Czikornyai & Patza

"Betévedt egy újságoshoz, nézegette a lapokat, a színes magazinokat, aztán a könyvekhez lépett. Mellette egy harmincas nő nézelődött. Vörös haja a vállára hullt, és amikor Paulra nézett, a férfi látta, milyen érdekes a nő szembogara. Titkokat rejtett - és kihívást."

Lehet nem hiszitek el, de teljesen pozitívan álltam hozzá az elején. Azt gondoltam, hogy olyan lesz, mint az elhagyott kiskutyák, akik senkinek sem kellenek, én meg megsajnálom őket, ahogy a könyvet is megsajnáltam. Annyira rossz csak nem lehet! Az elhatározásom,-hogy keresni fogom a pozitívumokat- kemény két oldalig tartotta magát.

Az első megingás a tőmondatoknál érkezett, de mivel jóhiszemű vagyok, azt mondtam magamban, hogy "biztos nyomdahiba". Sajnos már az első fejezetbe annyi ilyen "nyomdahiba" halmozódott fel, hogy nem foghattam többet a véletlenre. Olyan, hogy vessző viszonylag ritkán fordult elő, pontosvesszőről meg álmodni se merjünk.

Második megingás: Fogalmam sincs, hogy ki kicsoda, és nem azért, mert hülye vagyok, hanem mert ugyanolyan mindenki. Elméletileg azért jók a szempontszereplők, mert több szemszögből ismerjük meg a sztorit, és láthatjuk, milyen különbözően gondolkoznak. Nem úgy Fejősnél, akinél lazán ugyanaz a stílus jellemzi a 60 éves európai üzletembert, és a 20 éves amerikai fruskát. Csupa olyan szereplője van, akiknek nincsenek motivációik, csak csapódnak össze-vissza. Elmennek Bangkokba, mert csak, jó részük azt se tudja, miért ment oda, és amikor ott vannak, akkor se tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Ez elég bosszantó, és egyáltalán nem reális, hogy ennyire semmi elképzelésük sincs az életükről.

Miért kell ennyit ugrálni a szereplők között? Mire rájövök, hogy most éppen melyik hülye nevűről van szó (mindegyiknek valami angol tucatneve van: Paul, Robert, David...stb), és hogy hol vannak éppen, addigra vége a neki szánt másfél oldalnak, és jön a következő. (Kivétel Teri múltja, ahova szerencsére mindig ki van írva az évszám.) Olyan ez, mintha Fejős elkezdte volna írni pl. Paul fejezetét, aztán rájött, hogy semmi ötlete sincs, meg ez így tök unalmas, és inkább ugrott Simonra, akinél sajnálatos módon ugyanez a szindróma lépett fel másfél oldal után.

Persze mivel ez egy női könyv, kellenek bele hatalmas női problémák. Egy trendbetegség minimum, valami olyan, amiről már a közértes néni is olvashatott a Nők Lapjában, és átérzi a drámaiságát. De jajj, mi legyen...legyen aaaa...az anorexia! Persze ez csak egy szereplőre elég, nem lehet mindenki anorexiás. Legyen a másik halálos beteg! De nem ám igazából, hiszen nem akarjuk depresszióba taszítani a limonádéra vágyó gyanútlan olvasót. Azt hiszi, hogy halálos beteg, aztán kiderül, hogy téved, és nem fog meghalni. Igen, ez így jó lesz, már Coelho-nak is bejött a dolog. (Ezen nagyon röhögtem, a pasi valami orvosi lexikonból diagnosztizálja magának, hogy gégerákos, és pár hónapon belül meg fog halni. Orvoshoz nem megy el, inkább felrúgja az életét, és értelmetlen költekezésbe kezd. A végén kiderül, hogy hangszalaggyulladása van!!) Vannak még ilyen felbukkanó divat témák, amiknek mindenképp be kellett kerülni, mert hát Fejős már írt róluk cikket, csak át kellett emelni a regénybe. Ilyen a mellplasztika, botox, örökbefogadás; csak az a kár, hogy már unom mindet, és semmi újat nem mond róluk.

Elég menő dolog, hogy az író járt Bangkokban, de ne feltételezze azt, hogy az olvasó is. Írhatja nekem azt, hogy tuk-tuk, de akkor magyarázza is meg, hogy mi az, meg hogy néz ki, mert így nem mond semmit. Ti egyébként tudjátok hogy néz ki egy tuk-tuk, vagy én vagyok ennyire műveletlen? Ezt még eljátszotta pár bangkoki különlegességgel, a végére már úgy éreztem, hogy ujjal mutogat rám, hogy "bibii, én ismerem ezt a szót, te meg nem!" Kíváncsi lettem volna az országra, de a Thaiföld feeling kimerült abban, hogy a szereplők állandóan kurvázni jártak. Hol van a város illata, az egzotikuma? Ez nem Bangkok, csak egy negatív.

A történet olyan kiszámítható, hogy 50 oldal után meg tudtam mondani, mik lesznek a nagy csavarok a végén, és igazam is lett. Mindezek ellenére menthető lett volna a könyv, ha jól van megírva, de annyira jellegtelen maradt a szöveg, hogy egy szakácskönyv is stílusosabb nála. Háromszáz oldal után úgy éreztem magam, mint egy agymosott, soha többet nem olvasok ilyet. A végére valami jót is írok: lehet szégyen, de nekem tetszik a borító, olyan csajos (nem hiszem el, hogy leírtam ezt a szót...).

u.i.: Amúgy meg ne higgyetek nekem, mert ahogy Fejős Éva írja: "Légy kíváncsi és befogadó. Ne utasíts el semmit anélkül, hogy kipróbáltad volna."

értékelés: 1,5/5

kedvenc szereplő: senki

"… vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te."

Az első rész után azonnal nekiugrottam a következőnek, aztán elmaradt a poszt, mert nem bírtam köztük szünetet tartani, és egyben olvastam a maradék három részt. Ezzel csak az a baj, hogy gyorsan vége lett, én meg azóta vergődök, mert valahogy egyik olvasmányom se tetszik, egyik sem a Csodaidők, és legszívesebben elkezdeném elölről az egészet, de nem fogom, majd csak karácsony körül, addig visszafogom magam. Így inkább írok róla, bár már egy hónapja, hogy befejeztem, de nem baj, ha van itt a blogon is róla valami. Az előzőhöz hasonlóan most is egy elég szubjektív vélemény lesz ebből.

Az első rész megrázó vége után úgy kezdtem a másodikat, hogy minden haragomat Yaan-ra vetítettem ki, aki aztán fejre is állhatott volna, akkor se tud olyat csinálni, hogy megbocsássak neki. Pedig Yaan próbálkozott, de elég későn érő típus lehet, mert csak a negyedik részre sikerül rendesen összeszednie magát, ott meg annyira, hogy a könyv második felére ő lett a kedvencem (csak miután kivégezték a nr. 2 kedvencemet), amit jó nehéz volt bevallanom magamnak, mert hát mégis csak Yaan-ról van szó. Sőt, a könyv egyik legviccesebb jelenete is hozzá kapcsolódik, bár ez nem épp az ő érdeme.

A második és harmadik rész a háború borzalmaival szembesít, hogy aztán a negyedikben feloldja az addig felgyűlt feszültséget, és megpróbálja rendbe hozni a szereplők szétzilált életét. Kicsit izgultam, hogy ez nem fog sikerülni, hogy úgy járok a végén, mint a HP epilógusnál, de szerencsére minden jól alakult, és elmaradt a giccsbe hajló befejezés (vagy talán egy ici-picit giccses volt, de az kellett a lelki békémhez). Imádtam a háborús leírásokat, a kidolgozott hadmozdulatokat, a csatákat, és bár sokszor előre ki lehetett találnia a nagy titkokat, hogy ki kinek a kije, meg pár csavart, de még így is volt, hogy döbbenten bámultam a könyvre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha éveket kell várnom például a második, és a harmadik rész között, valószínű teljesen bekattanok. Számomra nagy szó, hogy végig megtartotta az első rész varázsát, pörgős volt, egy pillanatra se éreztem, amit mondjuk G.R.R Martin-nál igen, hogy túlírt lenne.

Persze elfogult vagyok továbbra is, ezt kár lenne letagadni. Szeretem az egészet, főleg talán azt, hogy emberből vannak a szereplők, halmozzák a hibákat, rossz döntéseket hoznak, és így életszerű az egész. Nincsenek szuper-képességek, se világmegváltó szerelmek, inkább olyan, mint az élet, sokszor csak véletleneken múlik miden. Nagyon örülök, hogy nem engedtem elhatalmasodni az előítéleteimet, és végül elolvastam a Csodaidők sorozatot, azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek, aki hajlandó végighallgatni :) Most a nagyimnál van a könyv (ma vitte el a negyedik részt), aki kijelentette, hogy ez a legjobb, amit valaha olvasott.

Az előző posztban nem írtam a alcímekről, úgyhogy most csak így megemlítem, hogy annyira nem tetszenek (meg a borítók se). A Prédikátor könyvéből angol alcímnek használt 'Time to Heal', meg a többi time-os jobban illene hozzá (csak a fordítást kéne átgondolni, mert angolul jól hangzik, magyarul viszont nem annyira), többet is mond a könyvről, meg figyelemfelkeltőbb. Mindegy, ez inkább csak ilyen saját elmélkedés, hogy lehetne minél több emberrel elolvastatni, mert nekem most ez lesz a misszióm (a könyvtárban majdnem egy néni kezébe nyomtam, de aztán túl gyáva voltam. majd legközelebb). Ha tudnék írni, biztos gyártanám hozzá a fanficeket (mert SPOILER az én fejemben Ronen végig életben volt :P), de így csak annyit tudok tenni, hogy ülök, és várom, hogy Eta befejezze az Időcsodákat, amiben SPOILER Ronen tényleg életben van :)

Sokat gondolkodtam olvasás közben a Kaven-ről, meg a nagycsaládi rendszerről, és arra jutottam, hogy én szívesen élnék úgy, mint ők. Lehet, hogy sokkal kötöttebb, és ott az a rengeteg szabály,a vallásosság, de mégis olyan biztonságot jelent, ami a külsős világban nincs meg. Szóval ha valaki tudja, mikor indul a következő űrhajó az Alfára, szóljon légyszi, szívesen áttelepülnék.

értékelés: 5/5

Már egyszer régen elkezdtem a Csodaidőket (talán 4 éve kb.), de az első fejezet után meguntam, és vittem vissza a könyvtárba. Aztán jött a moly, meg a könyves blogok, és egyre gyakrabban jött szóba a CSI, engem meg rettenetesen irritált, hogy nem tudok bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe. És persze elkezdett érdekelni, hogy mi lehet ez. Mivel épp Gyűrűk Ura újraolvasás közben vagyok, nem is akartam elkezdeni semmi monumentálisabbat, de aztán egy Sceurpiennel való beszélgetés után nem bírtam tovább, és kölcsönkértem meseanyutól. A terv az volt, hogy majd szép lassan haladok, ha egyáltalán tetszik, de végül teljesen használhatatlanná váltam, mert egy lépést sem bírtam úgy tenni, hogy ne a CSI járt volna a fejemben. Egyszerűen muszáj volt olvasnom! Későn feküdtem, korán keltem, evés közben olvastam, a buszon is olvastam, mindenhol olvastam. Itt nem árt megjegyezni, hogy ritkán van rám könyv ilyen hatással. Nem szoktam belebolondulni semmibe, utoljára a Harry Potter, és a Gyűrűk Ura váltott ki belőlem ilyen szintű fanatizmust, de akkor tizenkét éves voltam. Az utóbbi időben hiányoltam is, hogy nincs semmi olyan könyv, ami lekötne ennyire. Persze olvastam érdekeseket, de nem akartam benne élni a történetben, nem töltötte ki semmi ennyire a gondolataimat. (Valószínű mostanra mindenki rájött, hogy nagyon elfogult poszt lesz ebből...)

Nem fogok a történetről írni, mert már annyian megtették előttem, és nem is tudnám összefoglalni pár mondatban, így inkább csak gondolatok, benyomások következnek. Tetszett a stílusa, hogy bár (szerintem) elsősorban nem ifjúsági regény, mégis nagyon olvasmányos. Itt eszembe is jutott, hogy Görgey Etelka (az írónő) eredetileg Harry Potter fan fiction írásokkal kezdte, amiről egyre jobban úgy gondolom, hogy ad egy jó alapot, és olyan előnyöket, amiket egy hivatásos első könyves "író" nem feltétlenül kap meg. Az olvasók közvetlen visszajelzése szerintem nagyon fontos, mert ettől fejlődik egy kezdő író, és erre jó a fanfic, hogy a történet alakulása közben is megvan már a kapcsolat, nem csak utána. Korábban volt már szó Cassandra Clare-ről, aki szintén HP fanfic-ekből lett az egyik legsikeresebb amerikai ya fantasy író. Clare-nél, és Etelkánál is észrevettem, hogy a történeteikben sokkal több a feszültség, állandó a pörgés, minden párbeszédnek jelentősége van, kevesebb az üres járat, és így váltja ki a 'muszáj tovább olvasni'-hatást. Ez szerintem a fanfic írásból ered, ahol állandóan fenn kell tartani a rajongók érdeklődését.

Három főszereplőn keresztül -Judy, Giin, Yaan- ismerjük meg ezt a teljesen új világot, ami bár különbözik a miénktől, és a jövőben van, mégis a problémáik hasonlóak. Egyszerre látjuk rendszerük pozitív, és negatív oldalát, és azt, hogyan rohannak meggondolatlanul a háború felé. Az egész át van szőve politikával, vallási kérdésekkel, és társadalmi problémákkal (terrorizmus, rasszizmus), amitől még izgalmasabbá, és életszerűbbé váli. Ezen kívül pedig olyan kidolgozott minden, a nyelv, a társadalmi rendszer, a történelem, amit kevés sci-fi-nél tapasztaltam.

"A világ nélküled is forog tovább. Fölösleges magad fontosabbnak látni, mint amennyire az vagy."

Ééés most jön a negatívum része. Szerettem volna többet tudni a mellékszereplőkről. Sokszor indokolatlanul felbukkantak újabbak (újabb furcsa nevekkel persze), szerepeltek egy oldalon, aztán mire megjegyeztem volna, hogy kicsodák, és mit is akarnak, eltűntek (aztán 200 oldallal később megint felbukkantak). Azon már sírtam egy sort, hogy meghalt a kedvenc szereplőm, pedig közben folyton azon gondolkoztam, hogy milyen sokat lehetne kihozni ebből a karakterből, és hogy mennyire jó, hogy van valaki, aki ellensúlyozza a három főhős állandó lelki vívódásait. Erre ilyen értelmetlenül meghal :( Valahol itt kezdtem el gyűlölni Yaan-t. Már korábban sem volt szimpatikus, mert utálom, ha valakinek a fiatalságával magyarázzák az ostobaságát, és felelőtlenségét, de innentől komolyan drukkolok, hogy Yaan szívjon a következő három kötetben. Mással nem volt különösebb bajom, Judy-t, és Giin-t szerettem, meg a Raas család többi tagját is. Jó, hogy esendőek, hibákat követnek el, emberiek. (Martyn viszont egyre jobban Palpatine kancellárra, vagy Hitlerre emlékeztet a manipulatívságával.)

Rendesen belegabalyodtam ebbe a bejegyzésbe, de mindegy. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szélsőséges érzelmeket váltson ki belőlem egy könyv, hogy még meg is könnyezem a végét. Már értem Norin és Sceurpien rajongását, máskor is nyugodtan piszkálhatnak, hogy olvassak ilyen jóságokat. Csak már most attól félek kicsit, hogy mi lesz velem, ha a négy kötet végére érek?

Ha esetleg valakinek felkeltette az érdeklődését, hogy mi is ez, amibe így belebolondultam, épp húsvéti akció van, az írónő honlapján, 4500 ft a négy kötet, és még dedikálást is lehet kérni. (Anyu, ha ezt olvasod, akkor gondolj arra, mennyire örülnék egy ilyen ajándéknak :))

értékelés: 5/5 (meg felvettem a kedvencek közé is)