Czikornyai & Patza

"Betévedt egy újságoshoz, nézegette a lapokat, a színes magazinokat, aztán a könyvekhez lépett. Mellette egy harmincas nő nézelődött. Vörös haja a vállára hullt, és amikor Paulra nézett, a férfi látta, milyen érdekes a nő szembogara. Titkokat rejtett - és kihívást."

Lehet nem hiszitek el, de teljesen pozitívan álltam hozzá az elején. Azt gondoltam, hogy olyan lesz, mint az elhagyott kiskutyák, akik senkinek sem kellenek, én meg megsajnálom őket, ahogy a könyvet is megsajnáltam. Annyira rossz csak nem lehet! Az elhatározásom,-hogy keresni fogom a pozitívumokat- kemény két oldalig tartotta magát.

Az első megingás a tőmondatoknál érkezett, de mivel jóhiszemű vagyok, azt mondtam magamban, hogy "biztos nyomdahiba". Sajnos már az első fejezetbe annyi ilyen "nyomdahiba" halmozódott fel, hogy nem foghattam többet a véletlenre. Olyan, hogy vessző viszonylag ritkán fordult elő, pontosvesszőről meg álmodni se merjünk.

Második megingás: Fogalmam sincs, hogy ki kicsoda, és nem azért, mert hülye vagyok, hanem mert ugyanolyan mindenki. Elméletileg azért jók a szempontszereplők, mert több szemszögből ismerjük meg a sztorit, és láthatjuk, milyen különbözően gondolkoznak. Nem úgy Fejősnél, akinél lazán ugyanaz a stílus jellemzi a 60 éves európai üzletembert, és a 20 éves amerikai fruskát. Csupa olyan szereplője van, akiknek nincsenek motivációik, csak csapódnak össze-vissza. Elmennek Bangkokba, mert csak, jó részük azt se tudja, miért ment oda, és amikor ott vannak, akkor se tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Ez elég bosszantó, és egyáltalán nem reális, hogy ennyire semmi elképzelésük sincs az életükről.

Miért kell ennyit ugrálni a szereplők között? Mire rájövök, hogy most éppen melyik hülye nevűről van szó (mindegyiknek valami angol tucatneve van: Paul, Robert, David...stb), és hogy hol vannak éppen, addigra vége a neki szánt másfél oldalnak, és jön a következő. (Kivétel Teri múltja, ahova szerencsére mindig ki van írva az évszám.) Olyan ez, mintha Fejős elkezdte volna írni pl. Paul fejezetét, aztán rájött, hogy semmi ötlete sincs, meg ez így tök unalmas, és inkább ugrott Simonra, akinél sajnálatos módon ugyanez a szindróma lépett fel másfél oldal után.

Persze mivel ez egy női könyv, kellenek bele hatalmas női problémák. Egy trendbetegség minimum, valami olyan, amiről már a közértes néni is olvashatott a Nők Lapjában, és átérzi a drámaiságát. De jajj, mi legyen...legyen aaaa...az anorexia! Persze ez csak egy szereplőre elég, nem lehet mindenki anorexiás. Legyen a másik halálos beteg! De nem ám igazából, hiszen nem akarjuk depresszióba taszítani a limonádéra vágyó gyanútlan olvasót. Azt hiszi, hogy halálos beteg, aztán kiderül, hogy téved, és nem fog meghalni. Igen, ez így jó lesz, már Coelho-nak is bejött a dolog. (Ezen nagyon röhögtem, a pasi valami orvosi lexikonból diagnosztizálja magának, hogy gégerákos, és pár hónapon belül meg fog halni. Orvoshoz nem megy el, inkább felrúgja az életét, és értelmetlen költekezésbe kezd. A végén kiderül, hogy hangszalaggyulladása van!!) Vannak még ilyen felbukkanó divat témák, amiknek mindenképp be kellett kerülni, mert hát Fejős már írt róluk cikket, csak át kellett emelni a regénybe. Ilyen a mellplasztika, botox, örökbefogadás; csak az a kár, hogy már unom mindet, és semmi újat nem mond róluk.

Elég menő dolog, hogy az író járt Bangkokban, de ne feltételezze azt, hogy az olvasó is. Írhatja nekem azt, hogy tuk-tuk, de akkor magyarázza is meg, hogy mi az, meg hogy néz ki, mert így nem mond semmit. Ti egyébként tudjátok hogy néz ki egy tuk-tuk, vagy én vagyok ennyire műveletlen? Ezt még eljátszotta pár bangkoki különlegességgel, a végére már úgy éreztem, hogy ujjal mutogat rám, hogy "bibii, én ismerem ezt a szót, te meg nem!" Kíváncsi lettem volna az országra, de a Thaiföld feeling kimerült abban, hogy a szereplők állandóan kurvázni jártak. Hol van a város illata, az egzotikuma? Ez nem Bangkok, csak egy negatív.

A történet olyan kiszámítható, hogy 50 oldal után meg tudtam mondani, mik lesznek a nagy csavarok a végén, és igazam is lett. Mindezek ellenére menthető lett volna a könyv, ha jól van megírva, de annyira jellegtelen maradt a szöveg, hogy egy szakácskönyv is stílusosabb nála. Háromszáz oldal után úgy éreztem magam, mint egy agymosott, soha többet nem olvasok ilyet. A végére valami jót is írok: lehet szégyen, de nekem tetszik a borító, olyan csajos (nem hiszem el, hogy leírtam ezt a szót...).

u.i.: Amúgy meg ne higgyetek nekem, mert ahogy Fejős Éva írja: "Légy kíváncsi és befogadó. Ne utasíts el semmit anélkül, hogy kipróbáltad volna."

értékelés: 1,5/5

kedvenc szereplő: senki

"Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház: hogy megremegtek a padlódeszkák, ha valakit elöntött a méreg, hogy kinyíltak az ablakok, ha mindenki egyszerre nevetett."

Bascom lakói furcsa népség, minden családnak van valami hagyománya. A Hopkins férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, a Clark nők híresek az érzékiségükről, de mind közül a Waverleyk a legfurcsábbak. Claire Waverley egyedül él a nagymamájától örökölt házban, kicsit talán magának való, de elégedett az életével, és idejét legszívesebben a kertjében, vagy a konyhában tölti. Biztonságosnak hitt burája azonban felborul, amikor megérkezik egy zizzent festő költözik a szomszéd házba, és 10 éve eltűnt húga is felbukkan egy kislánnyal. A Waverley-kertben álló mágikus almafa is egyre csak dobálja az almáit, hátha valaki lesz olyan felelőtlen, és beleharap.

Már az első oldalak után beleszerettem Allen könnyed, varázslatos stílusába. Olyan erős hangulatot képes teremteni, hogy érzem a lehullott alma, és a frissen sült ibolyás sütemény illatát. Nehéz szabadulni tőle, mert elbűvöl, és csak azt vettem észre, hogy mindjárt vége, pedig alig egy órája kezdtem el. A történet kicsit hasonlít az Átkozott boszorkákra (a könyvre nem tudom, mennyire, én csak a filmet láttam), de sokkal finomabb, és szelídebb. Bár nincs 300 oldal, mégis hozzánk nőnek a szereplők, könnyű őket megszeretni, mindenkinek van valami dilije. A kedvencem Evanelle Claire nagynénje, aki mindig hasznos ajándékokat osztogat, és szívesen elnézegeti a férfiak fenekét. Biztos vagyok benne, hogy ha jól körülnéznénk magunk körül, akkor találnánk hasonló érdekes embereket. (Tőlünk például két utcára lakik egy férfi, aki azt hiszi magáról, hogy ő Superman, de ő tényleg bolond.)

Bár egyértelműen nőknek szóló könyv, sőt romantika is bőven akad benne, mégse meg át bugyutába, hanem megmarad bájosnak. Vegyél egy csipet mágiát, pár álmodozót, egy tálca sütit kandírozott virágokkal, loncbort, hogy láss a sötétben, és már ott is vagy a csodálatos Waverley-kertben. Mágikus mese, ami segít elvarázsolódni, ha hagyod magad.

Azt hiszem ez az első Arany pöttyös könyv, amit olvastam, nem gondoltam volna, hogy ilyen jók. Nem csak a borítója szép, hanem belül is minden fejezet elején vannak tekergő indás illusztrációk. Szerencsére nem maradok sokáig Sarah Addison Allen nélkül, mert ősszel jelenik meg a következő könyve, a The Peach Keeper. Felüdülés a sok sorozat mellett kerek, lezárt történetet olvasni, már teljesen elszoktam tőle. Köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta :)

értékelés: 4,5/5

"Nem állítanám, hogy Valancy szánt szándékkal meggyilkolta kedveseit, amikor kinőtte őket. Egyszerűen csak elhalványultak, amikor megjelent a következő. E tekintetben a Kék Kastélyban igen rugalmasan folytak a dolgok."

Norin lelkesedése után úgy gondoltam itt az ideje elkezdeni az első (és utolsó) Montgomery könyvemet. Megint pár évvel elkésve, mert ez a fajta giccs már nem nekem való.

Van a hihetetlen mód irritáló főhősnő, a 29 éves vénlánynak elkönyvelt Valancy Stirling, aki mindenből hatalmas világfájdalmat tud kreálni. Az eleje jól indul, Valancy álmodozik a kék kastélyról, ahol minden tökéletes, mindenki őt imádja, miközben a valóságban kisszerű családja elnyomja, a férfiak pedig rá se néznek. Aztán érkezik egy levél, ami mindent megváltoztat, kiszakítja Valancy-t az eddigi kényelmeskedésből, és rádöbbenti, hogy nem lenne rossz elkezdeni élni. Ennyire kevés tapasztalattal azonban állandóan túlzásokba esik, meggondolatlan, és felelőtlen, de mivel mindenki tele van agyi defektusokkal, már meg sem lepődünk, sőt toleráljuk Valancy egyik-végletből-a-másikba viselkedését. (Mert a többi szereplő még hülyébb.)

Számomra teljesen hiteltelen, hogy Valancy, így közel a harminchoz úgy viselkedik, mint egy 14 éves csitri. Az indokai sem elfogadhatók, mert teljes egészében ő a felelős az eddigi szánalmas életéért. Sehogy sem tudtam sajnálni, egy pillanatig se. A végét már az első három fejezet után teljes bizonyossággal ki lehet találni, mert pont az a nagyon tipikus, nagyon nyálas befejezés, amit egy Disney rajzfilmnél eltűrök (mert ott van hozzá jó zene), de máshol nem. Ami esetleg megmenthetné, az a stílus, de Montgomery viccei nem viccesek, a tájleírások unalmasak (mondom ezt úgy, hogy Tolkien a legkedvencebb íróm), és a karakterei sem összetettek annyira, hogy egy tulajdonságnál több beléjük férjen.

Hát ennyit rólam és Montgomery-ről, maradok inkább a régi Váratlan utazás filmsorozatnál, ami bár szintén nincs híján a giccsnek, de filmben könnyeben elviselhető. Ja, és azért kap végül ilyen jó értékelést, mert 12 év alatt teljesen olvasható, és élvezhető kategória.

értékelés: 3,5/5

Engedtem a csábításnak, annyian dicsérték. Nem is bántam meg, de...

Grace imádja a farkasokat, annak ellenére, hogy kiskorában leráncigálták a hintájáról, és megharapták. Különösen egy farkast szeret, a sárga szeműt, aki annak idején megmentette. Minden télen nézik egymást, nincs karácsony az ő farkasa nélkül. Már ismeri az egész falkát, a nagy fehér nőstényt, a nyeszlett beteges farkast, vagy a szép feketét. Éjszaka az ő hangjukra alszik el. Nyáron viszont eltűnnek, mint a hó. Miután egy fiút megölnek, a város túlbuzgó apukái bevetik magukat az erdőbe, hogy megtisztítsák Mercy Fallst a vérengző bestiáktól. Grace aznap hazaérve egy vérző nyakú, lelőtt fiút talál a teraszukon, ő Sam, a sárga szemű farkas. Végre találkoznak emberként, de Sam emberi napjai egyre fogynak, hamarosan beköszönt a tél...

Még hogy indokolatlanul gondoltam, hogy Twilight-hatás... Oké, hogy egészen más, de akkor is ugyanabból az egy-kaptafára készült csomagból került ki, aminek az írói valószínű a 'Hogyan keressünk egy életre elég pénzt a tini lányokra alapozva' című könyvet olvasták. Bár a Shiver sok szempontból igényesebb, de olyan érzésem volt, hogy össze lett csapva, lehetett volna sokkal jobb. És minek hozzá folytatás? Számomra egy lezárt egész volt, erre itt a Linger. Már nem lehet úgy írni, hogy ne trilógia legyen? Több idő, sok kihúzott nyávogás, és jéé, maradt egy kötet a háromból, ami minőségi.

Miután így jól leszóltam, bevallom, tetszett a könyv. Könnyű, olvasmányos, és a hangulata tényleg varázslatos, beszippantós. Érdekes volt az egészen új vérfarkasos megközelítés, csak a szerelmi szál lett túllihegve. A borítót nem tudom ki tervezte, de leborulok előtte, olyan profi (az angol borító ocsmány ronda), viszont annyi az elírás, és helyesírási hiba, hogy még nekem is szemet szúrt. Nem egyszer volt, hogy egész fejezeteket címeztek rosszul, és ehhez képest meg a könyv nem volt túl olcsó. Na mindegy, ez a kötözködés része.

Értékelés: 2,5/5

Ez meg itt a reklám helye:

Én jövő szombaton megyek Londonba dedikáltatni Maggie-vel a könyvemet, de az otthoniak sem maradnak le róla, mert december 3-12 között Magyarországra is megy. Pontos dátum majd csak később lesz, de mindenképpen megírom.

Egy barátnős ebédelős pletykálós találkozóra indultam, amikor jött a telefon, hogy késnek. Mint jó moly, a legközelebbi könyvesbolt felé vettem az irányt. Ahogy a legújabb könyveket nézegettem feltűnt a rózsaszín csipke mögül leselkedő szempár, és tudtam, hogy ez nekem kell. Casanováról csak a legalapvetőbb dolgokat tudtam, meg láttam a Heath Ledger-féle filmet, szóval nem voltam túlságosan képben, hogy miről is fog szólni a könyv, csak annyi volt biztos, hogy szerelem lesz benne.

A történet mesélője a titokzatos holland kurtizán, Galathée de Pompignac. A hölgy kliensei  legfelsőbb körökből kerülnek ki, ugyanis az 1750-es évek Amszterdamjában lelkesednek a különlegességekért, és Galathée elfátyolozott arca mágnesként vonzza a férfiakat.

Lucia az olasz parasztlány vidéken nő fel, Pasianoban, ahol a szülei a gazdaság irányítói. A birtok tulajdonosának, Montereale grófnő lányának az esküvőjén azonban Lucia megismerkedik a fiatal papnövendékkel, Giacomo Casanovával. A fiatal lány könnyen belebolondul a jóképű Giacomoba, és mivel az érzés kölcsönös, elhatározzák, hogy következő tavasszal, ha a fiú visszatér Velencéből, összeházasodnak. Lucia a kényszerű várakozást tanulással tölti, hogy megfelelő feleség válhasson belőle egy olyan feltörekvő, és ambiciózus fiatalember számára, mint Casanova. Ugyanis Velencében már a legkisebb fogyatékosság, legyen az anyajegy, vagy egy rossz mozdulat, könnyen persona non grata válhat bárkiből. Szigorúak a szabályok, a velencei báltermek valójában csataterek. Egész életek bukhatnak el azon, ha valaki nem kap meghívót a megfelelő szalonba. A tavasz közeledtével azonban Lucia elkapja kora egyik legrettegettebb betegségét, a himlőt; és bár életben marad, de nem ismer magára a tükörben. Arcát és testét sebhelyek torzítják. Tudja, hogy ha így Giacomo felesége lenne, a társadalom mindkettőjüket kitaszítaná, ezért úgy dönt, hogy elhagyja otthonát, és szerelmét eltemeti a szívében valahova mélyre. Beutazza Európát, megismerkedik a kor uralkodó eszméivel, és mire Amszterdamba ér, Galathée válik belőle. Itt találkozik Seingalt lovaggal, aki célul tűzi ki, hogy meghódítja a hideg Galathée szívét. Mindketten sokat tudnak a szerelemről, egyenlő felekként állnak egymás előtt. Galathée azonban felismeri Seingalt lovag álarca mögött régi szerelmét, és választási lehetőséget kap: örökre lezárja magában a kapcsolatukat, és elengedi, vagy megtalálja mellette a boldogságot.

"Sokszor a szememre vetették, hogy a fátylam mögé bújok a világ elől, holott épp az ellenkezője igaz.
A világot takarom el.
Függönyt engedek elé.
A csipke és selyem homályán keresztül annyival lágyabbnak tűnik."

Megszerettem ezt a könyvet. Megint férfi író, és olyan hihetetlen érzékletesen tudja bemutatni a világot női szemmel. Korrajzként is érdekes, az akkori ideológiák, és társadalmi elvárások, de amiért igazán érdemes elolvasni, az Seingalt lovag, és Galathée beszélgetései a szerelemről. Arthur Japin Casanova emlékirataiból dolgozott, szóval Casanova saját gondolatai köszönnek vissza a lapokon. Két olyan ember története ez, akik bár állandóan szeretnek, mégis magányosak, emiatt belengi az egész könyvet egyfajta megfoghatatlan szomorúság. Kíváncsi is lettem, milyen ember volt Casanova, amikor épp nem a hódítóként törte a szíveket, ezért a sürgősen elolvasandók listájára kerültek az Emlékiratok.

értékelés: 4.5/5

Mindig túl kedves, és elnéző vagyok az értékeléseknél, úgyhogy most majd jól megmondom. Ilyen rossz könyvet régen olvastam. Nem szeretem a chick-lit-et, de bizonyos időközönként bepróbálkozok vele, hátha. Reméltem, ha már a könyv címében előfordul a csokoládé szó, akkor nem lehet rossz. Olyan vagyok mint Gombóc Artúr, a csokit minden formában, és mennyiségben fogyasztom. Vagyis csak fogyasztottam, mert a könyves csokoládéból most egy időre elég (és a chick-litből szintén).

Négy londoni barátnő kisebb-nagyobb drámáit követhetjük nyomon. Lucy a duci, szőke, idegesítő liba a mesélő, Chantal a vonzó milliomos feleség, akivel a férje nem akar lefeküdni, Autumn gézbe öltözött zöld párti, a drogosok önjelölt megmentője, és Nadia, aki nem tud mit kezdeni on-line kaszinó függő férjével, és halmozódó adósságaikkal.  Ha belibben a lelki válság egy jóképű főnök, vagy egy szexi ékszer tolvaj képében, azonnal megy az sms, és a lányok összegyűlnek a Csokoládé Mennyországban, hogy megoldást találjanak a problémára, és lelkifurdalás nélkül tömjék magukba a csokit.

Valahogy műanyag cukormázas maradt az egész. Sokszor az járt a fejemben, hogy úgy adnék egy-két pofont Lucynak, a nagy nyavalygásai közben, aztán remélhetőleg jól magához térne. Amikor a jógán nyögdécselt, na, az volt nálam a mélypont (a jógaórámra néha odakeveredik pár Lucy-féle). Nadiát tudtam egyedül megérteni, ő saját hibáján kívül került egy nagyon rossz helyzetbe.

Voltak vicces helyzetek, de a lányok viselkedését megdöbbentően gyerekesnek találtam. Nehogy már így viselkedjen egy harmincas felnőtt nő?!

Annyi biztos, hogy a folytatásnak a közelébe sem megyek, és ha egy gyenge pillanatomban agymosó női olvasmányra vágynék, inkább olvasok Vass Virágot, mert neki legalább van valami stílusa, nem csak halmozza a márkaneveket.

értékelés: 2/5

Hat jajj, most mit is irjak errol? Merges vagyok. Kedvelem Viragot, szimpatikusnak tartom, az Elle-ben mindig eloszor az o cikkeit olvastam el, rajongtam a foszerkesztoi leveleiert. (Tudom, ciki vagyok...) A Vulevu is tetszett. Nem volt kiemelkedoen jo, de ha mar ilyen chick-lit, akkor belefer. Azert nem rohantam megvenni a Franciadrazset, ajandekba kaptam, es ha mar igy alakult, nekialltam.

Maga az alaptortenet nem lenne rossz, Reka a magyar lany elnyer egy osztondijat, es egy evet tolthet egy parizsi magazinnal gyakornokkent. De hogy ez a Reka mennyire ostoba!! Elnezest ezert, de kikivankozott. Az elso mondatatol kezdve meg tudtam volna fojtani. Belekeveredik egy szerelmi haromszogbe, aminek masik ket szereploje Charlotte a hires foszerkeszto, es Vincent, a muveszeti vezeto. Reka elso nap szepen kitalalja, hogy hat ez a ferfi annyira nem is rossz, egyre jobban belelovallja magat, mint a tinik, mig egyszer csak ott tart, hogy halalosan szerelmes Vincent-be, es utalja Charlotte-ot. A felelmetesen felszines, es kisse kozonseges Reka mellett szamomra nem volt nehez megkedvelni Charlotte-ot, akinek az lenne a feladata, hogy megtestesitse a francia not. Az igazi gyenge pont Vincent, aki unalmas, ures, csak egy helyes pofi. Erthetetlen, miert kepesztenek ugy utana ezek a nok.

Hogy jot is mondjak, tetszettek a magazinos mindennapok, hogy beleshettunk a kulisszak moge. A szereplok sajnos gyengek, es azt sem tudjuk meg, mi a francia no titka. Erezheto, hogy itt Virag sem azonosul annyira egyik karakterrel sem, mint anno a Vulevu-ban Torok Szonjaval. Sok volt az uresjarat, lezaratlan, felesleges tortenet szalak, es a konyv vege szamomra furcsa volt, olyan 'hat ezt igy hogy?' erzes. Amit tovabbra is szeretek, az Virag stilusa. Kivancsi vagyok, hova fog fejlodni, mert hogy fog, az egeszen biztos. El kellene hagynia Parizst, mert ezt a temat kimeritette. Ami meg fura, hogy nekem ugy tunt mar az elozo konyvenel is, hogy Virag szivesen lenne francia no. Piedesztara emeli oket, es dicsoiti, ami nem feltetlenul jon be, mert soha nem akartam olyan lenni. Van bennuk egy hatalmas adag tavolsagtartas, es csak ugy sugarozzak a felsobbrenduseguket.

A konyv eros 2.5/5 mert epp joindulatu vagyok, es megelolegezem neki a bizlmat, hogy a kovetkezo jobban sikerul. Remelem igazam lesz.

Kicsit csalok, mert ezt a konyvet meg valamikor marciusban olvastam, de csak most irok rola. Ahogy lattam, elegge megosztotta az embereket, sokan utaltak, masok aradoztak rola. En sem szimpatizaltam vele az elejen, eszembe nem jutott volna egy agyon sztarolt, szingli noi regenyt a kezembe venni, amiben meg spiritualis okoskodas is van, es a boritojan Hillary Clinton ajanlja sok szeretettel . Viszont kisse megzuhantam februar vege fele, nem igazan tudtam, hogyan tovabb. Ahogy lodorogtem a konyvtarban, tudtam, hogy nekem valami olyan kell, amiben esznek, es konnyu olvasni. Megtalaltam ezt a konyvet, es mivel tesztakkal kirakva ott virit rajta, hogy EAT, igy jott velem haza.

Szoval volt ez a no, Elizabeth Gilbert, Liz, vagy Suti, aki egy nap radobbent, hogy nem boldog a hazassaga. Jott a valas, amire rament a penze, kozben belemaszott egy se veled, se nelkuled kapcsolatba, es antidepresszansok tartottak benne a lelket. A legtobb ember ilyenkor elsullyedne, mert mindenki fel a valtozasoktol, de Liz fogta magat, es lelepett. (Az anyagi dolgokrol annyira nem volt szo, es szerintem ez nem is baj, az o dolga, hogyan oldotta meg. Mas kerdes, hogy ilyenre nem sok embernek van lehetosege.) Egy ev, harom helyszin, mindenhol 4 honap.

Kezdodott Italiaval, ahol annyit evett, hogy gyonyoruseg volt olvasni (es irigykedni). Sokszor csinaltam ugy, hogy olvasas utan foztem valami jo olaszosat, mert nem lehetett kibirni, hogy ne. Ez a resz mindenkeppen szemelyes kedvencem lett. Aztan jott India. Elvonulva egy ashram-ban (igy kell irni?), egesz napos meditacio. Nehezen hagytam ott Olaszorszagot, es sehogy se birtam rahangolodni az indiai reszre az elejen. Aztan jott Richard Texasbol. Hat o fenomenalis!! Remekul ellensulyozza az eppen kitorni keszulo Liz-hisztit.  A vartnal kevesebb volt a spiritualis hablaty, es a resz vegere megint ugy voltam vele, hogy ne utazzunk tovabb, megszoktam itt, szeretek itt. Mivel ez nem az en kivansaglistam, igy mentunk tovabb Indoneziaba, ahol jott az elkerulhetetlen szerelem. Nem feltetlenul olyan volt, mint ahogy elkepzeltem, amikor a kezembe vettem a konyvet, nem volt semmi szoke herceg, meg szerelem elso latasra. De jo volt. Mondjuk Indoneziat szerettem meg legkevesbe, de ez foleg a Wayan hazvasarlasi mizeriaja miatt volt.

Jokor talalt meg a konyv, nem biztos, hogy mas korulmenyek kozott ennyire oda lettem volna erte. Igy viszont belopta magat a szivembe, Liz Gilbert szinten, aki ugyan stilusra nem produkal semmi eredetit, de szorakoztato onironiaval szemleli sajat magat, es ezt olvasmanyosan elo tudja adni.

Persze a nagy siker miatt nem kerulhette el a megfilmesitest sem, augusztusban jon Julia Roberts, es Javier Bardem. Olvasas kozben teljesen mas szereplok lebegtek a szemeim elott, de megneztem a bemutatot, es imadom! Ennel jobban nem tudtak volna eltalalni, zenevel, mindennel egyutt tokeletes! (Remelem ez a velemenyem marad augusztus utan is...) Ennyit az omlengesrol.

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Jacob szülei meghaltak. Ő kétségbeesésében fölugrik az első arra járó vonatra, ami véletlenül pont egy cirkuszi vonat. Amerikában járunk a nagy gazdasági világválság idején. Szesztilalom, bumfordi elefánt, aki csak lengyelül tud, meg egy titkos, tiltott szerelem. Mindezt az öreg Jacob visszaemlékezéseiből ismerjük meg, aki 90 évesen (vagy 93?) egy idősek otthonában tengődik, egészen elfelejtve, ám egy nap cirkusz érkezik a városba, és ezzel Jacob múltja újra megelevenedik.

Ez is olyan könyv volt, amivel csak szemeztem nagyon hosszú ideig. Maga a cirkusz nem érdekel túlságosan, mégis újra és újra a kezembe akadt, így végül elolvastam.  A Marlena-Jacob szerelmes rész volt a leggyengébb az egészben, de a többi nagyon élő, ahogy Gruen bemutatta a vándorcirkuszok életét, az alá és fölérendeltségi viszonyokat, a porondmunkások, és az előadóművészek között, a mindennapi cirkuszi életet, az állandó aggódással, hogy vajon megkapod-e a fizetésedet, vagy kidobnak a vonatból éjszaka. Belátni a külső cukormáz alá, nem mindig jó dolog. A cirkusz, egyetlen hatalmas organizmus, ahol mindenki tudja, hogy hol a helye, de egyszer csak jön Jacob, akiről hirtelen senki nem tudja, hova tartozik, és felborul minden. A szereplőkről nem is tudtam, hogy mit gondoljak. Emberek, akiknek minden gyengeségét megismerjük. Az egyetlen, aki mindennek fölötte áll, az Rosie, már csak a mérete miatt is, de belőle árad valami megnyugtató erő. (Anyuu, szeretnék itthonra elefántot!) Amit még szerettem benne, az az idős, morcos Jacob. Szívesen a kezébe nyomnám a könyvet pár embernek, akik úgy bánnak az idősekkel, mint az agyalágyultakkal, pedig csak annyi bajuk van, hogy öregek.

Jó könyv volt, szívesen ajánlom bárkinek, mert könnyű olvasni, és szinte azonnal beszippant, de csak ennyi, és semmi több. Valami hiányzott belőle, számomra a Marlenás részek jelentéktelenek maradtak. Így 3,5/5. Persze készül belőle film, de olyan szereposztással, hogy a mozinak valószínű a közelébe sem megyek.

Én így képzeltem a cirkuszt: