Czikornyai & Patza

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Soha ezelőtt nem hallottam erről a könyvről. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, vagy csak nagyon nem beszéltek róla sehol, mindenesetre elég vicces módon kerül a kívánságlistámra. Kit Haringtonnal néztem egy interjút, és arról kérdezték, hogy mit olvas. Elkezdett beszélni erről a könyvről, hogy mennyire jó, meg mennyire tetszik neki, és olyan lelkes volt, hogy gyorsan rákerestem a címre. Miután megállapítottam, hogy fülszöveg alapján egész érdekesnek tűnik, és akár nekem is tetszhet, jött a következő lépés: a beszerzés. Nagyjából sehol sem lehet kapni, már épp lemondtam volna róla, amikor Nitával egy antikvárium-túrán megláttam egy könyvkupac tetején. Nem volt kérdés, hogy megveszem, sőt, még aznap el is kezdtem olvasni, és jól meglepődtem.

Egy eldugott vermonti magánegyetemen különleges kis csoport szigetelődött el. Öten voltak, megközelíthetetlenek, és ógörögöt tanulnak a különc, de zseniális professzornál. Richard Papen, a feltörekvő új diák miután nagy nehezen bekerül a csoportba mindenre hajlandó, hogy tényleg közéjük tartozhasson. Csakhogy náluk a tanulás nem ér véget az osztályteremben, hátborzongató kísérletekkel próbálják újraélni az ókori görög bacchanáliákat, és megidézni Dionüszoszt. Egy ilyen rituálé alatt azonban meghal egy ember. Nem tudják, hogyan, vagy ki ölte meg, de amikor magukhoz térnek, ott a megcsonkított holttest. És a vért csak vérrel lehet lemosni.

(Zárójelben, és röviden a Dionüszosz-kultusz lényegéről: "A Dionüszosz-kultusz alkalmat teremtett az istenséggel való lelki egység megélésére, egyfajta megtisztulás a földi élet szennyétől. Az igaz életre áhítozó lélek a halál után előnyösebb pozíciókra tehetett szert általa. A halál utáni élet, ill. a halálban élvezhető örömök gondolata az archaikus kor egyik jelentős vallásos irányzatát jelentette, a halállal való nem-törődés (s ennek következtében a halottégetés gyakorlatát folytató), a megmásíthatatlan végzet (anakné, moira) által irányított életben való hit mellett. Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektől és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítő a síron túli világ szenvedélyeiből. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé - ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt." forrás)

Összesen hét főbb szereplője van a könyvnek, akárcsak egy görög tragédiának. A történet nagyon jól felépített, és összetett, a címazonosság Procopius művével egyáltalán nem véletlen. Tartt stílusa letisztult, és intellektuális, még akkor is jó olvasni, amikor valami teljesen lényegtelen dologról ír.

Mivel a gyilkosság már az epilógusban megtörténik, és tudjuk, kik követték el, nem nevezhető kriminek, inkább egy modern Bűn és bűnhődés, vagy pszichológiai thriller. Két részre osztható a könyv, az első a gyilkosság előtti időszakról szól, és hogy hogyan jutnak el a szereplők oda, hogy meggyilkolják egy barátjukat; a második rész pedig a bűn feldolgozásáról, hogy képesek-e továbblépni.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód kivételesen nem zavart, ez szerintem annak köszönhető, hogy a mesélő Richard passzívan vesz részt a dolgokban. Mindenhol ott van, megfigyel, aztán tárgyilagosan leírja az egészet. Hihetetlen, mennyire érzelemmentes, a regény alatt kb. kétszer éreztem, hogy na, ez most megmozdított valamit Richardban, de amúgy olyan jellegtelen figura, aki csak van, de nincs hatással az eseményekre. Annyira a csoporthoz akar tartozni, hogy bármire hajlandó. A többiekkel más a helyzet. Richard kedvencei az ikrek, akik az én szememben teljesen átlagosak, kicsit buták, de szépek. Charles-nak volt pár jó pillanata, de Camilla még Richardnál is semmilyenebb szereplő. Ő azért kellett, hogy legyen egy nő is, de Tartt nő létére sokkal jobb a férfi karakterek ábrázolásában. Francis a meleg hipochonder majdnem kedvenc, nagyon vicces megszólalásai vannak, de az én kedvencem a hideg, és cinikus Henry, a csoport ki nem mondott vezetője, aki egyébként nyelvzseni. Bunny meg...ő Bunny.

Azért megértem, ha valakinek nem tetszik ez a könyv, mert én is belátom, hogy a szereplői elitisták, és sznobok. Ahogy az ógörög csoport elszigetelődik, és azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak, nem épp egy szimpatikus vonás. Julian kimondottan idegesített a tökéletességével, mintha állandóan szerepet játszana. Abban sem vagyok biztos, hogy nem ő kísérletezgetett az osztállyal, szinte soha nem láttam őszintének a megnyilvánulásait. Sokat idéznek filozófusoktól, ókori íróktól, amit imádtam, sikerült is elérnie a könyvnek, hogy elővegyem az ógörög jegyzeteimet, és délutánokon át bogarásszam :)

Ahogy néztem, pont a rendszerváltás után jelent meg Magyarországon, amikor egy halom másik könyv, és jól el is tűnt. Igazán megérdemelne egy második kiadást, főleg, hogy külföldön elég ismert, és elismert regény, szerintem most már értőbb közönségre találna itthon is. (Csak egy új, és szép borító kell, mert a mostanival elmehetne valami tucatkriminek.) Misztikum, bentlakásos iskola, állandó hideg, és hóesés...nagyon erős hangulata van a könyvnek. Nem tudom elég szépen megfogalmazni, mennyire briliáns történetről van szó, tele szimbólumokkal, ezért  különösen azoknak ajánlom, akiket érdekel az ógörög kultúra.

értékelés: 5/5 (az értékelésekhez annyit tennék hozzá, hogy mostanában sok az 5/5, de ez nem azt jelenti, hogy lágyszívű lettem, hanem egyszerűen csak jó könyveket olvasok. ez tudott.)

kedvenc szereplő: Henry

Már korábban is írtam, hogy nem vagyok nagy krimi rajongó, de ez nem áll a Gyilkos elmék sorozatra (csak mióta egyben megnéztem 3 évadot, túladagolásban szenvedek). Bűntényeken belül is főleg a kriminológia, meg a viktimológia érdekel, a gyilkos-áldozat viszony, és a gyilkosban lejátszódó lélektani folyamatok, amikről egy klasszikus krimiben (AC, Simenon, Doyle) nem sokat lehet olvasni. Az védőügyvédek azonban naponta szembesülnek ezekkel a kérdésekkel, így nagyon érdekes olvasmánynak találtam Schirach könyvét.

A német Ferdinand von Schirach a Nürnbergben náci háborús bűnösként elítélt Baldur von Schirach  unokája, így már otthon megtapasztalhatta a bűn és bűnhődés kérdését, amivel aztán sztárügyvédként komolyabban is foglalkozott. Elmondása szerint írni könnyebb, mint ügyvédnek lenni, és ezek szerint jól is megy neki, mert tavaly Kleist-díjat kapott, hazájában bestseller szerzőként tartják számon, és második könyvét (ami Magyarországon is nem sokára megjelenik) már a megjelenéskor elkapkodták.

A Bűnös? kis krimi skiccekből áll össze, amiknek érdekessége, hogy az ügyvéd valóban megtörtént esetekből válogatta. Stílusa végig tárgyilagos, védőként nem  engedheti meg magának, hogy ítélkezzen megbízója felett, csak ismerteti a bűntényeket, mint egy nyomozati aktát. Van itt minden, emberevéstől kezdve testvérgyilkosságig, és egyáltalán nem olyan könnyű eldönteni valakinek a bűnösségét, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Mert hogyan jut el valaki odáig, hogy negyven év házasság után fejszével feldarabolja a feleségét, és utána kihívja a rendőrséget?

"Annak, hogy az ügyvéd ártatlannak hiszi-e a megbízóját, nincs jelentősége. Neki az a feladata, hogy védje a megbízóját. Se több, se kevesebb."

Az egyetlen probléma a történetek rövidsége, legalábbis én még szívesen olvastam volna tovább egy-egy fejezetet. Miközben az emberi felelősségvállalásról, és a bűn természetéről olvasunk, sokszor felmerülnek olyan aktuális kérdések is, mint az etnikumok helyzete Németországban, vagy az alvilág működése. Néha hátborzongató, máskor szánalomra méltó bűnözőkkel találkozunk, és minden esetben lehetőséget kapunk, hogy elgondolkozzunk az emberi tényezők jelentőségén egy bűnesetben, és láthatjuk, hogy a helyes ítéletet nem olyan könnyű meghozni, mint a tv-ben.

A könyv a Partvonal Kiadó dokumentum-krimi sorozatába tartozik, amik közé hamarosan érkezik Schirach legújabb könyve is.

értékelés: 4,5/5

A könyvet köszönöm a Partvonal Kiadónak!

"Madame Maigret nyaralásuk harmadnapján heveny vakbélgyulladással kórházba kerül Les Sables-dOlonne-ban. Maigret szorgalmasan látogatja minden nap azonos időben a kisvárosi klinikán, míg egy nap valaki rejtélyes üzenetet csempész a zsebébe, amelyben arra kéri, hogy szánja meg a 15-ös szobában fekvő beteget. Mielőtt Maigret eldönthetné, mihez kezdjen az információval, az említett beteg, egy fiatal lány meghal, s nemsokára az is kiderül, hogy két nappal korábban a lány sógora, a kisváros tiszteletben álló orvosa ugyancsak halálos balesetet szenvedett. Maigret-t nem hagyják nyugodni a furcsa körülmények, s miközben pihenését tölti járja a Parti sétányt, benéz a vendéglőkbe, issza a könnyű fehérborokat, figyeli a bridzselőket, látogatja Madame Maigret-t , egyre jobban belemerül a nyomozásba."

Maigret nyomozó történetei már jól ismertek Magyarországon, de nem pont az én korosztályom körében. Mikor a nagymamámnak mutattam a könyvet, ő azonnal megörült, hogy 'Jéé, újra van Maigret?' majd lelkesen elmagyarázta, hogy kicsoda a főfelügyelő. Az íróról azonban már tudtam egy-két dolgot, például hogy az ő azonos című regényéből készült A londoni férfi, Tarr Béla filmje. Ez így már önmagában elég érdekes, vegyük még hozzá, amit a Google mond, hogy belga, és 10.000 nő fordult meg az ágyában (állítólag, bár ezt kép alapján senki meg nem mondaná róla).

Nem vagyok valami nagy krimis, Poirot szoktam mindig nézni (ez ilyen közös családi program nálunk), meg olvastam is párat, de mivel kissé paranoiás vagyok, és félek a betörőktől, gyilkosoktól, ezért hosszabb távon nem a legjobb a lelkemnek. (Azt sem értettem soha, hogy az elvetemült gyilkosok miért nem ölik meg a magánnyomozókat? Bár akkor rövid úton vége lenne egy végtelenségig nyújtható sorozatnak.)

Simenon regénye már hangulatában is teljesen más, mint egy Agatha Christie. A főfelügyelő nagyon francia életstílusa szöges ellentétben áll a mindig precíz Poirot-éval. Maigret szeret pipázni (mint itt jobbra a képen), vagy éppen borozni, de ha nyaralásra kerül a sor, osztrigát is szívesen eszik.  Szereti még, ha rendszer van az életében, viszont szabadsága alatt (főleg miután a felesége kórházba kerül) unatkozik, nem tud magával mit kezdeni. Jól jön neki a titokzatos haláleset, majd a gyilkosság, hogy kicsit felrázza, de nem folyik bele nyíltan a nyomozásba, inkább csak beszélget a falubeliekkel, figyeli az embereket.

Klasszikus krimi, szerethető főszereplő, és ami külön jó, hogy a végső nagy megoldást se tudtam kitalálni az első 20 oldal után, mint ahogy általában lenni szokott. Nagyon olvasmányos, én két óra alatt végeztem vele, egyszerűen muszáj volt tudnom, hogy ki a gyilkos. A borítóról már sokan áradoztak előttem, azzal csak egyetérteni tudok, hogy gyönyörű, és azonnal felkelti bennünk a birtoklási vágyat.

Az Agave készített egy jól összeállított oldalt a Maigret sorozatról, megnézni itt.

értékelés: 4,5/5

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak.