, mert a legtöbb írónak hatalmas problémát jelent, hogy nem tudja, hogy lesznek hitelesek a mellékszereplők.) Nem csak itt, de máshol sincs egy felesleges sor se (biztos valami hiperszuper szerkesztője volt), nem kalandozunk el, hanem célegyenesen haladunk a kegyetlen végkifejlet felé.

Ender a hős, akit arra terveztek, hogy elpusztítsa a hangyokat, és megmentse a Földet. Győznie kell, nem számít, hogy milyen áron. Ezen alapul a kiképzése, összetörik, elszigetelik, kínozzák - persze a tanárok terve szerint - , bedobják a legreménytelenebb helyzetekbe, és neki újra és újra fel kell állni, hogy folytassa a játékot, és győzzön. Végleg.

Enderével párhuzamosan egy másik történet is kibontakozik. Két testvére, a lebilis természetű Peter és a szelíd Valentine szintén zsenik, de nem feleltek meg a katonai elvárásoknak. Látják, hogy a körülöttük lévő világ széthullik, és sodródik egy újabb háború felé, de mivel még gyerekek, nem tehetnek semmit, hogy megakadályozzák. Peter ötletére kiépítenek két hamis online személyiséget, akikkel aztán egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A könyv központ központi kérdései a kényes témák közé tartoznak. Brutális realisztikussággal mutatja meg a gyerekek közi erőszakot, a kegyetlenkedéseket, a kiközösítést. Sokszor az igazi háború, és a hangyok sem olyan ijesztőek, mint az Ender fölé tornyosuló Bonzo, aki meg akarja ölni csak azért, mert jobb nála. Ender belső meghasonulása, hogy bár ő nem akar bántani senkit, mégis rákényszerül, hiszen gyilkosnak tervezték. Aztán ott van még a gyerekek kiképzése is, ahol a tanárok sorra rúgják fel nem csak az iskola, és a játék, hanem saját morális szabályaikat, hogy jobb teljesítményre sarkallják a kicsiket. Az egyetlen, amit fura volt megszokni, hogy 6-8 éves gyerekek ennyire felnőttként viselkednek, de ez is része OSC jövőjének, úgyhogy megbarátkoztam vele. Amivel viszont nem sikerült megbarátkozni, az a magyar cím. Hogy lett az (egyébként összetett, szimbolikus) Ender's Game-ből semmitmondó Végjáték?

Bevallom, engem lesokkolt a befejezés. Csak ültem, és bambultam, hogy 'tejóég, ezt nem hiszem el!'. Annyira váratlan volt, annyira más, mint amit vártam. Lehet, hogy nem hibátlan a könyv, de a különlegessége elfeledteti a hibákat, és kiemeli az átlag sci-fi kategóriából.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Bean

"Az őrület és a nagyság egyazon érme két oldala. Valahányszor egy új Targaryen születik, az Istenek feldobják ezt az érmét a levegőbe, és a világ visszatartott lélegzettel figyeli, melyik oldalára zuhan."

Na végre! Valami ilyet vártam, amikor elkezdtem olvasni a sorozatot. Tökéletes volt, az első oldaltól az utolsóig, pedig az eddigiek közül ez a leghosszabb rész, mégis ezt olvastam el leggyorsabban. Most lettem menthetetlenül rajongó.

Nehéz spoilerek nélkül írni róla, de azért megpróbálom.

Nagy meglepetés volt Sansa, aki már a másodikban sem volt olyan idegesítő, most meg szinte kedvenceim lettem a fejezetei, már jobban szeretem, mint Dany-t (amikor megépítette Derest hóból, az a legszebb rész az egész könyvben). És ha már Dany, számomra nagyon fura, amit csinál, és nem vagyok benne biztos, hogy ő lenne a legjobb uralkodó Westeros-on. Remélem, hogy Ser Barristan majd megneveli, mert így egyre unszimpatikusabbá válik.

Jaime lett az egyik új nézőpontkarakter, és ezzel együtt kedvenc is. Nem olyan hülyék ezek a Lannisterek, mint amilyennek tűnnek, legalábbis Tywin és Jaime biztos nem. Az Ördögfióka meg olyan, mint Dany, a Trónok harcában még úgy ahogy szimpatikus volt, de azóta maga alatt vágja a fát. Tyrion-nak az utolsó fejezete miatt nem is fogok megbocsátani, a kisebbségi komplexusa rosszabb, mint Theon-é. (Apropó, hol jár az én imádott Greyjoy-om? Bolton fattyának üzenem, hogy ha a kisujján kívül valami baja lesz, hadat üzenek a Rémvölgy urának.)

Bosszantó, hogy ennyiszer elkerülik egymást a főszereplők, remélem majd azért a legvégén találkoznak, már ha életben maradnak. A legjobb mellékszereplők is ebben a részben voltak, Beric Dondarrion, a Vörös Vipera, a Töviskirálynő, Mance Ryder. (Kérdés azokhoz, akik olvasták: Mance vörös-fekete köpenyét Melissandre csinálta?) Szerencsémre a Véreb is felbukkan, és szokás szerint jó fej. Melissandrén kívül egy másik R'hllor papot is megismerünk, Thoros-t, aki Robin Hooddal a Villámúrral bandázik. Visszataszító, amit Thoros csinál, főleg az Epilógus után...továbbra sem szeretem a Tűz Urát, se a híveit. hülye Stannis

Nem tudom, hogy van ez, de én teljesen szerelmes vagyok Rhaegar-ba, pedig már 15 éve meghalt. Szeretnék egy könyvet csak Rhaegarról. Amit Meera és Jojen meséltek Bran-nek Harrenhal tornájáról...legalább háromszor mesélték el, mindig más szereplő, és egész biztos, hogy fontos. Vagy lehet csak a Rhaegar imádatom szeretné, hogy fontos legyen. Ennyi dal, és mese sem volt említve korábban, így egészen Gyűrűk Urás, csak a stílus más kicsit. Többet légyszi senki ne énekelje el a "Medve és a szép hölgy"-et, se a "Castamere-i esőket". Főleg az utóbbit ne, sok volt belőle.

Azt gondoltam, hogy a Lannisterek nagy szarkeverők, -ott ugye Lord Tywin az ÉSZ, a többiek meg csak szeretnének olyan okosak lenni, mint Tywin- de ezek után Roose Bolton, Walder Frey, na meg a Tyrellek is ott vannak az élen. Martellek még remélem fognak szerepelni, a Vörös Viperával szimpatizáltam, kíváncsi vagyok a többire. Kisujj is elég badass karakterré nőtte ki magát, nem gondoltam volna, hogy hajlandó ennyire bepiszkolni a kezét. A motivációi érdekelnének, mert Varys-ról nagyjából tudjuk, hogy kiket támogat, de Kisujj...

A Vörös Nász nem rázott meg annyira. Kegyetlen volt, és undorító, de már Zúgóban lehetett sejteni, hogy baj lesz. Még jó, hogy nem hívták meg a Patkányszakácsot. Vajon ezek után van olyan, aki nyugodt szívvel házasodik meg Westeros-on? Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul, de a legfontosabb: szerintetek ki lehet Azor Ahai?

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane, Rhaegar Targaryen

"Artu panaszosan csippantott egyet.
– Nem – felelt Thripio –, nem hiszem, hogy kedvel téged.
A második csipogás sem enyhített a magasabbik robot szigorú hangján.
– Nem, én se szeretlek."

Bizony, ez nem vicc, tényleg elolvastam, és írok róla. Stone eseményére jelentkeztem, mert már legalább másfél hónapja kölcsönkértem az eredeti Star Wars könyveket Herceg úrtól, és vissza kéne adni.

Hogy megértsétek, milyen beteges kapcsolat fűz az eredeti filmtrilógiához, jobb ha mesélek kicsit. Négy vagy öt éves voltam, amikor mozikba került a Special Edition változat, és anyuék kitalálták, hogy elvisznek rá. A mozi akkor még ilyen nagy családi program volt, amire minden gyerek szívesen ment, csak azt nem értettem, hogy mégis miért akarnak az én kedves, konzervatív szüleim egy HÁBORÚS filmre elvinni?!? (Előtte csak olyanokat néztem, hogy Sok hűhó semmiért, vagy Hair, meg persze Disney összes) Beültünk a moziba, és valahol az első 1 perc után kicsit megváltozott az életem. Megismertem az első szerelmemet, Luke Skywalker személyében, és hivatalosan is filmbuzi lettem. Azóta elég jelentős Star Wars gyűjteményt sikerült összeszednem, kedvencem az R2-D2 alakú ébresztőóra, amit anyu ki akart dobni, de én megmentettem. (Kakaós-csiga hajam is volt, aztán amikor nagyobb lettem, átálltam a jedi padawan hajviseletre.)

Máig tudom kívülről a régi filmeket, és bár nem nézem olyan gyakran, de azért különleges helyett foglalnak el a szívemben (hú, ez de nyálas lett...). A rokonaim egyébként nem díjazzák a filmes megszólalásaimat, szerintük ijesztő, amikor azt mondom, hogy "Hitvány tudásod nem vetekedhet a Sötét Oldal hatalmával!", vagy amikor a filmmel párhuzamosan mondom a szöveget. (Egyszer ki kéne próbálnom úgy, hogy némára állítom, és én mondom az egészet. Ez miért csak most jutott eszembe?) Az új filmeket annyira nem szeretem, nem is néztem meg őket olyan sokszor. Emlékszem, az újak előtt pár nappal már megjelent a könyvváltozat, én megvetettem, és egy éjszaka alatt kiolvastam, hogy utána nézhessem végre moziban, de a könyvek jobbak voltak.

Szóvalizé...a könyv. Túl kellett tennem magam a sokkon, hogy fonetikusan leírták, hogy Artu Detu, meg Szi Thripio. Az első pár oldalon még minden olvasásnál fájdalmasan felvinnyogtam, aztán megszoktam. Azt szeretem a Star Wars könyvekben, hogy benne vannak a kimaradt jelenetek is, meg azért valamivel mégis több, mint a film. Itt a szereplők összetettebbek, nem csak a szokásos hercegnő-parasztfiú-laza csempész szerepeket látjuk tőlük. A filmben például soha nem vettem komolyan Luke Leia iránti érzelmeit, mert úgy tűnt, ő sem gondolja annyira komolyan, épp ezért a könyvben az utolsó bekezdés nagyon ütött, Luke teljesen belezúgott a hercegnőbe. Vicces ez a szerelmi háromszög leírás. Szerintem ha korábban olvasom, a film ismerete nélkül, akkor teljesen máshogy képzelem el a szereplőket. Néha elég kidolgozatlanok a leírások, például Vader jellegzetességeit hiányoltam, mintha magától értetődne, hogy az olvasó látta a filmet, és tudja, hogy néz ki Vader. Egyik kedvencemnek, Tarkin-nak a filmben kevés jelenete volt, de itt végre kedvére kiszemétkedhette magát. Kár, hogy nem tudok elvonatkoztatni, pedig úgy sokkal érdekesebb lett volna. A könyv legkülönlegesebb pontja az előszó, ahol a Whill Krónikából olvashattunk egy rövid részletet a Régi Köztársaság bukásáról, és Palpatine hatalomra kerüléséről (ezt hiányoltam a filmből, el lehetett volna rendesen magyarázni, hogy mégis mi ellen lázadnak, és milyen háború volt). Érdemes elolvasni fanoknak, és azoknak, akik még nem tudják, kicsoda Csubakka, de akik utálták, ők ezt is utálni fogják.

Én továbbra sem foglalkozok a negatív véleményekkel, ez a sorozat akkor is epikus, és kész. Szívem szerint már rég jedi lovag lennék.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Darth Vader

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity

"– Íme. A hatalom ott van, ahol az emberek hiszik, hogy van. Ott, és nem máshol.
– A hatalom tehát egy komédiás szemfényvesztése?
– Árnyék a falon – suttogta Varys. – De az árnyak ölni tudnak. És néha nagyon kicsi ember is óriási árnyékot vethet."

Továbbra is csak lassan tudom olvasni a Tűz és Jég dalát, de haladok, és egyre jobban szeretem.

Az első rész végén kisebb káosz alakult ki Westeroson, ez tovább fokozódik a Királyok csatájában. Négy király is magának követeli a koronát, aztán ott van még Dany, aki megtépázott Khalasar-jával vándorol.

Lehet egyedül vagyok ezzel a világegyetemben, de Tyriont továbbra sem tudtam megkedvelni. Itt már ő a Király Segítője, és jól magára talál az udvari intrikák, és érdekbarátságok világában (az elején még érdekelt is, hogy mit csinál, aztán úgy a felénél meguntam). Ha eddig kétségeim voltak a származásáról, itt egyértelművé válik, hogy igazi Lannister. Cersei egy idióta, ez egyre feltűnőbb, Jaime meg nem sokat szerepel, de az a kicsi is jelentős.

Starkék egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek, Jon az Éjjeli Őrséggel elment a Falon túlra, de Benjen továbbra sincs sehol, Arya a halállistáját mantrázza, Robb háborúzik. Az első részben nem gondoltam volna, hogy Sansa és Bran fejezetei jók lesznek, de most a könyv végére az ő sorsuk érdekelt legjobban (a kedvenc részem pont Sansás, lehet találgatni, hogy melyik :P).

Dany-vel nem történik túl sok minden, azt leszámítva, hogy vándorol (Westerossal ellenkező irányba persze, nehogy minden túl egyszerű legyen...). A könyvsorozat eddigi legjobb része szerintem, amikor a Halhatatlanok Házában látogat; az ottani látomások egész biztos, hogy valóra fognak válni, sőt szerintem előrevetítik a következő részek fő történéseit. Ja, és a könyv végén érkezik valaki Dany-hez, akit jó régen láttunk utoljára :)

Plusz két szempontszereplőt kapunk (a prológust leszámítva), az első Theon Greyjoyt, aki még annál is hülyébb, mint ahogy eddig gondoltam, második az ex-csempészt Davos-t, aki most Stannis Baratheonnál szolgál. Kettőjük közül Davos valamennyivel érdekesebb, mert általa nyerünk betekintést Stannis táborába, ahol csúnya dolgok vannak készülőben. Stannis még Eddard Starknál is karótnyeltebb pasi, akit kezdetben mindenki becsületesnek tart, de aztán egyre inkább elveszti önmagát. Nálam már az elején elásta magát, remélem soha nem lesz az övé a vastrón. (Még hogy Azor Ahai...szvsz Stannis ezt még nagyon meg fogja szívni.)

Néha megdöbbent az összetettsége ennek a regényciklusnak, kíváncsi vagyok, hogy fogja majd Martin lezárni. Egyre több szálat mozgat, egyre több helyszínen, fogalmam sincs, hogy tudja fejben tartani... Amit imádok benne, hogy elgondolkoztat, szinte megállás nélkül gyártom a teóriáimat az álmok-látomások-jóslatok alapján, és alig várom, hogy valamelyik valóra váljon. A problémám pedig ugyanaz, mint az első részben, hogy nekem ez továbbra is túl tömény, és egy kicsit túlírt, egy csomó felesleges jelenettel, de ettől függetlenül szeretem, mert jók a szereplői, és a fő történet érdekes. Most csak egy megrázóbb haláleset történt (nem fogom megbocsátani az elkövetőnek), és a vége sem volt olyan epikus, mint amikor Dany sárkányai kikeltek. Tartok egy kis szünetet, befejezem a könyveket, amiket elkezdtem, és csak utána állok neki a Kardok viharának. (A képen Renyl és a barack látható, háttérben az idegbeteg Stannis :P)

Július 12.-én fog megjelenni a sorozat ötödik kötete, A Dance with Dragons címmel, ennek örömére majd érkezik egy kis Tűz és Jég dala meglepetés, majd érdemes aznap felnézni a blogra.

értékelés: 4/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane

A tavalyi év egyik meglepetés-kedvence lett nálam a Crowfield átka, de nem is gondoltam, hogy ilyen hamar érkezik a folytatás. A második kötettel már előrelátóbb voltam, mint az elsővel, és kivártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell mást csinálnom, csak elveszni az apátságot övező sötét titkok, és a Foxwist erdő rengetegében.

A történet három hónappal azután folytatódik, hogy megtört Crowfield átka. Hatalmas repedés nyílik a templom falán, Szent Kristóf arcát kikaparják egy freskóról, a szerzeteseket rémálmok gyötrik, és az apátság egyre hátborzongatóbb események színterévé válik. Miféle gonoszt ébresztett fel Alys anyó Crowfield falain belül, aki elől még a tündérek Sötét Királya is elmenekül?

Ez a rész még jobban tetszett, mint az első, pedig azt is agyon dicsértem. Mivel itt már régi ismerősként köszöntjük a szereplőket, és az apátságot, több oldal maradt a cselekménynek, és ez mindenképpen javára vált a könyvnek. Egy rövid bevezető után máris fenyegetően vicsorognak ránk az árnyak. Veszélyesebb, és félelmetesebb kalandok várnak a kedvenceinkre, de szerencsére a hob még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes megőrizni a humorérzékét. Jobban megismerjük Shadlock-ot is, aki már nem  olyan ijesztő, mint Bone úr kísérőjeként, és (amikor épp nem a varjúfejű gonosz után nyomoznak) zenélni tanítja Williamet. Csiga testvér most nem kap olyan nagy szerepet, néha feleslegesnek éreztem a jelenlétét, beleszürkült a többi testvér közé. Furcsa kicsit, hogy ő és a perjel ilyen jól megbirkóznak a mágia, és egy alkimista jelenlétével, pedig még mindig csak 1348-ban járunk. Továbbra is pozitívum, hogy teljesen hanyagolják a romantikát, nem is hiányzik, Walsh így is ügyesen fenntartja az olvasó érdeklődését, és a romantikát pörgős akciójelenetekkel helyettesíti. Viszont az, hogy nincs szerelem, nem jelenti, hogy nem is kellenek női szereplők, márpedig jelenleg Alys anyó az egyetlen. (De lehet ez azért van, mert elsősorban fiús könyv.)

Igényesen megírt, de közben mégis olvasmányos gótikus regény, amit nem könnyű letenni; és mivel már nem annyira ártatlan, és kedves, mint az előzménye, idősebbeknek is legalább annyira szórakoztató, mint egy tininek. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert nagyon sok lehetőség van még a történetben, és a karakterekben.

A borítóval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ugye Will van a képen? De ha az ő, akkor miért szőke, mikor az első rész borítóján fekete volt a haja?

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum Kiadónak!

értékelés: 5/5

Az első rész után szinte azonnal kezdtem a másodikat, el is jutottam kb. a feléig, ahol aztán megtorpantam, mert nem tetszett. Megint egy Molyos beszélgetés kellett hozzá, hogy folytassam, és annyira nem is bántam meg, utána pár óra alatt ledaráltam a maradékot, de így is nagyon vegyes érzésekkel tettem le a könyvet.

"Katniss, akit a Viadalon úgy becéztek, "a lány, aki lángra lobbant", most elhagyja a pislákoló lángokat, a csillogó ékszerekkel kirakott ruhákat és a halvány gyertyafényre emlékeztető estélyiket. Katniss most már olyan pusztító, mint a futótűz."

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, ám mégsem élhetnek nyugodtan, mert a Kapitólium lakói lelkesen várnak minden újabb hírt a "tizenkettedik körzet elátkozott szerelmespárjáról". Győzelmi körútra indulnak a nyomorgó körzetekben, ahol azonban Katniss viadalos trükkje sokkal többet jelentett; egy lehetőséget, hogy szembe lehet szállni a Kapitóliummal. Közben már szervezik a 75. viadalt, ami a Nagy Mészárlás néven fut, és ha Katniss nem elég óvatos, könnyen az arénában találhatja magát újra.

Kezdem a negatívummal, hogy gyorsan túl legyek rajta, és írhassam a jót. Az eleje valami katasztrófa! Iszonyú nyögvenyelős, Katniss bosszantóbb, mint eddig bármikor, állandóan vívódik, hogy 1. melyik pasit válassza (mintha nem lenne egyértelmű...), 2. jajj, mi lesz a családjával (úgyis meghalnak, mert az élet kegyetlen, és ha egy kis realitást akar belecsempészni az írónő, akkor megöli őket) Ez a rinyálás tart a könyv feléig, vagy talán kicsit tovább, hogy aztán a főszereplők visszakerüljenek ugyanabba a helyzetbe, amiből az előző rész végén kikeveredtek. Tényleg nem volt más ötlete Collins-nak? Ez így elég gagyi. Viszont pont ebből következik a pozitívum része. Valószínű Collins rájött, hogy mit rontott el a korábbi Viadal leírásánál, és tanult belőle, mert a Nagy Mészárlás jóval izgalmasabbra sikerült (csak megint túl rövid!!!). Maga az aréna is jóval több fantáziáról árulkodik, mint az előző, és ehhez még jönnek az új szereplők, akik végre nem csak vázlatok Katniss árnyékában, hanem igazi szerethető karakterek. Sajnos Peeta is belesüllyed egy elég hasonló szenvedésbe, mint Katniss, ezért nálam ő most közel sem volt akkora kedvenc, mint korábban, de szerencsére megjelent Finnick, akinek (végre!) van humorérzéke, ami ugye kevés szereplőről mondható el a sorozatban. Nálam ő mentette meg a könyvet. Második kötethez méltóan hatalmas cliffhanger a befejezés, azok is el fogják olvasni a folytatást, akiknek amúgy nem jött be a történet, mert muszáj tudni, mi lesz a vége.

Azt igazán megmondhatnátok, hogy Gale minek van? A legfeleslegesebb szereplő az egészben, nagyon utálom. Snow elnököt egyelőre nem tudom hova tenni, meg a felbukkanó Tizenharmadik körzetet sem. Valahogy nem hiszem, hogy Katniss-nak annyival jobb lenne a lázadók között; szimbólumot csináltak belőle, úgy rángatják, mint valami marionett bábut, de senki sem kérdezte meg, hogy ő mit akar. Lesz itt még dráma bőven.

Finnick miatt egy hangyányit jobban tetszett ez a rész, mint az első, viszont nehezen bocsátok meg az unalomba, és nyálba fulladó részekért, úgyhogy marad a korábbi értékelés. De ezek után valami nagyon menő befejezést szeretnék látni, olyat, amitől hanyatt esek!

értékelés: 4/5

Vallomás: csak azért olvastam el, mert annyit beszéltek körülöttem a filmről, meg mindig belefutottam ilyen Éhezők viadalás hírekbe, és elkezdett idegesíteni, hogy nem tudom, miről van szó. Akkor jött a sokk, amikor bejelöltem Molyon, hogy olvasom, és rögtön tizennégyen kedvencelték. Ledöbbentem, hogy ennyien szeretik, és megnyugodtam, hogy akkor azért annyira rossz nem lehet...

Vallomás 2.: Olvasás közben végig ettem, mivel a regény elég nagy százaléka az evésről szól. Az elején éheznek, akkor azért korgott a gyomrom, aztán amikor végre tudnak kontroll nélkül zabálnak, akkor azért rohamoztam meg a hűtőt. Aztán persze kezdődött minden elölről, éhezés, és zabálás, mire a könyv végére értem, felettem az itthoni kaja-készletet.

Valamikor a jövőben játszódik ez a tini-disztópia, Észak-Amerika helyén egy tizenkét körzetre osztott ország, a diktatórikus Panem területén. Minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, amikor 24 gyereket sorsolnak ki (minden körzetből egy fiút, és egy lányt), hogy aztán egy arénában élet-halál küzdelmet vívjanak egymással. A végén persze csak egyikük maradhat életben. A 16 éves Katniss kishúga helyett jelentkezik a viadalra, és ezzel reményt ébreszt a tizenkettedik körzet lakóiban.

"Arról nem is beszélve, hogy valahányszor csak eszembe jut a kivágott nyelvű lány, úrrá lesz rajtam a rettegés. Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat."

Katniss elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, amivel nekem csak annyi bajom volt, hogy sehogy sem sikerült megszeretnem őt. Sokszor nem is értem a karakterét, bizonyos helyzetekben nagyon éretten, és felnőttként viselkedik, aztán a következő pillanatban pedig a legegyértelműbbet sem bírja felfogni. Van, hogy rettenetesen bután, és naivan áll hozzá dolgokhoz, ami a második kötetben csak fokozódik (de arról majd később). A másik kiválasztott, Peeta sokkal szimpatikusabb, ő volt a kedvencem, meg az alkoholista mentoruk, Haymitch, akiről remélem több minden kiderül a következő két részben. Elég egyszerű az egész, a Kapitólium gonosz, mert hagyja éhezni a körzeteket, és legyilkoltatja a gyerekeket, Katniss pedig a lázadó, aki bár véletlenül kerül bele az események közepébe, de ha már ott van, jól megkavar mindent.

Nem volt rossz könyv, de valahogy kevés; sokkal jobb lehetett volna. A mellékszereplőkre alig szánt időt az írónő, kidolgozatlanok, és sablonosak (pl.: a többi kiválasztott), aránytalanul sokszor van központban a kajálás (értem én, hogy miért, de attól még unom!), és maga a viadal közel sem kap akkora hangsúlyt, és nem olyan izgalmas, mint ahogy várnánk. Az eleje számomra túlságosan el volt nyújtva, és a vége is olyan semmilyen, mintha rossz helyen lenne elvágva a könyv. Azért persze el fogom olvasni a többi részt is, mert érdekel, mi lesz belőle, és a filmet is biztos megnézem, de nem estem hanyatt tőle. Szórakoztató tini könyv, ha már unod a céltalan romantikát, egy olvasást mindenképp megér.

u.i.: Tetszik a borítók szimbolikája, pedig amúgy rondák, de jó ez a fecsegőposzáta :)

értékelés: 4/5

"… vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te."

Az első rész után azonnal nekiugrottam a következőnek, aztán elmaradt a poszt, mert nem bírtam köztük szünetet tartani, és egyben olvastam a maradék három részt. Ezzel csak az a baj, hogy gyorsan vége lett, én meg azóta vergődök, mert valahogy egyik olvasmányom se tetszik, egyik sem a Csodaidők, és legszívesebben elkezdeném elölről az egészet, de nem fogom, majd csak karácsony körül, addig visszafogom magam. Így inkább írok róla, bár már egy hónapja, hogy befejeztem, de nem baj, ha van itt a blogon is róla valami. Az előzőhöz hasonlóan most is egy elég szubjektív vélemény lesz ebből.

Az első rész megrázó vége után úgy kezdtem a másodikat, hogy minden haragomat Yaan-ra vetítettem ki, aki aztán fejre is állhatott volna, akkor se tud olyat csinálni, hogy megbocsássak neki. Pedig Yaan próbálkozott, de elég későn érő típus lehet, mert csak a negyedik részre sikerül rendesen összeszednie magát, ott meg annyira, hogy a könyv második felére ő lett a kedvencem (csak miután kivégezték a nr. 2 kedvencemet), amit jó nehéz volt bevallanom magamnak, mert hát mégis csak Yaan-ról van szó. Sőt, a könyv egyik legviccesebb jelenete is hozzá kapcsolódik, bár ez nem épp az ő érdeme.

A második és harmadik rész a háború borzalmaival szembesít, hogy aztán a negyedikben feloldja az addig felgyűlt feszültséget, és megpróbálja rendbe hozni a szereplők szétzilált életét. Kicsit izgultam, hogy ez nem fog sikerülni, hogy úgy járok a végén, mint a HP epilógusnál, de szerencsére minden jól alakult, és elmaradt a giccsbe hajló befejezés (vagy talán egy ici-picit giccses volt, de az kellett a lelki békémhez). Imádtam a háborús leírásokat, a kidolgozott hadmozdulatokat, a csatákat, és bár sokszor előre ki lehetett találnia a nagy titkokat, hogy ki kinek a kije, meg pár csavart, de még így is volt, hogy döbbenten bámultam a könyvre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha éveket kell várnom például a második, és a harmadik rész között, valószínű teljesen bekattanok. Számomra nagy szó, hogy végig megtartotta az első rész varázsát, pörgős volt, egy pillanatra se éreztem, amit mondjuk G.R.R Martin-nál igen, hogy túlírt lenne.

Persze elfogult vagyok továbbra is, ezt kár lenne letagadni. Szeretem az egészet, főleg talán azt, hogy emberből vannak a szereplők, halmozzák a hibákat, rossz döntéseket hoznak, és így életszerű az egész. Nincsenek szuper-képességek, se világmegváltó szerelmek, inkább olyan, mint az élet, sokszor csak véletleneken múlik miden. Nagyon örülök, hogy nem engedtem elhatalmasodni az előítéleteimet, és végül elolvastam a Csodaidők sorozatot, azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek, aki hajlandó végighallgatni :) Most a nagyimnál van a könyv (ma vitte el a negyedik részt), aki kijelentette, hogy ez a legjobb, amit valaha olvasott.

Az előző posztban nem írtam a alcímekről, úgyhogy most csak így megemlítem, hogy annyira nem tetszenek (meg a borítók se). A Prédikátor könyvéből angol alcímnek használt 'Time to Heal', meg a többi time-os jobban illene hozzá (csak a fordítást kéne átgondolni, mert angolul jól hangzik, magyarul viszont nem annyira), többet is mond a könyvről, meg figyelemfelkeltőbb. Mindegy, ez inkább csak ilyen saját elmélkedés, hogy lehetne minél több emberrel elolvastatni, mert nekem most ez lesz a misszióm (a könyvtárban majdnem egy néni kezébe nyomtam, de aztán túl gyáva voltam. majd legközelebb). Ha tudnék írni, biztos gyártanám hozzá a fanficeket (mert SPOILER az én fejemben Ronen végig életben volt :P), de így csak annyit tudok tenni, hogy ülök, és várom, hogy Eta befejezze az Időcsodákat, amiben SPOILER Ronen tényleg életben van :)

Sokat gondolkodtam olvasás közben a Kaven-ről, meg a nagycsaládi rendszerről, és arra jutottam, hogy én szívesen élnék úgy, mint ők. Lehet, hogy sokkal kötöttebb, és ott az a rengeteg szabály,a vallásosság, de mégis olyan biztonságot jelent, ami a külsős világban nincs meg. Szóval ha valaki tudja, mikor indul a következő űrhajó az Alfára, szóljon légyszi, szívesen áttelepülnék.

értékelés: 5/5

Ha nincs a sorozat, ami az utóbbi időben legalább akkor média figyelmet kapott, mint a királyi esküvő, soha eszembe nem jut elkezdeni a Tűz és Jég dala ciklust. Főleg azért, mert tucat-fantasy-nak néz ki borító alapján, de az se épp biztató, hogy befejezetlen, meg ugye lassan olvasok, és riasztó ez a pár ezer oldal. No mindegy, amint megláttam Sean Beant, meg az óriásplakátokat azzal, hogy 'Winter is coming' már nem volt kérdés, hogy ez nekem kell, méghozzá a film előtt.

A terv, miszerint gyorsan kivégzem a könyvet, jól megbukott. Nem volt egyszerű, sőt inkább nehezen hangolódtam rá Westeros világára. Persze ez főleg az én bajom, valami akciódús, pörgős fantasy-t vártam, aztán meglepődtem, hogy nem az. Mert a Trónok harca inkább hömpölygős. Mivel rengeteg szereplő szempontjából követjük a történéseket, és fejezetenként ugrunk nem csak az időben, hanem a térképen is (van, hogy másik földrészre, máskor csak pár ezer kilométerrel odébb), így számomra nem volt épp zökkenőmentes az olvasás. Ehhez még jött egy halom név, amiket fejben kellett tartani, na meg a személyes motivációik, hogy ki éppen miért harcol, és miért utálja a másikat (ne legyenek illúzióitok, senki sem olyan könnyen kiismerhető, hogy ezt elsőre el lehessen dönteni). Szóval azért problémás volt a kapcsolatunk, párszor félre kellett raknom, és szusszanni, de végül csak nyertem. A végéért meg olyan mérges vagyok Martinra, mert ilyen cliffhanger befejezés után nem fogom kibírni, és kezdem azonnal a következőt.

Meg sem próbálom vázolni történetet, mert túl összetett, meg egyébként is az elmúlt egy hónapban sokan megtették. Nem olyan varázslós mesés, mint a Gyűrűk ura, inkább egy középkori lovagregényre hasonlít, de a legtalálóbb jellemzés talán a "rózsák háborúja" fantasy-ban. A nemesi házak hatalomért való csatározása van a középpontban, átszőve politikai játszmákkal, gyilkosságokkal, és titkokkal, közben pedig közeleg a tél, és Westeros lakóinak inkább össze kéne fogni, hogy az északról érkező néma fenyegetéssel szembe tudjanak szállni, de ők ezt figyelmen kívül hagyják. Jól kidolgozott szereplőket kapunk, sokkal karakterközpontúbb a történet, mint a GyU (talán a szempontok váltakozása miatt), és szerencsére egészen minimálisak a tájleírások, így a rengeteg intrika mellett még az is befogadható. Martin forgatókönyvírói gyakorlata, ami jól látszik a párbeszédeknél, meg a jelenetek váltakozásánál, sokszor egészen filmszerű. A legnagyobb baja, hogy túl sok, én úgy éreztem, hogy gyakran válik túlírttá, ilyenkor vettem elő pihenésképpen másik könyvet.

"Azt mondta, a hold egy tojás, Khaleesi – folytatta a lysi leány. – Egykor két hold volt az égen, de az egyik túl közel merészkedett a Naphoz és a melegtől megrepedt. Ezer meg ezer sárkány özönlött elő belőle és inni kezdtek a Nap tüzéből. Ezért lehelnek a sárkányok tüzet. Egy napon a másik hold is megcsókolja a Napot, az is megreped és a sárkányok visszatérnek."

Lehetne realista fantasy-nak nevezni, de szerintem bőven lesz itt még kaland a mágiával, meg a természetfeletti szörnyekkel a következő részekben. És ha már realitás, az író nem spórolt a vérrel, hullanak a fejek, és naturalista szexjeleneteket is bőven kapunk az arcunkba. Még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen átlátom ezt a könyvet, olyan összetett, hogy a legjelentéktelenebb döntés is hatással lehet egy onnan távol élő sorsára, így majd inkább a hét kötet elolvasása után visszatérek rá (ha egyszer tényleg befejezi Martin), de az biztos, hogy ez kemény felnőtt világ (férfiaknak is legalább annyira élvezetes olvasmány lehet, mint nőknek, annyi fegyvert, és csatát látunk, meg a középpontban is nagyrészt férfi szereplők állnak), fantasy-ra éhes gyerek kezébe ne kerüljön.

Martin amellett, hogy aktívan részt vesz a HBO sorozat készítésében, írja a következő regényét (meg növeszti a szakállát), elég aktívan blogol is, amibe érdemes belepillantani itt. A sorozatot is ajánlom, kimondottan jól sikerült, pedig én finnyás vagyok ilyen téren (sőt, pár megoldás jobban tetszik a sorozatban, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert meglincselnek a rajongók :P). A kedvenc trailerem érzékelteti legjobban a Westerosra köszöntő zűrzavart, mert minden főbb szereplőt a Vastrónra ültettek, ezzel is jelezve, hogy itt mindenkinek esélye van a legvégén megszerezni a koronát.

Jah, és még meg kell említenem a fordítást, amitől a hideg rázott, annyira béna pár helyen (Havas Jon a legrosszabb, de Királyvár, meg Deres is dobogósok), főleg ezért vonok le fél csillagot (meg mert remélem, hogy ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre jobb a történet).

értékelés: 4,5/5

"A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz."

Sokat vitáztam magammal, hogy kell-e nekem újraolvasni A Gyűrűk Urát. Utoljára talán 6 éve vettem kézbe, kiskoromban a legnagyobb kedvencem volt (nyolcszor minimum olvastam 12 és 14 éves korom között, de lehet többször), és rettenetesen féltem tőle, hogy csalódni fogok, már nem fog tetszeni. Húztam amíg lehetett, néha levettem a könyveket a polcról, megszaglásztam, megsimogattam őket, vágyakozó pillantásokat vetettem rájuk, és a Molyon is egyre gyakrabban, és irigykedve vettettem rá magam a Tolkien-t olvasó emberekre. Így ment ez egy darabig, sajnáltam rá az időt, mert annyi jó könyv jelenik meg, és régiek közül is olyan keveset olvastam, A Gyűrűk Ura meg nem egy nap. Aztán mégis hagytam magam elcsábítani, a végső lökést talán a Veszélyes dolog kilépni az ajtón posztom adta meg, és az, hogy láttam Heloise, és PuPilla milyen lelkesen olvassák újra a Harry Potter sorozatot, pedig az bőven több, mint három könyv. Majd szép lassan, megfontoltan haladok (a második közepénél valószínű nagyon be fogok lassulni), és olvasok mellette mást is, hogy a blog se haljon meg addig, amíg átrágom magam ezer oldalon.

"Az emlék csak tükör, ha mégoly tiszta is mint Khaled-zaram tükre. Vagy legalábbis Gimli, a törp szíve ezt súgja. A tündék lehet, hogy másként látják. Hallottam is, hogy számukra az emlék nem annyira álom, mint inkább a világ hajnalának képe"

A történetet valószínű mindenki ismeri, ha nem könyvből, akkor filmből, de mégis írok róla picit. Innentől erősen SPOILERES tartalom következik, szóval akik még semmilyen formában nem találkoztak A Gyűrűk Urával, azoknak nem ajánlott tovább olvasni.

Frodó, a hobbit (120 centi, szőrös lábú, szeret pipázni) utazása, hogy végrehajtson egy teljesen lehetetlen küldetést, elpusztítsa az Ellenség legnagyobb fegyverét, a Hatalom Gyűrűjét, amivel örök homályba boríthatná Középföldét. Ha egy mondatban kéne összefoglalni, akkor valahogy így, de ez a történet sokkal több ennél. Emberek, tündék, hobbitok, és törpök, akik félreteszik a régmúlt sérelmeit, hogy együtt harcoljanak mindazért, ami a világban szép. Tolkien egy annyira összetett világot, és karaktereket teremtett, hogy már csak ezért is le kéne borulni előtte. Nyelvészként legkedvesebb hobbija volt új nyelveket, és írásjeleket kitalálni, így például a tünde nyelv olyan kidolgozottra sikerült, hogy akár most is lehetne használni (aki tündéül szeretne tanulni, menjen MTT rendezvényekre). Vagy ettől csak én ájulok el teljesen? És akkor még ott vannak a versek, meg balladák, amik akár egy külön kötetet is megérdemelnének -itt még hozzátenném, hogy Göncz Árpád fordítása szintén tökéletes- vagy Középfölde történelme, amiből néha-néha említ részleteket, és ha nem olvastuk a mindenféle előzményeket, akkor is érezzük, hogy ha megkérdeznénk Tolkien-t, mi történt Megyei időszámítás szerint 2132-ben (fogalmam sincs, mi volt akkor, lehet semmi, de nem nézek utána) akkor egész biztos, hogy tudna válaszolni. A Gyűrűk Ura után sokan megpróbálkoztak ezzel a fajta mítoszteremtéssel, de senkinek nem jött össze, mert miután ezt olvastad, a többi fantasy inkább az aranyosan szórakoztató kategóriába esik (meg ugye nem lehet mindenki olyan zseni, mint Tolnien, na).

Most egyébként próbáltam nagyobb odafigyeléssel olvasni, nem csak darálni az oldalakat, és már a megfogalmazásában is van valami letisztult szépség. Hiába van tele tájleírásokkal, mégis élvezet olvasni. Tényleg, ha már a táj: nekem Középfölde tiszta Bakony :) Néha viszont túlzásba esik Tolkien, és elhanyagol pár szereplőt. Mivel ez első kötet, jobban be lehetett volna mutatni a Szövetség tagjait, főleg Legolast, és Gimlit, mert róluk nem sokat tudtunk meg (tudoom, majd később...). Jók még ezek a személyes drámák is, mindenkinek meg kell küzdeni a démonaival, és ez a móriai veszteség után, Lórienben csúcsosodik ki. Tetszett, hogy a könyvben nincs annyira előtérben Aragorn szerelmi élete, mint a filmben, így az egyetlen említésre méltó női karakter Galadriel marad, aki már önmagában is az egyik legellentmondásosabb személy Középföldén, ha ismerjük az előzményeket. (Tudom, hogy tünde, és nem lehet gonosz, de szerintem határtalanul nagyravágyó volt már akkor is, amikor Középföldére jött, és csak úgy tud megtisztulni, hogy lemond a Gyűrűről, ezzel a hatalomról, és visszamegy nyugatra. Ő a kedvencem, ha még nem derült volna ki :D)

Meg nem tudnám mondani, mi az, ami miatt valaki beleszeret ebbe a könyvbe, és nem tartja unalmasnak. Számomra talán azért különleges, mert mindig lehet benne új dolgokat felfedezni, és miközben nagy örök érvényű igazságokat tanít, nem akar több lenni, megmarad mesének, egy monumentális tündérmesének.

"Amint az Ezüst-ér innenső partjára lépett, különös érzés kerítette hatalmába, s ez egyre mélyült, amint beljebb haladt Lórienbe: úgy tetszett, átlépett az idő valamiféle hídján az Óidők egy csücskébe, s most oly világban jár, ami régóta nem létezik már. Völgyzugolyban a régi dolgok emléke élt, Lórienben maguk a régi dolgok."

Mielőtt Harry Potter elcsavarta volna a fejünket, Krabat is megjárt egy Varázslóiskolát, csak az közel sem volt olyan barátságos, mint Roxfort. A harmincéves háború idején Szászország egy eldugott vidékén áll a sötét koselbruchi malom. Gazdája, a félszemű, félelmetes Mester Fekete Iskolát működtet, ide kerül molnárinasnak Krabat. A fiúk nappal dolgoznak, éjszaka pedig varjúvá változva magolják a sötét igéket. Mivel azonban mindennek ára van, minden szilveszter éjszakán, titokzatos körülmények között meghal egy legény. Krabat menekülne, de erre csak egy, kockázatos lehetőség létezik: ha van egy lány, aki igazán szereti, és kiállja érte a Mester próbáját.

1985-ben jelent meg Magyarországon, gyorsan elfogyott a könyvesboltokból, azóta pedig a szinte kaphatatlan kategóriába tartozik. Egyébként nagyon szép kiadás, dupla oldalas, ijesztő fekete-fehér illusztrációkkal, amik jól tükrözik a könyv hangulatát.

Csak úgy tudnám jellemezni, hogy horror-mese, de abból is a régi, klasszikus fajta, amit fiatalok, és felnőttek egyaránt szeretnek. Németországban már évek óta a legnépszerűbb gyerekkönyvek közé tartozik. Preussler nagy hangsúlyt fektet a keresztény hagyományokra, fontos szerepe van a történetben a Húsvétnak, és az Új Évnek; de ugyanúgy merít a vendek népi hiedelemvilágából, vagy a molnárlegendákból is. (A parasztok régen titkos erőket tulajdonítottak a molnároknak, mert azok képesek voltak szabályozni a folyót, és irányítani egy olyan tiszteletet parancsoló építményt, mint a vízimalom.) Középpontjában egy fausti alku áll, amivel csak a legtisztább érzésekkel lehet szembeszállni, mint a szerelem. Olyan, akár egy népmese, tele szimbólumokkal. A molnárlegények nehéz választásnak vannak kitéve: ha szembeszállnak a Mesterrel, és ő meghal, minden varázserő eltűnik vele együtt, a malom leég, és ők egyszerű molnárok maradnak. Vajon megéri feladni a hatalmukat egy egyszerű, és nehéz életért, ahol nincs biztonság? A malomban, ahol a tizenkét fiatal csak egymásra számíthat, felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a barátságok, és a becsület; ugyanakkor állandóan ott lebeg felettük a végzet, még az álmaikban is veszély leselkedik rájuk, és nem lehet tudni ki lesz a következő, akit elküldenek, hogy megássa a saját sírját.

Hátborzongató könyv, ráférne egy újra kiadás. (Szerintem jól beleillene pl. a Könyvmolyképző Vörös pöttyös sorozatába.) Készült már belőle csehszlovák tévéjáték (megnézni itt), nagyjátékfilm Daniel Brühl, és David Kross főszereplésével (trailer itt), és táncelőadás a Nemzeti Táncszínházban.

értékelés: 5/5

Bevallom, eddig csak pár Holmes filmet láttam, az újat persze, meg a Sátán kutyáját. Utóbbitól nem jött meg a kedvem az olvasáshoz, de szerencsére megérkezett Robert Downey Jr. is a szuggesztív kutya szemeivel, és ott már felmerült, hogy lehet közelebbről ismerkednem kéne Doyle zseniális nyomozójával. A híres eredeti előtt viszont tettem egy (sikeres) kísérletet az ifjúsági verzióval.

Sherlock 14 éves, lelkesen várja, hogy kiszabaduljon a bentlakásos fiúiskolából a nyárra, és hazamehessen, de minden másképp alakul, és egy ismeretlen nagybácsi vidéki birtokán köt ki. A szünet akkor kezd izgalmassá válni a fiú számára, amikor a közelben két titokzatos haláleset is történik, és újdonsült barátaival veszélyes nyomozásba kezdenek.

Ahhoz képest, hogy előzménytörténetet írni rizikós, mert a végén lesz belőle egy nagy égés, mint a Star Wars-nál, itt mégis működik. Lane nagyon összeszedett, és gyakorlott író, aki valószínűleg Holmes rajongó, mert olyan az egész, mint egy főhajtás az eredeti előtt. Tiszteletben tartja a jellemvonásokat, és arra keres alternatívát, hogy hogyan vált a fiúból a világ legismertebb nyomozója; mindezt egy könnyed, olvasmányos, nagyon mai ifjúsági regényben. És talán ezek után mindenki szívesebben veszi kézbe a Doyle-féle változatot is.

Ami néha zavart (ez valószínű azért, mert nem az én korosztályomnak íródott) az a szájbarágós, sokszor túl terjengős stílus, ahogy Amyus Crowe logikus gondolkodásra, tanította Sherlock-ot. Ez lehet érdekes, és értékközvetítő egy tininek, nekem viszont nem tudott újat mondani. Az elején még tetszett is, hogy csak említés szinten odakever olyanokat, mint Bernhard Riemann, de így utólag feleslegesnek érzem.

Olvasás közben azt figyeltem, milyen cseles író ez a Lane. Minden fejezetnek úgy lett vége, hogy az utolsó 1-2 mondatra tartogatott valami meglepetést, ami után már egyszerűen muszáj volt elkezdenem a következő fejezetet is, mert tudnom kellett mi lesz a megoldás. Mivel ez egy kilenc (!) kötetesre tervezett sorozat, bőven maradtak nyitott kérdések, és elvarratlan szálak, de így is élvezetes olvasmány volt.

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum kiadónak.

értékelés: 4/5

"Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.
“Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt.”
London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok."

Nagyon vártam ezt a könyvet, és talán ezért túl nagy elvárásokkal kezdtem olvasni. Jónak tűnt a történet, igazából a kisebb logikai bakiktól eltekintve nincs is vele probléma, mert izgalmas, fordulatos, és tényleg fontos morális kérdések merülnek fel benne, amivel egy fiatalnak előbb-utóbb szembesülnie kell, mint például a halál elkerülhetetlensége, de a stílus nagyon távol áll tőlem. Persze, tisztában vagyok vele, hogy reálisan van ábrázolva a lezüllött londoni fiatalság, nem egy ilyen tinivel találkoztam már, de kérdés, hogy tényleg jó az állandó válogatott káromkodásokat olvasni egy 13 évesnek? Vajon ez mennyire járul hozzá, hogy ők aztán ne így beszéljenek? Amit már többen írtak korábban, a hátsó borítón feltüntetett 12-es korhatár kevés, minimum 15 kellene. Alapvetően engem nem zavar, ha egy szöveg ennyire vulgáris, de itt ennek nem látom semmi célját. A szereplőkkel is gondjaim voltak, főleg az elején, annyira lazán vettek mindent, a saját életüket is, és egyáltalán nem foglalkoztak a tetteik következményeivel. Talán fele ennyire sem lett volna kilátástalan a helyzetük, ha ők nem zárkóznak el mindentől, és mindenkitől. Ami nagyon tetszett, hogy Jem az elbeszélő, kapcsolatot tart az olvasóval, így talán sokkal könnyebb megérteni, és megszeretni a karakterét. A jelenetek filmként pörögnek, nagyon olvasmányos, de lenne még pár lehetőség a történetben; a hibákat fogjuk arra, hogy első könyves írónő, és a következő rész jobb lesz. Olyan jól le lett zárva, meg is lepődtem, aztán jött az epilógus, ami meg a legrosszabb filmes befejezéseket idézi, és csak arra szolgál, hogy lehessen hozzá folytatást írni. Biztos ízlés dolga, de ez a nyomasztó atmoszféra nem nekem való, annak ellenére sem, hogy szinte letehetetlen volt a könyv, és végig izgultam, hogy mi lesz az unszimpatikus főszereplőkkel.

értékelés: 3,5/5

A könyvet köszönöm Bridge-nek és a Lybrum Kiadónak!

A 16 éves Gwendolyn családja minden, csak nem átlagos. Nem elég, hogy előkelő londoni lakásukban inas fogadja a vendégeket, még a családtagjai is furcsák. Csupa nő lakik együtt (na jó, nem, mert Gwen öccse fiú, de ő az egyetlen), a nagymama, Lady Arista a ház úrnője, Gwen anyukája, nagynénje, a rikácsolós Grace néni, unokatesója, a tökéletes Charlotte, Maddy néni, akinek látomásai vannak, de senki nem tudja őket megfejteni, és Gwen két testvére. A családban már évszázadok óta öröklődik egy időutazásért felelős gén, ami Newton jóslata szerint Charlotte-on fog megmutatkozni, de senki sem tévedhetetlen, így végül a teljesen készületlen Gwendolyn találja magát a XX. század elején. Lesz is miatta nagy hiszti, színre lép a másik időutazó, a jóképű Gideon, titkos társaságok, évszázados rejtélyek, és családi titkok kerülnek felszínre, suhognak az abroncsos szoknyák, és már mi sem tudjuk, kiben lehet megbízni. Vajon mik lehetnek a félelmetes Saint Germain gróf céljai? Mi történt a korábbi időutazókkal?

Nem érdekelt különösebben ez a könyv, újabb csilli-villi tini románc, meg egyébként is rózsaszín, és rá van írva, hogy "időtlen szerelem". Úgy alakult aztán, hogy mégis megkaptam karácsonyra, meg beteg is lettem, valami könnyű, lányosat akartam olvasni, elmásztam érte az ágytól a polcig. Aztán reggel lett, a szemeim karikásak, könyv befejezve. Aki olvasott az elmúlt fél évben valószínű tudja, mennyire kiakasztanak a YA könyvek az állandó szerelmi szenvedéseikkel, itt is ezt vártam, de teljesen más. A stílus végre nem olyan, mintha most szabadult volna az írónő az oviból, eredeti karakterei, és története van, nem sablonokból építkezik. Gwendolyn sem az az állandóan lihegő, megmentésre váró agyatlan fruska, inkább próbál alkalmazkodni, és a lehető legjobban kijönni a kellemetlen helyzetekből. A borítón lévő szöveg kisebb túlzás, mert ha két oldalnyi szerelmes ömlengés van benne, akkor lehet sokat mondok. Külön öröm, hogy nem találkoztam semmi természetfeletti lénnyel (meg lehet írni nélkülük egy könyvet?? :O naná). Most először nem bánom, hogy sorozatról van szó, annyi a titok, kicsit a Gemma Doyle-trilógiára emlékeztet, csak jóval kidolgozottabb, érezhetően tart valahova a történet, nem csak úgy vaktában történnek a dolgok. Faltam az oldalakat, szó szerint nem bírtam letenni, ilyen 'na, még egy fejezet, és alszom' aztán persze muszáj volt végig olvasni :)

Maga a kötet gyönyörű (mondom ezt, miután a rózsaszín mindenség kiégette az agyamat), a rajzok az elején, a bőr hatású borító, és a sötét vörös szöveg...el is olvadtam. Nem ömlengek tovább, végre pozitívan csalódtam, és biztos el fogom még párszor olvasni a második kötet megjelenése előtt.

értékelés: 5/5

u.i.: A bejegyzést Norin-nak ajánlanám, neki ezt KÖTELEZŐ elolvasni :)

"Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap"

Nagyon lelkifurdalásom van a sok elmaradt bejegyzés miatt, de már csak egy hét, és kezdődik a másfél hónapos téli szünetem, amikor más dolgom nem lesz, csak heverészni, olvasni, és ide írogatni.

Daniel Sempere tíz éves korában talál rá A szél árnyéka című könyvre az Elfeledett Könyvek Temetőjében, akkor még nem tudja, hogy ez az esemény fogja meghatározni a következő tíz évét. A regény írója a titokzatos Julian Carax, felkelti a fiú érdeklődését, és nyomozásba kezd, ugyanis Carax könyvei szinte teljesen eltűntek. Egy félelmetes, összeégett arcú férfi vadászik rájuk, aki Lain Coubet-nek nevezi magát, mint Carax regényében az ördög. A célja, hogy az összes könyvet elégesse, ezzel teljesen eltörölve Julian emlékét. Ahogy Daniel egyre többet tud meg, úgy válik a kaland is egyre veszélyesebbé; sőt Daniel élete is kísérteties hasonlóságot mutat a tragikus sorsú íróéval. Belecsöppen egy életen át tartó játszmába, halálos szerelmekkel, hazugságokkal, és személyes bosszúhadjáratokkal, miközben a háttérben életre kel a polgárháború után magához térő Barcelona

Lehet megint velem van a baj, és az elvárásaimmal, de Zafón túl sokat akart  ezzel a könyvvel. Válogatás nélkül dobálta bele a misztikusabbnál misztikusabb elemeket, szereplőket, szívfacsaró élettörténeteket, bölcsességeket, és így a végére teljesen hitelét vesztette (ilyen szempontból Coelho-ra emlékeztetett). Annyira jó lett volna, ha egy kicsit visszavesz, nem próbál ennyire erősen hatni rám. A könyv végi nagy titok, ami egyébként egészen korán kitalálható , és amiért mindenki annyit szenved közel sem olyan eget-rengető, mint az elvárható lenne. Az író modorossága miatt sajnos a karakterek, és a párbeszédek is teljesen élettelenné válnak. Ugyanazt csinálja a történettel is, mint a szavakkal, addig csavarja, amíg át nem vált az egész giccsbe. Persze még így is sokkal sokkal jobb könyv, mint amit ma szórakoztató irodalomként adnak, de egy oldal után leszűrhető, hogy ez is szépen megtervezve került ki a bestseller gyárból. Mindegy, nem adom fel, majd sort kerítek az Angyali játszmára is valamikor, és remélem, hogy jobb lesz. Honlap itt, szépnek szép, de azt még külön túlzásnak érzem, hogy zenét kellett komponálni a könyveihez.

Egyébként nálam nehezen indult be a történet (bevallom, elaludtam rajta párszor), aztán a vége felé annyira begyorsult, és volt olyan éjszakám, amikor álmomban összeégett arcú emberek üldöztek. Élmény volt.

értékelés: 4/5

u.i.: a rózsaszín dizájn egy véletlen baleset eredménye, ígérem, hogy csak ideiglenes, és hamarosan átalakul valami kevésbé vattacukor-szerűvé.

Will családja meghalt egy tűzben, ám ő titokzatos módon egy karcolás nélkül megmenekült. Egy közeli apátság szerzetesei vették magukhoz szolgának. Kezdetben nem volt furcsa se az apátság, se az azt körülvevő erdő, de egy nap minden a feje tetejére állt. Will tűzifát gyűjtött, amikor belebotlott egy sebesült hob-ba. A hob nem ember, de nem is állat; tündér-féle, és csak azok láthatják, akiknek birtokukban van a Látás képessége. Will elviszi magával, hogy barátja, a gyógyító Csiga testvér rendbe hozza a hob törött lábát. Nem sokkal később titokzatos látogatók érkeznek az apátságba. Bone úr, aki különös maszkot visel, és szolgája, a vadállat tekintetű, félelmetes Shadlok. A szerzetesek egy halott angyalról suttognak, de hát hogyan halhat meg egy angyal? Árnyékok mozognak az éjszakai sötétben, minden egyre hidegebbé, és borzongatóbbá válik, az erdő nem biztonságos, és nem is lakatlan többé.

Azt a hangulatot kaptam ettől a könyvtől, amit eredetileg a Shiver-től vártam. Hideg, téli borzongás, nem kevés humorral. A Crowfield apátság jól eltalált helyszín, mindentől elhagyatva, erdővel körülvéve, mintha csak arra várna, hogy valami természetfeletti, titokzatos esemény történjen. A tündérek sem kedvesek, se nem jóságosak; kegyetlenek, megvetik az embereket, és háborúban állnak egymással. Ennek a harcnak a középpontjában pedig ott van Will, és az apátság. Nincsenek hétköznapi szereplők, legtöbbjük valami miatt különleges, vagy furcsa, de a titkok nagy része még hátra van. Itt csak megismertük, és megszerettük Crowfield lakóit, volt persze nem kevés izgalom, és vér is, de annyi kérdés maradt válasz nélkül. Van persze második rész is, 2011 tavaszán érkezik 'The Crowfield Demon' címmel. Örülök, hogy végre olyan ifjúsági regényt is sikerült olvasnom, amiben nincsen szerelmes szenvedés, csak szerzetesek, sötétség, meg fantasy.

Ez a könyv is a Lybrum kiadónál jelenik meg november elején, de nem akarom a Méregnaplókhoz hasonlítani, mert egészen más. Ha lehet ilyet mondani, ez inkább fiúknak való. A kiadó remélem még hoz sok ehhez (meg a Méregnaplókhoz) hasonlóan jó, és színvonalas könyvet, mert belopták magukat a szívembe.

Az előolvasási lehetőséget köszönöm Bridge-nek, azóta szemeztem a könyvvel, mióta elolvastam az ő ajánlóját.

értékelés: 5/5

Az Édességek kicsiny boltja után kíváncsi voltam, mit tud még Mary Hooper, meg egyébként is olyan jól mutatnak ezek az Orlandos könyvek a polcomon, van egy külön helyem nekik, ahonnan már csak az Eliza Rose hiányzott.

Miután mostohája kidobja a házból, Eliza Rose belecsöppen a XVII. századi Londonba, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ám lehet ő börtöntöltelék, hableány, vagy narancsáruslány, kitartóan keresi édesapját. Közben találkozik fura szerzetekkel, színészekkel, szajhákkal, jóképű útonállóval, sőt, a királlyal is. Apját ugyan megtalálja, de csalódnia kell, és rádöbben, hogy még jobban magára maradt, akiket családjának hitt, csak idegenek voltak. London ünnepelt színésznőjének, és II. Károly király szeretőjének, Nell Gwyn-nek a szolgálójaként kap betekintést az előkelő társaságba, de nem mond le arról, hogy egyszer megtalálja az igazi családját, és magyarázatot kap arra, miért mondtak le róla. Van egy csipetnyi szerelem is, de a komoly romantika karizmatikus férfi híján elmarad.

Annyira egy sémára készülnek ezek az ifjúsági regények...van a természetfeletti tinis, és a történelmi tinis. Mindegyik jól eladható, és egyiken sem kell sokat gondolkozni. A történet kiszámítható, a szereplők felszínesen megrajzoltak, a párbeszédek élettelenek. Ami mégis felhúzná, az a hiteles korrajz, de Hooper ezt már ellőtte az Édessége kicsiny boltjában, és annak a folytatásában, szóval itt semmi újat nem mutatott. Nagy kár, valami többet, és jobbat vártam, de így biztos kényelmesebb volt megírni. Azt is éreztem közben, amit már Sovay-nál is, hogy ha ezt mondjuk 9-10 évvel korábban olvasom, sokkal jobban tetszik. Hogy valami jót is mondjak, tetszett, ahogy a történelmi szereplőket beleszőtte a történetbe (Nell, Duval...stb), így a tizenévesek olvasás közben tanulhatnak is. Az én fejemben anno így maradt bent, hogy mikor volt a londoni pestis járvány, meg a nagy tűzvész.

értékelés: 4/5

Celia Rees: Sovay

Amikor megláttam az új Rees könyvet a könyvesboltban, azonnal lecsaptam rá. Nagy kedvenc volt anno a Bűbájos Mary, és a Kalózok, a Farkasszem már kevésbé, a Vágyak évadját pedig nem olvastam. Szóval megvettem, leérettségiztem, azonnal ledöntött egy arcüreggyulladás, és így két nap alatt befejeztem. Nem mintha annyira jó lett volna.

A történet 1794-ben játszódik, Franciaországban a jakobinusok vannak hatalmon, Angliában Sovay úgy próbálja megbüntetni hűtlen szerelmét, hogy útonállónak álcázva kirabolja. Ezzel kezdődik minden. London, összeesküvés, végül Franciaország, és a guillotine árnyéka. Ennyiben össze lehetne foglalni a történetet. A karakterek felszínesen kidolgozottak, nem fejlődtek, csak a helyszínek változtak. Sovay egy kliséhalmaz, bátor, kalandvágyó, önfejű, és természetesen gyönyörű, minden férfi, akivel találkozik, a hatása alá kerül. Szereplőkből is túl sok van. Hirtelen megjelennek, és ugyanolyan hirtelen meg is szabadul tőlük az írónő. (pl mi lett Gabriel-el, és az Angliában fogvatartottakkal? vagy Greenwood-dal?) Elég lett volna fele ennyi szereplő, és akkor lehettek volna jobban kidolgozottak. Így mindenki közömbös maradt számomra, senkivel se tudtam azonosulni. Az egyetlen 'akár kedvenc is lehetett volna' Greenwood kapitányt is gyorsan lecserélte Sovay.

Lehet velem volt a baj, túl nagy elvárásaim voltam, és amúgy se érdekel a francia forradalom. Vagy kinőttem az ifjúsági regényekből, de azt azért nem hiszem. Nem volt olyan kimondottan rossz könyv, inkább átlagos, semmi különös, se nem jó, se nem rossz. Azért plusz pont az írónőnek, hogy nem egyes szám első személyben írt, attól kifutok a világból. Így 2.5/5, de nagyon jóindulatú vagyok csak azért, mert Rees, és remélem lesz még ennél jobb könyve.

Magyarul a fenti borítóval adta ki az Orlando kiadó, és bár ez már csak szőrszálhasogatás, de nekem jobban tetszik ez a lenti. A borító alatt viszont gyönyörű barna kötés, a gerincén arany betűkkel csodaszép.

Zene a végére, köszönet érte Norin-nak.