Czikornyai & Patza

A zseniális Neil Gaiman ezúttal képeskönyvben borzongatja a fiatalabb korosztályt. Bár az ötlet most nem tőle, hanem 4 éves kislányától származik, aki arról álmodott, hogy farkasok vannak a házuk falában. 2003-ban a könyv megnyerte a New York Times 'Legszebben Illusztrált Gyerekkönyv' díját, sőt 2006-ban színpadra is állították gyerekmusicalként.

A mese hősnője, Lucy is úgy gondolja, hogy farkasok élnek a házuk falában, hallja, ahogy morognak, és kaparásznak. Mindenki tudja, hogy ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor vége; de Lucy nem mond le egykönnyen a házukról, főleg mivel imádott babamalacát is otthon hagyta a nagy menekülés közben.

"A farkasok énekeltek és táncoltak és vicceket meséltek."

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy ez a könyv igenis való gyerekeknek. A képek lehet, hogy nem a megszokottak, és talán félelmetesek is egy picit, de ezt teljesen jól ellensúlyozza a történet. Nagyon egyszerű, vicces mese, talán kissé groteszk is, de gondoljunk csak az olyan mára már klasszikusnak számító képeskönyvekre, mint például a Where The Wild Things Are, ami bár tele van csúnyábbnál csúnyább szörnyekkel, a gyerekek mégis imádják. Gaiman mestere a mesélésnek, de szerencsére nem veszi magát túl komolyan, amikor már kilátástalanná, vagy félelmetessé válna egy helyzet, oda betesz valami vicces megjegyzést, ami máris oldja az olvasóban a feszültséget. Bár nem olyan kidolgozott mint a másik gyerekeknek szóló Gaiman könyv, a Coraline, de nem is ez a célja, sőt azt se hiszem, hogy ugyanannak a korosztálynak szólna, kár összehasonlítani.

Az illusztrátor Dave McKean és Gaiman már sokadszor dolgoznak együtt, ő készítette a Sandman képregénysorozat borítóit, de a Temető könyvében, és a Coraline-ban is találkozhatunk a rajzaival. A farkasokban elsősorban kollázstechnikát alkalmaz, ami mozgalmassá, és nyugtalanítóvá teszi a képeket. Nem biztos, hogy ez illik legjobban egy kisebb gyerekeknek szóló képeskönyvhöz, de tény, hogy felnőttként számomra  sokkal inkább érdekessé teszi, mint maga a történet.

Muszáj még megemlítenem, milyen szépre sikerült a magyar kiadást; nagy alakú, fényes papírra nyomtatták, és még az illata is jó. Szerintem bevállalósabb gyerekek nyugodtan kézbe vehetik, nem félelmetesebb, mint egy Grimm-mese.

A könyvet köszönöm Lobo-nak, és az Agave Kiadónak.

értékelés: 4,5/5

Kellett valami lazulós olvasmány a Trónok harca után, és Nita volt olyan aranyos, hogy kölcsönadta a repülő lányt. Valami X-men-hez hasonlót vártam, de nem az volt, és így belegondolva nem is baj.

Piper McCloud tud repülni. Nem úgy, mint egy vadászgép, de azért tud. Mi meg azt tudjuk, hogy ha valaki mutogatja az abnormális képességeit, azt rövid úton pár öltönyös, és napszemüveges szigorú férfi elviszi valahova messze. Jelen esetben ez egy intézet speciális gyerekeknek, ahol Piper reményei szerint biztonságot, és barátokat talál, de ez persze nem így lesz, mert a gonosz mindig a legváratlanabb helyen bukkan fel.

Miután túltettem magam a fülszöveg első mondata által okozott sokkon (amit most csak azért se fogok ide leírni! nem is értem, hogy juthatott bárkinek is eszébe az a mondat, a hideg ráz tőle, annyira rossz) lelkesen ugrottam le a tetőről Piper-rel.

Ez a könyv egy cukiság, olvasás közben is állandóan egy hatalmas rózsaszín vattacukor járt a fejemben. Hemzseg az első könyves hibáktól, teljesen kiszámítható, és mégis megzabáljuk az egészet, mert annyira cuki. Amikor aztán még a cuki szereplők mellé cuki állatok is felbukkannak, az teljes katarzis.

"Igazán jó dolog, ha van az embernek barátja. Ettől úgy érzi… – Piper gondolkodott egy darabig, keresve a legmegfelelőbb szót-, …kapcsolódik. Hogy van valaki, aki vigyáz rá, és van valaki, akire ő is vigyáz."

A főszereplő naivsága irritáló kéne, hogy legyen, és valahogy mégsem az. Mert olyan kedves, aranyos, segítőkész, hogy nem lehet utálni, mindent elnézünk neki. A gonoszt se lehet utálni, mert hát jajj szegényt inkább sajnáljuk, olyan kedvesek, és megbocsátók vagyunk, és így a történet is sokkal szebb, és pozitívabb kicsengésű lesz. Kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek (kivéve Conrad, ő egy fokkal összetettebb volt a többieknél), mindenki fájdalmasan túlidealizált, és idegesítő, mint egy Gilmore Girls részben. Ártalmatlan olvasmány, olyan, mint azok a társasjátékok, amikre rá van írva, hogy 0-99 éves korig, és az egész család élvezi.

Az itt felsorolt sok negatívum ellenére élveztem a könyvet, átadtam magam a cukiságnak pár órára, jó volt teljes gondtalanságban és boldogságban lebegni, de nem egy jelentős olvasmány, ifjúsági könyvek között találni ennél sokkal jobbakat is.

értékelés: 4/5

"-Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkéig éljen?"

Ha meghalljuk azt, a címet, hogy A kis hableány, mindenki azonnal egy vörös hajú, romantikus lelkű, énekelgető halfarkas lánykára asszociál, akit Glen Keane teremtett a Disney stúdiónak. Én viszont (bár imádom Keane-t) sokkal nagyobb rajongója vagyok Andersen hableányának. Egy évben egyszer minimum el szoktam olvasni, de az is lehet, hogy kétszer. Nem tervezem, inkább egyszer csak azzal az érzéssel kelek, hogy nekem ezt olvasni kell, most. Valószínűleg a világ legszomorúbb meséje.

A legkisebb hableány-királykisasszony rajong az emberek világáért. Tizenötödik születésnapján úszhat fel először a felszínre, és ő azonnal beleszeret az arra hajózó hercegbe, akinek aztán az életét is megmenti. Sokáig epekedik utána, míg végül felkeresi a tengeri boszorkányt, hogy segítsen neki emberré válni, ám itt nem fordul olyan vidámba a történet, mint Disney-éknél.

"-Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. - Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna az egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is."

Andersen meséi különlegesek. Gyerekként elborzasztott a belőlük áradó fájdalom, és kegyetlenség, de még úgy is a kedvenceim voltak. Ha értenék hozzá, egyszer jól kielemezném, mert azon kívül, hogy csodaszépen van megírva, még tele van pakolva meseszimbólumokkal is (Andersen régi mitológiai történeteket, és népmeséket is felhasznált). Ilyen lehet a tizenötödik év jelentősége, a hajvágás, véráldozat, halandó, és halhatatlan lélek, a könnyek hiánya...stb. A kis hableány egy egészen modern nőtípust testesít meg, mert a tündérmesék passzív hercegnőivel ellentétben, akik arra várnak, hogy a herceg megmentse őket, ő cselekvő hősnő, aki felelős a sorsa alakulásáért. Érdekes még, hogy egy szereplőnek sincs neve, így talán jobban tudunk velük azonosulni, a sajátunknak érezzük a megpróbáltatásaikat.

Eredetileg máshogy ért volna véget a történet, (SPOILER!!) a kis hableány meghal, nincsenek levegő lányok, akik hozzák neki a megváltást, csak reménytelen szerelem, hiábavalóan feladott élet, és összetört álmok; aztán Andersen nem tudni miért, megváltoztatta, és odacsapott a végére valamit, amiről azóta is vitatkoznak a mesekritikusok.

értékelés: 5/5 (még szép :))