Czikornyai & Patza

"– Verd meg a hangyokat. Aztán gyere haza, és nézd meg; ki figyel oda Peter Wigginre. Nézz a szeme közé, amikor az egész világ téged szeret és tisztel. Látni fogod a szemében a bukást. Így fogsz győzni, Ender.
– Nem érted – mondta a fiú.
– De igen.
– Nem, nem érted. Én nem akarom megverni Petert.
– Hát mit akarsz?
– Azt akarom, hogy szeressen."

A nem túl távoli jövőben az emberek harcban állnak egy földönkívüli civilizációval, a bogár-szerű hangyokkal. Két inváziót már sikerült visszaverniük, de állandó félelemben élnek, hogy mikor következik be a harmadik, amikor aztán az emberi faj végleg megsemmisül. A Nemzetközi Flotta csodagyerekekből próbálja kinevelni a parancsnokot, aki majd a következő háborút vezeti a hangyok ellen. Már majdnem kifutnak az időből, hogy megfelelő gyereket találjanak, mikor felbukkan a hat éves Ender Wiggin, aki tovább jut a kiképző katonai játékokban, mint előtte bárki.

Pár éve olvastam valami cikket erről a könyvről, el is akartam olvasni, de szinte lehetetlen beszerezni, mert utoljára 1991-ben adták ki, ami egyébként szerintem szégyen. Na mindegy, az eolvasó előnye, hogy nyomtatott formában kaphatatlan könyveket is könnyen be tudok szerezni. Valamelyik este néma küzdelmet folytattam magammal, hogy mégis mit olvassak, nézegettem, hogy mi van meg, aztán elkezdtem a Végjátékot, azzal az elhatározással, hogy csak beleolvasok. És ott ragadtam fél éjszakára, beleesve a 'na még egy fejezet, aztán tényleg megyek aludni' csapdába. Amikor tényleg lefeküdtem, ott cikáztak a gondolataim a Hadiiskolában, álmomban én is szimulációs játékokat játszottam, de mindig elakadtam a játszótérnél, és megöltek a farkasgyerekek. Elég hűha volt az egész könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen jó lesz. Elméletileg ifjúsági regény, külföldön több helyen kötelező olvasmány az általános iskolásoknak, de felnőtteknek szerintem sokkal többet mond a történet.

Az első pár oldal után szembetűnő OSC stílusa. Nem csak olvasmányos, hanem fenntartja az állandó (tényleg állandó, nem bírtam lerakni) érdeklődést, pedig olyan dolgokról is ír, amiket egyébként nem tartok érdekesnek. Ilyen élményem eddig csak Patrick Süskind Parfümjével volt (másban is hasonlít, Ender Grenouille-hoz hasonlóan zseniális szörnyeteg), hogy bár a téma teljesen távol állt tőlem, mégis minden sorát imádtam olvasni. Amit még OSC nagyon jól csinál, az a mellékszereplők felépítése. Nem pazarolja feleslegesen az oldalakat hosszú jellemzésekre, hanem pár ügyesen kiválasztott főbb jellemvonással ábrázol könnyen megszerethető, reális karaktereket. (Ezt azért emeltem ki így külön, mert a legtöbb írónak hatalmas problémát jelent, hogy nem tudja, hogy lesznek hitelesek a mellékszereplők.) Nem csak itt, de máshol sincs egy felesleges sor se (biztos valami hiperszuper szerkesztője volt), nem kalandozunk el, hanem célegyenesen haladunk a kegyetlen végkifejlet felé.

Ender a hős, akit arra terveztek, hogy elpusztítsa a hangyokat, és megmentse a Földet. Győznie kell, nem számít, hogy milyen áron. Ezen alapul a kiképzése, összetörik, elszigetelik, kínozzák - persze a tanárok terve szerint - , bedobják a legreménytelenebb helyzetekbe, és neki újra és újra fel kell állni, hogy folytassa a játékot, és győzzön. Végleg.

Enderével párhuzamosan egy másik történet is kibontakozik. Két testvére, a lebilis természetű Peter és a szelíd Valentine szintén zsenik, de nem feleltek meg a katonai elvárásoknak. Látják, hogy a körülöttük lévő világ széthullik, és sodródik egy újabb háború felé, de mivel még gyerekek, nem tehetnek semmit, hogy megakadályozzák. Peter ötletére kiépítenek két hamis online személyiséget, akikkel aztán egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A könyv központ központi kérdései a kényes témák közé tartoznak. Brutális realisztikussággal mutatja meg a gyerekek közi erőszakot, a kegyetlenkedéseket, a kiközösítést. Sokszor az igazi háború, és a hangyok sem olyan ijesztőek, mint az Ender fölé tornyosuló Bonzo, aki meg akarja ölni csak azért, mert jobb nála. Ender belső meghasonulása, hogy bár ő nem akar bántani senkit, mégis rákényszerül, hiszen gyilkosnak tervezték. Aztán ott van még a gyerekek kiképzése is, ahol a tanárok sorra rúgják fel nem csak az iskola, és a játék, hanem saját morális szabályaikat, hogy jobb teljesítményre sarkallják a kicsiket. Az egyetlen, amit fura volt megszokni, hogy 6-8 éves gyerekek ennyire felnőttként viselkednek, de ez is része OSC jövőjének, úgyhogy megbarátkoztam vele. Amivel viszont nem sikerült megbarátkozni, az a magyar cím. Hogy lett az (egyébként összetett, szimbolikus) Ender's Game-ből semmitmondó Végjáték?

Bevallom, engem lesokkolt a befejezés. Csak ültem, és bambultam, hogy 'tejóég, ezt nem hiszem el!'. Annyira váratlan volt, annyira más, mint amit vártam. Lehet, hogy nem hibátlan a könyv, de a különlegessége elfeledteti a hibákat, és kiemeli az átlag sci-fi kategóriából.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Bean

"Artu panaszosan csippantott egyet.
– Nem – felelt Thripio –, nem hiszem, hogy kedvel téged.
A második csipogás sem enyhített a magasabbik robot szigorú hangján.
– Nem, én se szeretlek."

Bizony, ez nem vicc, tényleg elolvastam, és írok róla. Stone eseményére jelentkeztem, mert már legalább másfél hónapja kölcsönkértem az eredeti Star Wars könyveket Herceg úrtól, és vissza kéne adni.

Hogy megértsétek, milyen beteges kapcsolat fűz az eredeti filmtrilógiához, jobb ha mesélek kicsit. Négy vagy öt éves voltam, amikor mozikba került a Special Edition változat, és anyuék kitalálták, hogy elvisznek rá. A mozi akkor még ilyen nagy családi program volt, amire minden gyerek szívesen ment, csak azt nem értettem, hogy mégis miért akarnak az én kedves, konzervatív szüleim egy HÁBORÚS filmre elvinni?!? (Előtte csak olyanokat néztem, hogy Sok hűhó semmiért, vagy Hair, meg persze Disney összes) Beültünk a moziba, és valahol az első 1 perc után kicsit megváltozott az életem. Megismertem az első szerelmemet, Luke Skywalker személyében, és hivatalosan is filmbuzi lettem. Azóta elég jelentős Star Wars gyűjteményt sikerült összeszednem, kedvencem az R2-D2 alakú ébresztőóra, amit anyu ki akart dobni, de én megmentettem. (Kakaós-csiga hajam is volt, aztán amikor nagyobb lettem, átálltam a jedi padawan hajviseletre.)

Máig tudom kívülről a régi filmeket, és bár nem nézem olyan gyakran, de azért különleges helyett foglalnak el a szívemben (hú, ez de nyálas lett...). A rokonaim egyébként nem díjazzák a filmes megszólalásaimat, szerintük ijesztő, amikor azt mondom, hogy "Hitvány tudásod nem vetekedhet a Sötét Oldal hatalmával!", vagy amikor a filmmel párhuzamosan mondom a szöveget. (Egyszer ki kéne próbálnom úgy, hogy némára állítom, és én mondom az egészet. Ez miért csak most jutott eszembe?) Az új filmeket annyira nem szeretem, nem is néztem meg őket olyan sokszor. Emlékszem, az újak előtt pár nappal már megjelent a könyvváltozat, én megvetettem, és egy éjszaka alatt kiolvastam, hogy utána nézhessem végre moziban, de a könyvek jobbak voltak.

Szóvalizé...a könyv. Túl kellett tennem magam a sokkon, hogy fonetikusan leírták, hogy Artu Detu, meg Szi Thripio. Az első pár oldalon még minden olvasásnál fájdalmasan felvinnyogtam, aztán megszoktam. Azt szeretem a Star Wars könyvekben, hogy benne vannak a kimaradt jelenetek is, meg azért valamivel mégis több, mint a film. Itt a szereplők összetettebbek, nem csak a szokásos hercegnő-parasztfiú-laza csempész szerepeket látjuk tőlük. A filmben például soha nem vettem komolyan Luke Leia iránti érzelmeit, mert úgy tűnt, ő sem gondolja annyira komolyan, épp ezért a könyvben az utolsó bekezdés nagyon ütött, Luke teljesen belezúgott a hercegnőbe. Vicces ez a szerelmi háromszög leírás. Szerintem ha korábban olvasom, a film ismerete nélkül, akkor teljesen máshogy képzelem el a szereplőket. Néha elég kidolgozatlanok a leírások, például Vader jellegzetességeit hiányoltam, mintha magától értetődne, hogy az olvasó látta a filmet, és tudja, hogy néz ki Vader. Egyik kedvencemnek, Tarkin-nak a filmben kevés jelenete volt, de itt végre kedvére kiszemétkedhette magát. Kár, hogy nem tudok elvonatkoztatni, pedig úgy sokkal érdekesebb lett volna. A könyv legkülönlegesebb pontja az előszó, ahol a Whill Krónikából olvashattunk egy rövid részletet a Régi Köztársaság bukásáról, és Palpatine hatalomra kerüléséről (ezt hiányoltam a filmből, el lehetett volna rendesen magyarázni, hogy mégis mi ellen lázadnak, és milyen háború volt). Érdemes elolvasni fanoknak, és azoknak, akik még nem tudják, kicsoda Csubakka, de akik utálták, ők ezt is utálni fogják.

Én továbbra sem foglalkozok a negatív véleményekkel, ez a sorozat akkor is epikus, és kész. Szívem szerint már rég jedi lovag lennék.

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Darth Vader

"… vannak dolgok, amelyekért csak élni érdemes, de vannak néha olyanok, amelyekért meghalni is. A család ilyen. És nem csak a szűk család, hanem mindazok az emberek, akik hozzád közel állnak, akik úgy élnek és gondolkodnak, mint te."

Az első rész után azonnal nekiugrottam a következőnek, aztán elmaradt a poszt, mert nem bírtam köztük szünetet tartani, és egyben olvastam a maradék három részt. Ezzel csak az a baj, hogy gyorsan vége lett, én meg azóta vergődök, mert valahogy egyik olvasmányom se tetszik, egyik sem a Csodaidők, és legszívesebben elkezdeném elölről az egészet, de nem fogom, majd csak karácsony körül, addig visszafogom magam. Így inkább írok róla, bár már egy hónapja, hogy befejeztem, de nem baj, ha van itt a blogon is róla valami. Az előzőhöz hasonlóan most is egy elég szubjektív vélemény lesz ebből.

Az első rész megrázó vége után úgy kezdtem a másodikat, hogy minden haragomat Yaan-ra vetítettem ki, aki aztán fejre is állhatott volna, akkor se tud olyat csinálni, hogy megbocsássak neki. Pedig Yaan próbálkozott, de elég későn érő típus lehet, mert csak a negyedik részre sikerül rendesen összeszednie magát, ott meg annyira, hogy a könyv második felére ő lett a kedvencem (csak miután kivégezték a nr. 2 kedvencemet), amit jó nehéz volt bevallanom magamnak, mert hát mégis csak Yaan-ról van szó. Sőt, a könyv egyik legviccesebb jelenete is hozzá kapcsolódik, bár ez nem épp az ő érdeme.

A második és harmadik rész a háború borzalmaival szembesít, hogy aztán a negyedikben feloldja az addig felgyűlt feszültséget, és megpróbálja rendbe hozni a szereplők szétzilált életét. Kicsit izgultam, hogy ez nem fog sikerülni, hogy úgy járok a végén, mint a HP epilógusnál, de szerencsére minden jól alakult, és elmaradt a giccsbe hajló befejezés (vagy talán egy ici-picit giccses volt, de az kellett a lelki békémhez). Imádtam a háborús leírásokat, a kidolgozott hadmozdulatokat, a csatákat, és bár sokszor előre ki lehetett találnia a nagy titkokat, hogy ki kinek a kije, meg pár csavart, de még így is volt, hogy döbbenten bámultam a könyvre. Nem tudom, mi lett volna velem, ha éveket kell várnom például a második, és a harmadik rész között, valószínű teljesen bekattanok. Számomra nagy szó, hogy végig megtartotta az első rész varázsát, pörgős volt, egy pillanatra se éreztem, amit mondjuk G.R.R Martin-nál igen, hogy túlírt lenne.

Persze elfogult vagyok továbbra is, ezt kár lenne letagadni. Szeretem az egészet, főleg talán azt, hogy emberből vannak a szereplők, halmozzák a hibákat, rossz döntéseket hoznak, és így életszerű az egész. Nincsenek szuper-képességek, se világmegváltó szerelmek, inkább olyan, mint az élet, sokszor csak véletleneken múlik miden. Nagyon örülök, hogy nem engedtem elhatalmasodni az előítéleteimet, és végül elolvastam a Csodaidők sorozatot, azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek, aki hajlandó végighallgatni :) Most a nagyimnál van a könyv (ma vitte el a negyedik részt), aki kijelentette, hogy ez a legjobb, amit valaha olvasott.

Az előző posztban nem írtam a alcímekről, úgyhogy most csak így megemlítem, hogy annyira nem tetszenek (meg a borítók se). A Prédikátor könyvéből angol alcímnek használt 'Time to Heal', meg a többi time-os jobban illene hozzá (csak a fordítást kéne átgondolni, mert angolul jól hangzik, magyarul viszont nem annyira), többet is mond a könyvről, meg figyelemfelkeltőbb. Mindegy, ez inkább csak ilyen saját elmélkedés, hogy lehetne minél több emberrel elolvastatni, mert nekem most ez lesz a misszióm (a könyvtárban majdnem egy néni kezébe nyomtam, de aztán túl gyáva voltam. majd legközelebb). Ha tudnék írni, biztos gyártanám hozzá a fanficeket (mert SPOILER az én fejemben Ronen végig életben volt :P), de így csak annyit tudok tenni, hogy ülök, és várom, hogy Eta befejezze az Időcsodákat, amiben SPOILER Ronen tényleg életben van :)

Sokat gondolkodtam olvasás közben a Kaven-ről, meg a nagycsaládi rendszerről, és arra jutottam, hogy én szívesen élnék úgy, mint ők. Lehet, hogy sokkal kötöttebb, és ott az a rengeteg szabály,a vallásosság, de mégis olyan biztonságot jelent, ami a külsős világban nincs meg. Szóval ha valaki tudja, mikor indul a következő űrhajó az Alfára, szóljon légyszi, szívesen áttelepülnék.

értékelés: 5/5

Az ex-kokainfüggő Eddie Spinola New York-ban dolgozik szövegíróként egy jelentéktelen kiadónak. Élete a cigi, a sör, és az önsajnálat körül forog, míg egy nap véletlenül összefut volt sógorával (és dílerével), aki felajánl neki egy új gyógyszert, az MDT-48-at. Ez hihetetlen módon megnöveli az intelligenciáját, kreativitását, használója sokkal karizmatikusabb lesz, felerősödik az intuitív képessége, és ami a legfontosabb: mohóvá válik. A világ összezsugorodik, és egyre több kell, hogy kielégítse ezt a mohóságot. A tabletta rengeteg új lehetőséget nyit meg Eddie előtt, és ő meggondolatlanul menetel egyre feljebb. Amikor jelentkeznek a mellékhatások- tudatvesztés, és pánikrohamok- Eddie nyomozni kezd, az MDT többi használója után; csakhogy ők időközben titokzatos módon megbetegedtek, vagy meghaltak.

Eddie nálam bekerült a legellenszenvesebb regényhősök közé. Kicsit olyan, mint Patrick Bateman, visszataszító, de az ő szemén keresztül látunk mindent, ezért lehet bármilyen hülye, mégis szurkolunk neki, hogy jól jöjjön ki a történetből. Nagyon érzékletes lendülete van a könyvnek, amikor Eddie be van drogozva, az események pörögnek, az emlékezetkieséseinél pedig minden szaggatottá válik. Amikor tiszta volt, olyankor szinte mindig hisztizett, hogy neki mennyire szar, begyógyszerezve meg okoskodó, és nagyképű. Kedvenc jelenetem, amikor azt tervezgeti, hogy majd indul az elnökválasztáson (minél hosszabb ideje szedi a gyógyszert, annál irracionálisabb ötletei lesznek), és majd megkéri Ray Tyner filmsztárt, hogy legyen az alelnökjelöltje, mert olyan "földöntúlian jóképű". Ez az idézet elég jól jellemzi Eddie stílusát:

"Miközben az emberek folyamatosan kidőltek mellőlem – mert berúgtak vagy legyűrte őket a fáradtság, – én egyre frissebb és derűsebb lettem, s ettől, hogy őszinte legyek, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kedves, vidám félisten lennék."

Glynn egyébként ír származású, ez az első könyve, 2001-ben jelent meg először, akkor még The Dark Fields címmel. Idén elkészült a filmváltozat, aminek köszönhetően új címet kapott, és több országban is felfigyeltek rá. Olvasás közben sokszor eszembe jutott az Amerikai pszicho, nem csak Eddie miatt, hanem Glynn írásstílusa is Ellis-re emlékeztetett. Az izgalmas thriller mögött ugyanúgy ott egy éles társadalomkritika, aktuális témákat hoz fel, szembesít az értékrendünkkel. Eddie amint lehetőséget kap rá, azonnal pénzt akar, ez az egy célja van: minél több pénzt, és MDT-t szerezni (meg néha-néha egy új, márkás öltönyt). A gazdasági vezető réteget szintén ez motiválja, mintha más nem is létezne, csak a tőzsdeárfolyamok, a luxuslakások, és magánrepülők. Az amerikai álom világa, ahol nem mindegy, hogy tojáshéj, vagy tört fehér színű a névjegykártyád. Közben kiderül, hogy a legbefolyásosabb üzletemberek, és politikusok is a gyógyszer hatása alatt állnak, ám mire Eddie rájön, hogy a hatalom, amivel játszik, sokkal nagyobb nála, már túl késő, mert az agyunkkal nem lehet következmények nélkül játszani.

Elgondolkoztató cyberpunk könyv, nagyon ütős befejezéssel. (A végére már el is felejtettem, mennyire nem bírtam Eddie-t.) A filmre is egyre kíváncsibb vagyok, addig is itt egy trailer.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!

értékelés: 4/5

Már egyszer régen elkezdtem a Csodaidőket (talán 4 éve kb.), de az első fejezet után meguntam, és vittem vissza a könyvtárba. Aztán jött a moly, meg a könyves blogok, és egyre gyakrabban jött szóba a CSI, engem meg rettenetesen irritált, hogy nem tudok bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe. És persze elkezdett érdekelni, hogy mi lehet ez. Mivel épp Gyűrűk Ura újraolvasás közben vagyok, nem is akartam elkezdeni semmi monumentálisabbat, de aztán egy Sceurpiennel való beszélgetés után nem bírtam tovább, és kölcsönkértem meseanyutól. A terv az volt, hogy majd szép lassan haladok, ha egyáltalán tetszik, de végül teljesen használhatatlanná váltam, mert egy lépést sem bírtam úgy tenni, hogy ne a CSI járt volna a fejemben. Egyszerűen muszáj volt olvasnom! Későn feküdtem, korán keltem, evés közben olvastam, a buszon is olvastam, mindenhol olvastam. Itt nem árt megjegyezni, hogy ritkán van rám könyv ilyen hatással. Nem szoktam belebolondulni semmibe, utoljára a Harry Potter, és a Gyűrűk Ura váltott ki belőlem ilyen szintű fanatizmust, de akkor tizenkét éves voltam. Az utóbbi időben hiányoltam is, hogy nincs semmi olyan könyv, ami lekötne ennyire. Persze olvastam érdekeseket, de nem akartam benne élni a történetben, nem töltötte ki semmi ennyire a gondolataimat. (Valószínű mostanra mindenki rájött, hogy nagyon elfogult poszt lesz ebből...)

Nem fogok a történetről írni, mert már annyian megtették előttem, és nem is tudnám összefoglalni pár mondatban, így inkább csak gondolatok, benyomások következnek. Tetszett a stílusa, hogy bár (szerintem) elsősorban nem ifjúsági regény, mégis nagyon olvasmányos. Itt eszembe is jutott, hogy Görgey Etelka (az írónő) eredetileg Harry Potter fan fiction írásokkal kezdte, amiről egyre jobban úgy gondolom, hogy ad egy jó alapot, és olyan előnyöket, amiket egy hivatásos első könyves "író" nem feltétlenül kap meg. Az olvasók közvetlen visszajelzése szerintem nagyon fontos, mert ettől fejlődik egy kezdő író, és erre jó a fanfic, hogy a történet alakulása közben is megvan már a kapcsolat, nem csak utána. Korábban volt már szó Cassandra Clare-ről, aki szintén HP fanfic-ekből lett az egyik legsikeresebb amerikai ya fantasy író. Clare-nél, és Etelkánál is észrevettem, hogy a történeteikben sokkal több a feszültség, állandó a pörgés, minden párbeszédnek jelentősége van, kevesebb az üres járat, és így váltja ki a 'muszáj tovább olvasni'-hatást. Ez szerintem a fanfic írásból ered, ahol állandóan fenn kell tartani a rajongók érdeklődését.

Három főszereplőn keresztül -Judy, Giin, Yaan- ismerjük meg ezt a teljesen új világot, ami bár különbözik a miénktől, és a jövőben van, mégis a problémáik hasonlóak. Egyszerre látjuk rendszerük pozitív, és negatív oldalát, és azt, hogyan rohannak meggondolatlanul a háború felé. Az egész át van szőve politikával, vallási kérdésekkel, és társadalmi problémákkal (terrorizmus, rasszizmus), amitől még izgalmasabbá, és életszerűbbé váli. Ezen kívül pedig olyan kidolgozott minden, a nyelv, a társadalmi rendszer, a történelem, amit kevés sci-fi-nél tapasztaltam.

"A világ nélküled is forog tovább. Fölösleges magad fontosabbnak látni, mint amennyire az vagy."

Ééés most jön a negatívum része. Szerettem volna többet tudni a mellékszereplőkről. Sokszor indokolatlanul felbukkantak újabbak (újabb furcsa nevekkel persze), szerepeltek egy oldalon, aztán mire megjegyeztem volna, hogy kicsodák, és mit is akarnak, eltűntek (aztán 200 oldallal később megint felbukkantak). Azon már sírtam egy sort, hogy meghalt a kedvenc szereplőm, pedig közben folyton azon gondolkoztam, hogy milyen sokat lehetne kihozni ebből a karakterből, és hogy mennyire jó, hogy van valaki, aki ellensúlyozza a három főhős állandó lelki vívódásait. Erre ilyen értelmetlenül meghal :( Valahol itt kezdtem el gyűlölni Yaan-t. Már korábban sem volt szimpatikus, mert utálom, ha valakinek a fiatalságával magyarázzák az ostobaságát, és felelőtlenségét, de innentől komolyan drukkolok, hogy Yaan szívjon a következő három kötetben. Mással nem volt különösebb bajom, Judy-t, és Giin-t szerettem, meg a Raas család többi tagját is. Jó, hogy esendőek, hibákat követnek el, emberiek. (Martyn viszont egyre jobban Palpatine kancellárra, vagy Hitlerre emlékeztet a manipulatívságával.)

Rendesen belegabalyodtam ebbe a bejegyzésbe, de mindegy. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szélsőséges érzelmeket váltson ki belőlem egy könyv, hogy még meg is könnyezem a végét. Már értem Norin és Sceurpien rajongását, máskor is nyugodtan piszkálhatnak, hogy olvassak ilyen jóságokat. Csak már most attól félek kicsit, hogy mi lesz velem, ha a négy kötet végére érek?

Ha esetleg valakinek felkeltette az érdeklődését, hogy mi is ez, amibe így belebolondultam, épp húsvéti akció van, az írónő honlapján, 4500 ft a négy kötet, és még dedikálást is lehet kérni. (Anyu, ha ezt olvasod, akkor gondolj arra, mennyire örülnék egy ilyen ajándéknak :))

értékelés: 5/5 (meg felvettem a kedvencek közé is)

"… be akartuk bizonyítani, hogy egyáltalán van lelketek.
…
– Miért kell ilyesmit bizonyítani, Miss Emily? Volt, aki azt hitte, hogy nincs lelkünk?"

Spoileres bejegyzés következik.

Kathy H. 31 éves, nincsenek szülei, nem lehet gyereke, és nem is fog boldogan megöregedni. Kathy és barátai Ruth és Tommy egy angliai magániskola, Hailsham tanulói voltak valamikor a '90-es években. Élték az életüket, mint minden iskolás gyerek, szerelmekkel, barátságokkal, és veszekedésekkel, de volt valami a felszín alatt, a lelkük mélyén tudták, hogy ők mások. Kathy és a barátai klónok, emberi másolatok, akiknek feladata a társadalom kiszolgálása. Egy olyan társadalomé, amely nem is akar róluk tudomást venni. Miután kikerülnek az iskolából, egy ideig gondozóként dolgoznak olyan társaik mellett, akiknél már megkezdték az "adományozást", vagyis a szerveik kivételét. Kathy-nek nyolc hónapja van még, mielőtt donorrá válna. Az ő visszaemlékezéseit olvassuk az idilli iskolás évekről, egy szerelmi háromszögről, és a gondozói munkáról, ami során újra találkozik a múltjával.

Érdekes, hogy a diákok tudták, mi vár rájuk, de nem mondták ki, nem beszéltek róla egymás között. Az adományozás nekik az élet természetes velejárója volt, és ezért nem is próbáltak menekülni előle. Volt egy pletyka a halasztásról, hogy két fiatal, ha igazán szerelmesek egymásba, pár év haladékot kapnak az első műtét előtt, de ez is csak haladék, elkerülni nem lehet.

A tudományos háttérről nem tudunk meg sokat, viszont annál többet a gyerekek lelkéről. Mert hogy van nekik. Tényleg annyira mások lennének, mint mi? Ugyanazok fontosak nekünk is, egy agyonhallgatott dal, tóparti beszélgetések, gyerekkori kacatok, elsuttogott titkok. Mégis ők beletörődtek a reménytelenségbe. Ha van olyan, hogy rezignált mélabú, akkor ez a könyv váltja ki.

Amikor megnéztem a Szigetet, valamikor 2005 körül, megragadott az ötlet (az akciófilmes körítés teljesen mellékes). Erre itt van könyvben, hasonlóan aktuális etikai kérdésekkel, vajon erkölcsileg fejlődünk olyan gyorsan, mint a tudomány? Bár a könyvbeli triónak szerencséje van, jó korba születtek, de vannak más klónok is, akik embertelen körülmények között nőnek fel, csak azzal a céllal, hogy aztán felhasználják őket, mint az állatokat. Mintha nem is lenne lelkük, mintha nem emberek lennének. Hátborzongató.

"Amikor aznap elnéztem, hogyan táncolsz, egészen mást láttam. Egy új, gyorsan formálódó világot. Tudományosabbat, jobban működőt. Több gyógymóddal a régi betegségekre. Ami mind nagyon szép. De kemény, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, lehunyt szemmel, amint magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el. Én ezt láttam."

Kathy történetének nincsen boldog vége, de elfelejteni sem lehet.

értékelés: 5/5

Készül a film is, zseniális szereposztással, trailer itt.

David Mitchell: Szellemírók

Elore is elnezest, de nincsenek ekezeteim. Remelem azert olvashato lesz ez a bejegyzes.

Ez volt nekem a molyos konyv. Ott figyeltem fel ra, es nem ment ki a fejembol, hogy annyian olvastak, es mindenki jokat irt rola! Mashol nem kapott tul nagy figyelmet a konyv. Olvasas kozben jottem ra en is, hogy 'je ez nekem mar volt a kezemben!'. Rakerestem az angol cimmel, es ott volt a konyv, aminek mindig megcsodaltam a boritojat a konyvtar angol reszlegen. Meg akkor regen elolvastam a fulszoveget, es meggyoztem magam arrol, hogy ezek a keleti misztikus zagyvasagok nem erdekelnek. Es megis.

Osszefoglalot meg sem probalok irni rola, ugyhogy jojjon a hivatalos ismerteto: “Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinaván, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista, teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső, ‘noncorpum’ lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a “szellemíró” dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő. David Mitchell az angliai Lancashire-ben született 1969-ben. Jelenleg Hirosimában él és tanít. Ez az első regénye.”

Elsore novellaknak latszanak, de valami hasonlo kapcsolat van koztuk, mint az Inarritu filmekben. Voltak fejezetek, amiket imadtam (Szent hegy, Szentpetervar), es olyanok is, amiken alig birtam atragni magam. Abban sem vagyok biztos, hogy megertettem a lenyeget, de ez egy olyan konyv, ami meg hetekig ott motoszkal az ember fejeben. Biztos ujra fogom olvasni, es ajanlom is mindenkinek, mert viszonylag ismeretlen, de kortars irodalombol csillagos 5-os. Az Ulpius meg reklamozhatna Fejos Eva helyett.  Mitchell pedig tovabbra is elvezi a bizalmamat, es felkerult a kotelezok listamra a Cloud Atlas.