Czikornyai & Patza

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Soha ezelőtt nem hallottam erről a könyvről. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, vagy csak nagyon nem beszéltek róla sehol, mindenesetre elég vicces módon kerül a kívánságlistámra. Kit Haringtonnal néztem egy interjút, és arról kérdezték, hogy mit olvas. Elkezdett beszélni erről a könyvről, hogy mennyire jó, meg mennyire tetszik neki, és olyan lelkes volt, hogy gyorsan rákerestem a címre. Miután megállapítottam, hogy fülszöveg alapján egész érdekesnek tűnik, és akár nekem is tetszhet, jött a következő lépés: a beszerzés. Nagyjából sehol sem lehet kapni, már épp lemondtam volna róla, amikor Nitával egy antikvárium-túrán megláttam egy könyvkupac tetején. Nem volt kérdés, hogy megveszem, sőt, még aznap el is kezdtem olvasni, és jól meglepődtem.

Egy eldugott vermonti magánegyetemen különleges kis csoport szigetelődött el. Öten voltak, megközelíthetetlenek, és ógörögöt tanulnak a különc, de zseniális professzornál. Richard Papen, a feltörekvő új diák miután nagy nehezen bekerül a csoportba mindenre hajlandó, hogy tényleg közéjük tartozhasson. Csakhogy náluk a tanulás nem ér véget az osztályteremben, hátborzongató kísérletekkel próbálják újraélni az ókori görög bacchanáliákat, és megidézni Dionüszoszt. Egy ilyen rituálé alatt azonban meghal egy ember. Nem tudják, hogyan, vagy ki ölte meg, de amikor magukhoz térnek, ott a megcsonkított holttest. És a vért csak vérrel lehet lemosni.

(Zárójelben, és röviden a Dionüszosz-kultusz lényegéről: "A Dionüszosz-kultusz alkalmat teremtett az istenséggel való lelki egység megélésére, egyfajta megtisztulás a földi élet szennyétől. Az igaz életre áhítozó lélek a halál után előnyösebb pozíciókra tehetett szert általa. A halál utáni élet, ill. a halálban élvezhető örömök gondolata az archaikus kor egyik jelentős vallásos irányzatát jelentette, a halállal való nem-törődés (s ennek következtében a halottégetés gyakorlatát folytató), a megmásíthatatlan végzet (anakné, moira) által irányított életben való hit mellett. Dionüszosz a bormámorral gyógyító, a terhektől és problémáktól ily módon megszabadító isten, aki megkönnyíti a nehéz sorsú emberek életét; tisztelete eredményeképp a halál utáni életben ezernyi boldogságban lehet részesedni. Ez jelentheti azt is, hogy a bor és mámor, amit Dionüszosz az orgiáin biztosít, pusztán ízelítő a síron túli világ szenvedélyeiből. Mintha minden egyes alkalommal a halállal néztek volna szembe bátran, elfeledve minden, az elmúlással együtt járó borzalmat, félelmet. Mámorral tekinteni a halál felé - ez egy olyan létérzés, ami igazán a görögség sajátja volt." forrás)

Összesen hét főbb szereplője van a könyvnek, akárcsak egy görög tragédiának. A történet nagyon jól felépített, és összetett, a címazonosság Procopius művével egyáltalán nem véletlen. Tartt stílusa letisztult, és intellektuális, még akkor is jó olvasni, amikor valami teljesen lényegtelen dologról ír.

Mivel a gyilkosság már az epilógusban megtörténik, és tudjuk, kik követték el, nem nevezhető kriminek, inkább egy modern Bűn és bűnhődés, vagy pszichológiai thriller. Két részre osztható a könyv, az első a gyilkosság előtti időszakról szól, és hogy hogyan jutnak el a szereplők oda, hogy meggyilkolják egy barátjukat; a második rész pedig a bűn feldolgozásáról, hogy képesek-e továbblépni.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód kivételesen nem zavart, ez szerintem annak köszönhető, hogy a mesélő Richard passzívan vesz részt a dolgokban. Mindenhol ott van, megfigyel, aztán tárgyilagosan leírja az egészet. Hihetetlen, mennyire érzelemmentes, a regény alatt kb. kétszer éreztem, hogy na, ez most megmozdított valamit Richardban, de amúgy olyan jellegtelen figura, aki csak van, de nincs hatással az eseményekre. Annyira a csoporthoz akar tartozni, hogy bármire hajlandó. A többiekkel más a helyzet. Richard kedvencei az ikrek, akik az én szememben teljesen átlagosak, kicsit buták, de szépek. Charles-nak volt pár jó pillanata, de Camilla még Richardnál is semmilyenebb szereplő. Ő azért kellett, hogy legyen egy nő is, de Tartt nő létére sokkal jobb a férfi karakterek ábrázolásában. Francis a meleg hipochonder majdnem kedvenc, nagyon vicces megszólalásai vannak, de az én kedvencem a hideg, és cinikus Henry, a csoport ki nem mondott vezetője, aki egyébként nyelvzseni. Bunny meg...ő Bunny.

Azért megértem, ha valakinek nem tetszik ez a könyv, mert én is belátom, hogy a szereplői elitisták, és sznobok. Ahogy az ógörög csoport elszigetelődik, és azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak, nem épp egy szimpatikus vonás. Julian kimondottan idegesített a tökéletességével, mintha állandóan szerepet játszana. Abban sem vagyok biztos, hogy nem ő kísérletezgetett az osztállyal, szinte soha nem láttam őszintének a megnyilvánulásait. Sokat idéznek filozófusoktól, ókori íróktól, amit imádtam, sikerült is elérnie a könyvnek, hogy elővegyem az ógörög jegyzeteimet, és délutánokon át bogarásszam :)

Ahogy néztem, pont a rendszerváltás után jelent meg Magyarországon, amikor egy halom másik könyv, és jól el is tűnt. Igazán megérdemelne egy második kiadást, főleg, hogy külföldön elég ismert, és elismert regény, szerintem most már értőbb közönségre találna itthon is. (Csak egy új, és szép borító kell, mert a mostanival elmehetne valami tucatkriminek.) Misztikum, bentlakásos iskola, állandó hideg, és hóesés...nagyon erős hangulata van a könyvnek. Nem tudom elég szépen megfogalmazni, mennyire briliáns történetről van szó, tele szimbólumokkal, ezért  különösen azoknak ajánlom, akiket érdekel az ógörög kultúra.

értékelés: 5/5 (az értékelésekhez annyit tennék hozzá, hogy mostanában sok az 5/5, de ez nem azt jelenti, hogy lágyszívű lettem, hanem egyszerűen csak jó könyveket olvasok. ez tudott.)

kedvenc szereplő: Henry

"The Leviathan had been the first of the great hydrogen breathers fabricated to rival the kaiser's zeppelins...The Leviathan's body was made from the life-threads of a whale, but a hundred other species were tangled into its design, countless creatures fitting together like the gears of a stopwatch. Flocks of fabricated birds swarmed around it--scouts, fighters, and predators to gather food...According to her aerology manual, the big hydrogen breathers were modeled on the tiny South American islands where Darwin had made his famous discoveries. The Leviathan wasn't one beastie, but a vast web of life in ever shifting balance."

1914. június, Franz Ferdinand főherceg, és felesége merénylet áldozatául esnek Szarajevóban, ez jó ürügy Németország a háború megkezdésére. Csakhogy ez nem az a háború, amit ismerünk, ezt hatalmas gőzokádó fémmonstrumokkal, és istentelen génmanipulált szörnyetegekkel vívják. A központ hatalmak technikailag nagyon fejlettek, hangosan zörgő rohamlépegetőik, és fém gépeik miatt Csörömpölőknek hívják őket. A másik oldalon állnak a Darwinisták. Westerfeld alternatív múltjában Charles Darwin új élőlényeket teremtett, több faj szimbiózisából áll például a legrégebbi bálnaléghajó, a Leviathan, de vannak még beszélő gyíkok, repülő medúzák, és hat lábú kutyák is. Vajon melyik veszélyesebb fegyver?

Ebben a háborús káoszban ismerjük meg először Franz Ferdinánd fiát, Aleksandar-t, akinek szülei halála után Svájcba kell menekülnie, majd Dylan Sharp-ot, a Brit Légierő lelkes újoncát, aki valójában fiú ruhába bújt lány, Deryn. Deryn a Leviathanon szolgál, és épp titkos küldetést teljesítenek, egy tudóst kell Törökországba vinniük, amikor lezuhannak a svájci Alpokban.

Westerfeld nagy kedvencem már évek óta, rendszeresen olvasom a blogját, így szereztem tudomást a Leviathan-ról még három évvel ezelőtt. Azóta vártam, hogy megjelenjen magyarul, de semmi ilyesmi nem történt. Minden könyvesboltozásom alkalmával megnézegettem, megtapogattam, de sose vettem meg, mert tovább reménykedtem, hogy észbe kapnak a magyar kiadók, és lefordítják. (Oké, bevallom, a kötelezőkön kívül lusta vagyok angolul olvasni...) Most nyáron viszont rádöbbentem, hogy ha nem akarom elfelejteni az angolt, akkor muszáj lesz gyakorolnom, így a legszimpatikusabb megoldást választottam.

Az utóbbi időben elég sok ifjúsági regényt olvastam, és megdöbbentő, mennyire klisések, és buták. Sehol egy jó kalandregény, mint mondjuk a Monte Cristo grófja, vagy a Momó, amiket én tini koromban olvastam. Van helyette különleges fiú, különleges lány, és a gonoszok, akik meg akarják akadályozni, hogy együtt legyenek, mert ők olyan fontosak, és különlegesek. És itt jön Westerfeld, a meglepően eredeti ötleteivel, és inkább hasonlít a regénye egy Verne-féle klasszikus kalandregényre, mint egy most divatos ifjúsági fantasyra. (Azt sem árt megemlíteni, hogy Westerfeld akkor írt vámpíros regényt, amikor az még nem volt divat; akkor írt disztópiás regényt, amikor az még nem volt divat; és most ugyanez steampunk-al.)

Egyes szám első személyű elbeszélés helyett nézőpontkarakterek vannak, akik bár 15-16 évesek, mégsem az a legfőbb gondjuk, hogy megtalálják életük szerelmét. (Talán ezért is tetszett nekem ennyire, mert teljesen romantika mentes, és a koruknak megfelelően viselkednek a szereplők.) Érezhetően sokat fejlődött Westerfeld karakterábrázolása, már nem csak kétdimenziós vázak, mint a Csúfokban. Alek és Deryn szerethető kis hősök, és hál' istennek nincs semmi különleges képességük. Deryn egyébként a legmenőbb ifjúsági könyves lányszereplő, ha 15 lennék, tuti ő lenne a példaképem, így viszont csak kedvenc hősnőm.

A regény másik erőssége az alternatív múlt bemutatása, ami lenyűgöző fantáziavilággá válik. Annyira idegen, annyira új, és mégis könnyű elveszni benne. A stílus is igényesebb, mint eddig, de továbbra is nagyon olvasmányos. Egyik kalandból kerülünk a másikba, szegény szereplőknek alig van idejük szusszanni, de hát háború van, kérem.

Már maga a könyv megjelenése sem a megszokott -és visszahozza azt a típusú ifjúsági regényt, amit én szeretek- ugyanis jó pár fekete-fehér egész- vagy féloldalas gyönyörű illusztráció díszíti. Ez nekem nagy segítség volt, mert párszor bajba kerültem, hogy mégis hogy képzeljek el egy hidrogént termelő repülő bálna monstrumot, és akkor a következő oldalon ott volt. Az első oldalakra Keith Tomphson illusztrátor egy térképet is készített, amin az erőviszonyok karikatúra változata látható, nekem már a látványtól is megjött a kedvem az olvasáshoz, és akkor még a zseniális trailert nem is említettem.

Gondolom már mindenki rájött, hogy nagyon tetszett a Leviathan :) Felnőttek számára épp úgy élvezhető, mint gyerekeknek, szerintem érdemes elolvasni. Külön ajánlom Nimának, szerintem neki tetszene. A nyelvezete egyszerű, csak vannak benne ilyen szakszavak pl. a gépek alkatrészeire, amiben annyira nem vagyok jó :P Továbbra is remélem, hogy kiadják magyarul (külföldön ősszel jelenik meg a trilógia befejező része), és megvehetem az unokahúgomnak. Nekem a 'kedvenc ifjúsági könyveim' listán egy rohamlépegető rúgásával utasított maga mögé mindenkit, és megtelepedett az első helyen. Mást nem tudok mondani, csak annyit, hogy olvassátok!!

értékelés: 5/5

kedvenc szereplő: Deryn Sharp

"– Íme. A hatalom ott van, ahol az emberek hiszik, hogy van. Ott, és nem máshol.
– A hatalom tehát egy komédiás szemfényvesztése?
– Árnyék a falon – suttogta Varys. – De az árnyak ölni tudnak. És néha nagyon kicsi ember is óriási árnyékot vethet."

Továbbra is csak lassan tudom olvasni a Tűz és Jég dalát, de haladok, és egyre jobban szeretem.

Az első rész végén kisebb káosz alakult ki Westeroson, ez tovább fokozódik a Királyok csatájában. Négy király is magának követeli a koronát, aztán ott van még Dany, aki megtépázott Khalasar-jával vándorol.

Lehet egyedül vagyok ezzel a világegyetemben, de Tyriont továbbra sem tudtam megkedvelni. Itt már ő a Király Segítője, és jól magára talál az udvari intrikák, és érdekbarátságok világában (az elején még érdekelt is, hogy mit csinál, aztán úgy a felénél meguntam). Ha eddig kétségeim voltak a származásáról, itt egyértelművé válik, hogy igazi Lannister. Cersei egy idióta, ez egyre feltűnőbb, Jaime meg nem sokat szerepel, de az a kicsi is jelentős.

Starkék egyre reménytelenebb helyzetbe kerülnek, Jon az Éjjeli Őrséggel elment a Falon túlra, de Benjen továbbra sincs sehol, Arya a halállistáját mantrázza, Robb háborúzik. Az első részben nem gondoltam volna, hogy Sansa és Bran fejezetei jók lesznek, de most a könyv végére az ő sorsuk érdekelt legjobban (a kedvenc részem pont Sansás, lehet találgatni, hogy melyik :P).

Dany-vel nem történik túl sok minden, azt leszámítva, hogy vándorol (Westerossal ellenkező irányba persze, nehogy minden túl egyszerű legyen...). A könyvsorozat eddigi legjobb része szerintem, amikor a Halhatatlanok Házában látogat; az ottani látomások egész biztos, hogy valóra fognak válni, sőt szerintem előrevetítik a következő részek fő történéseit. Ja, és a könyv végén érkezik valaki Dany-hez, akit jó régen láttunk utoljára :)

Plusz két szempontszereplőt kapunk (a prológust leszámítva), az első Theon Greyjoyt, aki még annál is hülyébb, mint ahogy eddig gondoltam, második az ex-csempészt Davos-t, aki most Stannis Baratheonnál szolgál. Kettőjük közül Davos valamennyivel érdekesebb, mert általa nyerünk betekintést Stannis táborába, ahol csúnya dolgok vannak készülőben. Stannis még Eddard Starknál is karótnyeltebb pasi, akit kezdetben mindenki becsületesnek tart, de aztán egyre inkább elveszti önmagát. Nálam már az elején elásta magát, remélem soha nem lesz az övé a vastrón. (Még hogy Azor Ahai...szvsz Stannis ezt még nagyon meg fogja szívni.)

Néha megdöbbent az összetettsége ennek a regényciklusnak, kíváncsi vagyok, hogy fogja majd Martin lezárni. Egyre több szálat mozgat, egyre több helyszínen, fogalmam sincs, hogy tudja fejben tartani... Amit imádok benne, hogy elgondolkoztat, szinte megállás nélkül gyártom a teóriáimat az álmok-látomások-jóslatok alapján, és alig várom, hogy valamelyik valóra váljon. A problémám pedig ugyanaz, mint az első részben, hogy nekem ez továbbra is túl tömény, és egy kicsit túlírt, egy csomó felesleges jelenettel, de ettől függetlenül szeretem, mert jók a szereplői, és a fő történet érdekes. Most csak egy megrázóbb haláleset történt (nem fogom megbocsátani az elkövetőnek), és a vége sem volt olyan epikus, mint amikor Dany sárkányai kikeltek. Tartok egy kis szünetet, befejezem a könyveket, amiket elkezdtem, és csak utána állok neki a Kardok viharának. (A képen Renyl és a barack látható, háttérben az idegbeteg Stannis :P)

Július 12.-én fog megjelenni a sorozat ötödik kötete, A Dance with Dragons címmel, ennek örömére majd érkezik egy kis Tűz és Jég dala meglepetés, majd érdemes aznap felnézni a blogra.

értékelés: 4/5

kedvenc szereplő: Sandor Clegane

"Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház: hogy megremegtek a padlódeszkák, ha valakit elöntött a méreg, hogy kinyíltak az ablakok, ha mindenki egyszerre nevetett."

Bascom lakói furcsa népség, minden családnak van valami hagyománya. A Hopkins férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, a Clark nők híresek az érzékiségükről, de mind közül a Waverleyk a legfurcsábbak. Claire Waverley egyedül él a nagymamájától örökölt házban, kicsit talán magának való, de elégedett az életével, és idejét legszívesebben a kertjében, vagy a konyhában tölti. Biztonságosnak hitt burája azonban felborul, amikor megérkezik egy zizzent festő költözik a szomszéd házba, és 10 éve eltűnt húga is felbukkan egy kislánnyal. A Waverley-kertben álló mágikus almafa is egyre csak dobálja az almáit, hátha valaki lesz olyan felelőtlen, és beleharap.

Már az első oldalak után beleszerettem Allen könnyed, varázslatos stílusába. Olyan erős hangulatot képes teremteni, hogy érzem a lehullott alma, és a frissen sült ibolyás sütemény illatát. Nehéz szabadulni tőle, mert elbűvöl, és csak azt vettem észre, hogy mindjárt vége, pedig alig egy órája kezdtem el. A történet kicsit hasonlít az Átkozott boszorkákra (a könyvre nem tudom, mennyire, én csak a filmet láttam), de sokkal finomabb, és szelídebb. Bár nincs 300 oldal, mégis hozzánk nőnek a szereplők, könnyű őket megszeretni, mindenkinek van valami dilije. A kedvencem Evanelle Claire nagynénje, aki mindig hasznos ajándékokat osztogat, és szívesen elnézegeti a férfiak fenekét. Biztos vagyok benne, hogy ha jól körülnéznénk magunk körül, akkor találnánk hasonló érdekes embereket. (Tőlünk például két utcára lakik egy férfi, aki azt hiszi magáról, hogy ő Superman, de ő tényleg bolond.)

Bár egyértelműen nőknek szóló könyv, sőt romantika is bőven akad benne, mégse meg át bugyutába, hanem megmarad bájosnak. Vegyél egy csipet mágiát, pár álmodozót, egy tálca sütit kandírozott virágokkal, loncbort, hogy láss a sötétben, és már ott is vagy a csodálatos Waverley-kertben. Mágikus mese, ami segít elvarázsolódni, ha hagyod magad.

Azt hiszem ez az első Arany pöttyös könyv, amit olvastam, nem gondoltam volna, hogy ilyen jók. Nem csak a borítója szép, hanem belül is minden fejezet elején vannak tekergő indás illusztrációk. Szerencsére nem maradok sokáig Sarah Addison Allen nélkül, mert ősszel jelenik meg a következő könyve, a The Peach Keeper. Felüdülés a sok sorozat mellett kerek, lezárt történetet olvasni, már teljesen elszoktam tőle. Köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta :)

értékelés: 4,5/5

A tavalyi év egyik meglepetés-kedvence lett nálam a Crowfield átka, de nem is gondoltam, hogy ilyen hamar érkezik a folytatás. A második kötettel már előrelátóbb voltam, mint az elsővel, és kivártam, hogy legyen egy szabadnapom, amikor nem kell mást csinálnom, csak elveszni az apátságot övező sötét titkok, és a Foxwist erdő rengetegében.

A történet három hónappal azután folytatódik, hogy megtört Crowfield átka. Hatalmas repedés nyílik a templom falán, Szent Kristóf arcát kikaparják egy freskóról, a szerzeteseket rémálmok gyötrik, és az apátság egyre hátborzongatóbb események színterévé válik. Miféle gonoszt ébresztett fel Alys anyó Crowfield falain belül, aki elől még a tündérek Sötét Királya is elmenekül?

Ez a rész még jobban tetszett, mint az első, pedig azt is agyon dicsértem. Mivel itt már régi ismerősként köszöntjük a szereplőket, és az apátságot, több oldal maradt a cselekménynek, és ez mindenképpen javára vált a könyvnek. Egy rövid bevezető után máris fenyegetően vicsorognak ránk az árnyak. Veszélyesebb, és félelmetesebb kalandok várnak a kedvenceinkre, de szerencsére a hob még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes megőrizni a humorérzékét. Jobban megismerjük Shadlock-ot is, aki már nem  olyan ijesztő, mint Bone úr kísérőjeként, és (amikor épp nem a varjúfejű gonosz után nyomoznak) zenélni tanítja Williamet. Csiga testvér most nem kap olyan nagy szerepet, néha feleslegesnek éreztem a jelenlétét, beleszürkült a többi testvér közé. Furcsa kicsit, hogy ő és a perjel ilyen jól megbirkóznak a mágia, és egy alkimista jelenlétével, pedig még mindig csak 1348-ban járunk. Továbbra is pozitívum, hogy teljesen hanyagolják a romantikát, nem is hiányzik, Walsh így is ügyesen fenntartja az olvasó érdeklődését, és a romantikát pörgős akciójelenetekkel helyettesíti. Viszont az, hogy nincs szerelem, nem jelenti, hogy nem is kellenek női szereplők, márpedig jelenleg Alys anyó az egyetlen. (De lehet ez azért van, mert elsősorban fiús könyv.)

Igényesen megírt, de közben mégis olvasmányos gótikus regény, amit nem könnyű letenni; és mivel már nem annyira ártatlan, és kedves, mint az előzménye, idősebbeknek is legalább annyira szórakoztató, mint egy tininek. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert nagyon sok lehetőség van még a történetben, és a karakterekben.

A borítóval kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ugye Will van a képen? De ha az ő, akkor miért szőke, mikor az első rész borítóján fekete volt a haja?

A könyvet köszönöm Bridge-nek, és a Lybrum Kiadónak!

értékelés: 5/5

"Felnősz úgy, hogy indiánokról meg kalózokról meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnákkal meg kivágott erdőkkel, és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg felnőni."

Van úgy, hogy nagyon szeretnéd, hogy tetsszen egy könyv, és aztán mégse :( Mert nem ő a nagy Ő, nem egymásnak lettetek rendelve, bármennyire is jó lenne. Valahogy így voltam én az Elveszett próféciákkal.

Terry Pratchett-et nem ismerem, róla nem tudok nyilatkozni, de leírom, mi bajom van Neil Gaiman-nel. A Sandmant ugye imádom, a regényeiből is olvastam párat, és úgy érzem, mintha csak szórakozna. Olvasmányosak, meg ötletesek a történetei, és ennyi. Jó olvasni, de katarzis nálam mindig elmarad, és állandóan arra gondolok, hogy "oké Neil, de ez neked csak ujjgyakorlat!", és várom az igazán átütő könyvét. Mindig úgy kezdek bele a következőbe, hogy talán ez lesz az, de eddig még nem volt szerencsém. Persze megint hagytam, hogy megtévesszen a sok pozitív értékelés.

Adott egy antikvárius angyal, és egy Bentley-vel száguldozó démon, akik szeretnek a Földön élni, és nem éppen boldogok, amikor megtudják, hogy jön az Apokalipszis, méghozzá hamarosan: következő szombaton. Az Antikrisztus is aktívan tevékenykedik a világban, egy 10 éves, szemtelen kisfiú képében, vele van a pokol kutyája, aki jelenleg Eb névre hallgat, és inkább pincsire hasonlít, mint vérebre.

Pedig olyan jól kezdődött az Elveszett próféciák! Épp beteg voltam, amikor olvastam, és jó volt nevetni, de aztán a felénél elkezdett fárasztani. A poénok kiszámíthatóvá váltak, épp úgy, ahogy a szereplők, és már nem volt meg az újdonság varázsa. Néhány jelenet feleslegesen hosszúra nyúlt, mintha sehogy sem akarna eljutni a végkifejletig. Gyakran összezavart a sok szempontváltás is, szétesett miatta a történet, volt olyan, hogy bekezdésenként ugrottunk más szereplőhöz.

Egyedül talán Crowley, és Azirafael kapcsolata tetszett, a démon és az angyal, akik a kulturális különbségek ellenére egészen jóban vannak. A többiek kidolgozatlanok, talán pont a sok nézőpontváltás miatt, senkit sem volt elég idő megismerni, mert ugrottunk a következőre. Egy ilyen rövid könyvben nem biztos, hogy szerencsés ennyi szereplőt mozgatni. Jó ötletek vannak benne, csak olyan vázlat érzésem volt, mintha egy délután dobták volna össze egy üveg bor mellett.

értékelés: 4/5

Eredetileg a Gemma Doyle trilógia harmadik részét akartam megvenni, de nem volt a boltban, sőt a város egyik könyvesboltjában sem volt, így végül Armstrong könyvét hoztam haza, amit Gigi már megjelenés előtt lelkesen ajánlgatott Molyon. (Észrevettétek, hogy egyre többször választok Moly alapján olvasmányt?) Úgy voltam vele, mint a Rubinvörössel: ha nem jó a könyv, akkor is megérte megvenni, mert nézegethetem a csodaszép borítóját.

Chloé teljesen normális volt 15 évig, egy nap azonban elkezd szellemeket látni. Miután kisebb ámokfutást rendez az iskolában, egy jó pár évvel korábban meghalt gondnok elől menekülve, elküldik egy fiataloknak fenntartott rehabilitációs otthonba, a Lyle Házba. Ezzel kezdődnek Chloé megpróbáltatásai, egyre több szellem próbálja felvenni vele a kapcsolatot, miközben neki el kellene hitetnie az orvosokkal, hogy nem elmebeteg. Azonban amikor jobban megismeri a többi ápoltat, rá kell jönnie, hogy nem véletlenül kerültek ők az otthonba, és a Lyle Ház sem az, aminek látszik.

Kicsit talán túl lett hypeolva ez a könyv, és ezért elég magas elvárásaim voltak, amiket nem tudott 100%-ig teljesíteni. A legnagyobb bajom az egésszel, hogy konkrétan semmi nem derül ki az első kötetből. Van egy halom kérdés, amikből talán illene megválaszolni legalább egy-kettőt, de semmi ilyesmi nem történik. Értem, hogy el kell olvastatni a következő két rész is valahogy, de ez bosszantó. Nem azért olvasok el 300 oldalt, hogy utána csak annyi derüljön ki a rejtélyekről, ami az első 10 oldal után egyértelmű, és ami a fülszövegben is benne van. A másik, ami nem tetszett, az a megfogalmazás. Egy 15 éves lány elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, és ez meg is látszik rajta (idegesít, amikor állandóan a márkákat ismételgeti, teljesen lényegtelen számomra, hogy xy a Gap-ban vásárol, vagy a Barneys-ben). Majd belenézek az angol eredetibe, hogy ez csak fordítói baki, vagy tényleg ilyen az író stílusa. És ha már fordítás, néha teljesen magyartalan mondatok voltak benne, meg felcserélt szavak, vagy nem egyértelmű, hogy mit ki mond, mert hiányoznak a gondolatjelek a párbeszéd elejéről.

Ha ezek felett szemet tudunk hunyni, akkor egy egész eredeti kis történet lesz belőle, szimpatikus főszereplővel. Chloé jó fej, imádja a filmeket, olyan mint bármelyik 15 éves (sokszor felmerült bennem, hogy össze kéne ereszteni az Éhezők Viadalás Katniss-el, biztos jó hatással lenne rá). A helyzet, amibe kerül, egyáltalán nem illeszkedik a megszokott ifjúsági regényes trendbe, és néha elég félelmetes jelenetek is vannak benne (igen, bevallom, volt hogy görcsben volt a gyomrom, főleg úgy, hogy éjszaka olvastam). Imádtam, hogy Chloé fél a szellemektől, hogy semmi különleges nincs benne, ha olyan a helyzet, akkor sikítva menekül. A többi szereplő is jól el lett találva, egyedül Derek az, akinek a titkát máshogy képzeltem volna, de ebbe inkább nem megyek bele, mert spoiler lenne. Szerencsére mellőzve volt a romantika, csak finom utalások voltak bizonyos gyengédebb érzelmekre, és a szereplők kapcsolatai jóval összetettebb, mint egy átlagos ya fantasy-ban. Gyorsan kivégeztem a könyvet, nagyon olvasmányos, és a hibái ellenére legszívesebben azonnal folytattam volna a következő résszel. Nem a megszokott ártatlan történet, sokkal inkább tini horror, ahol nem feltétlenül jó különlegesnek lenni. Olvassátok, ha már elegetek van a nyálas románcokból, és a tökéletes testű halhatatlanokból :)

értékelés: 4,5/5

Vallomás: csak azért olvastam el, mert annyit beszéltek körülöttem a filmről, meg mindig belefutottam ilyen Éhezők viadalás hírekbe, és elkezdett idegesíteni, hogy nem tudom, miről van szó. Akkor jött a sokk, amikor bejelöltem Molyon, hogy olvasom, és rögtön tizennégyen kedvencelték. Ledöbbentem, hogy ennyien szeretik, és megnyugodtam, hogy akkor azért annyira rossz nem lehet...

Vallomás 2.: Olvasás közben végig ettem, mivel a regény elég nagy százaléka az evésről szól. Az elején éheznek, akkor azért korgott a gyomrom, aztán amikor végre tudnak kontroll nélkül zabálnak, akkor azért rohamoztam meg a hűtőt. Aztán persze kezdődött minden elölről, éhezés, és zabálás, mire a könyv végére értem, felettem az itthoni kaja-készletet.

Valamikor a jövőben játszódik ez a tini-disztópia, Észak-Amerika helyén egy tizenkét körzetre osztott ország, a diktatórikus Panem területén. Minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát, amikor 24 gyereket sorsolnak ki (minden körzetből egy fiút, és egy lányt), hogy aztán egy arénában élet-halál küzdelmet vívjanak egymással. A végén persze csak egyikük maradhat életben. A 16 éves Katniss kishúga helyett jelentkezik a viadalra, és ezzel reményt ébreszt a tizenkettedik körzet lakóiban.

"Arról nem is beszélve, hogy valahányszor csak eszembe jut a kivágott nyelvű lány, úrrá lesz rajtam a rettegés. Eszembe juttatja, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy menő ruhákban villogjak és ínyencségekkel tömjem a hasam. Hanem hogy véres halált haljak, miközben a tömeg torkaszakadtából üvöltve biztatja a gyilkosomat."

Katniss elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, amivel nekem csak annyi bajom volt, hogy sehogy sem sikerült megszeretnem őt. Sokszor nem is értem a karakterét, bizonyos helyzetekben nagyon éretten, és felnőttként viselkedik, aztán a következő pillanatban pedig a legegyértelműbbet sem bírja felfogni. Van, hogy rettenetesen bután, és naivan áll hozzá dolgokhoz, ami a második kötetben csak fokozódik (de arról majd később). A másik kiválasztott, Peeta sokkal szimpatikusabb, ő volt a kedvencem, meg az alkoholista mentoruk, Haymitch, akiről remélem több minden kiderül a következő két részben. Elég egyszerű az egész, a Kapitólium gonosz, mert hagyja éhezni a körzeteket, és legyilkoltatja a gyerekeket, Katniss pedig a lázadó, aki bár véletlenül kerül bele az események közepébe, de ha már ott van, jól megkavar mindent.

Nem volt rossz könyv, de valahogy kevés; sokkal jobb lehetett volna. A mellékszereplőkre alig szánt időt az írónő, kidolgozatlanok, és sablonosak (pl.: a többi kiválasztott), aránytalanul sokszor van központban a kajálás (értem én, hogy miért, de attól még unom!), és maga a viadal közel sem kap akkora hangsúlyt, és nem olyan izgalmas, mint ahogy várnánk. Az eleje számomra túlságosan el volt nyújtva, és a vége is olyan semmilyen, mintha rossz helyen lenne elvágva a könyv. Azért persze el fogom olvasni a többi részt is, mert érdekel, mi lesz belőle, és a filmet is biztos megnézem, de nem estem hanyatt tőle. Szórakoztató tini könyv, ha már unod a céltalan romantikát, egy olvasást mindenképp megér.

u.i.: Tetszik a borítók szimbolikája, pedig amúgy rondák, de jó ez a fecsegőposzáta :)

értékelés: 4/5

Ha nincs a sorozat, ami az utóbbi időben legalább akkor média figyelmet kapott, mint a királyi esküvő, soha eszembe nem jut elkezdeni a Tűz és Jég dala ciklust. Főleg azért, mert tucat-fantasy-nak néz ki borító alapján, de az se épp biztató, hogy befejezetlen, meg ugye lassan olvasok, és riasztó ez a pár ezer oldal. No mindegy, amint megláttam Sean Beant, meg az óriásplakátokat azzal, hogy 'Winter is coming' már nem volt kérdés, hogy ez nekem kell, méghozzá a film előtt.

A terv, miszerint gyorsan kivégzem a könyvet, jól megbukott. Nem volt egyszerű, sőt inkább nehezen hangolódtam rá Westeros világára. Persze ez főleg az én bajom, valami akciódús, pörgős fantasy-t vártam, aztán meglepődtem, hogy nem az. Mert a Trónok harca inkább hömpölygős. Mivel rengeteg szereplő szempontjából követjük a történéseket, és fejezetenként ugrunk nem csak az időben, hanem a térképen is (van, hogy másik földrészre, máskor csak pár ezer kilométerrel odébb), így számomra nem volt épp zökkenőmentes az olvasás. Ehhez még jött egy halom név, amiket fejben kellett tartani, na meg a személyes motivációik, hogy ki éppen miért harcol, és miért utálja a másikat (ne legyenek illúzióitok, senki sem olyan könnyen kiismerhető, hogy ezt elsőre el lehessen dönteni). Szóval azért problémás volt a kapcsolatunk, párszor félre kellett raknom, és szusszanni, de végül csak nyertem. A végéért meg olyan mérges vagyok Martinra, mert ilyen cliffhanger befejezés után nem fogom kibírni, és kezdem azonnal a következőt.

Meg sem próbálom vázolni történetet, mert túl összetett, meg egyébként is az elmúlt egy hónapban sokan megtették. Nem olyan varázslós mesés, mint a Gyűrűk ura, inkább egy középkori lovagregényre hasonlít, de a legtalálóbb jellemzés talán a "rózsák háborúja" fantasy-ban. A nemesi házak hatalomért való csatározása van a középpontban, átszőve politikai játszmákkal, gyilkosságokkal, és titkokkal, közben pedig közeleg a tél, és Westeros lakóinak inkább össze kéne fogni, hogy az északról érkező néma fenyegetéssel szembe tudjanak szállni, de ők ezt figyelmen kívül hagyják. Jól kidolgozott szereplőket kapunk, sokkal karakterközpontúbb a történet, mint a GyU (talán a szempontok váltakozása miatt), és szerencsére egészen minimálisak a tájleírások, így a rengeteg intrika mellett még az is befogadható. Martin forgatókönyvírói gyakorlata, ami jól látszik a párbeszédeknél, meg a jelenetek váltakozásánál, sokszor egészen filmszerű. A legnagyobb baja, hogy túl sok, én úgy éreztem, hogy gyakran válik túlírttá, ilyenkor vettem elő pihenésképpen másik könyvet.

"Azt mondta, a hold egy tojás, Khaleesi – folytatta a lysi leány. – Egykor két hold volt az égen, de az egyik túl közel merészkedett a Naphoz és a melegtől megrepedt. Ezer meg ezer sárkány özönlött elő belőle és inni kezdtek a Nap tüzéből. Ezért lehelnek a sárkányok tüzet. Egy napon a másik hold is megcsókolja a Napot, az is megreped és a sárkányok visszatérnek."

Lehetne realista fantasy-nak nevezni, de szerintem bőven lesz itt még kaland a mágiával, meg a természetfeletti szörnyekkel a következő részekben. És ha már realitás, az író nem spórolt a vérrel, hullanak a fejek, és naturalista szexjeleneteket is bőven kapunk az arcunkba. Még nem vagyok biztos benne, hogy teljesen átlátom ezt a könyvet, olyan összetett, hogy a legjelentéktelenebb döntés is hatással lehet egy onnan távol élő sorsára, így majd inkább a hét kötet elolvasása után visszatérek rá (ha egyszer tényleg befejezi Martin), de az biztos, hogy ez kemény felnőtt világ (férfiaknak is legalább annyira élvezetes olvasmány lehet, mint nőknek, annyi fegyvert, és csatát látunk, meg a középpontban is nagyrészt férfi szereplők állnak), fantasy-ra éhes gyerek kezébe ne kerüljön.

Martin amellett, hogy aktívan részt vesz a HBO sorozat készítésében, írja a következő regényét (meg növeszti a szakállát), elég aktívan blogol is, amibe érdemes belepillantani itt. A sorozatot is ajánlom, kimondottan jól sikerült, pedig én finnyás vagyok ilyen téren (sőt, pár megoldás jobban tetszik a sorozatban, de ezt csak halkan jegyzem meg, mert meglincselnek a rajongók :P). A kedvenc trailerem érzékelteti legjobban a Westerosra köszöntő zűrzavart, mert minden főbb szereplőt a Vastrónra ültettek, ezzel is jelezve, hogy itt mindenkinek esélye van a legvégén megszerezni a koronát.

Jah, és még meg kell említenem a fordítást, amitől a hideg rázott, annyira béna pár helyen (Havas Jon a legrosszabb, de Királyvár, meg Deres is dobogósok), főleg ezért vonok le fél csillagot (meg mert remélem, hogy ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre jobb a történet).

értékelés: 4,5/5

Az ex-kokainfüggő Eddie Spinola New York-ban dolgozik szövegíróként egy jelentéktelen kiadónak. Élete a cigi, a sör, és az önsajnálat körül forog, míg egy nap véletlenül összefut volt sógorával (és dílerével), aki felajánl neki egy új gyógyszert, az MDT-48-at. Ez hihetetlen módon megnöveli az intelligenciáját, kreativitását, használója sokkal karizmatikusabb lesz, felerősödik az intuitív képessége, és ami a legfontosabb: mohóvá válik. A világ összezsugorodik, és egyre több kell, hogy kielégítse ezt a mohóságot. A tabletta rengeteg új lehetőséget nyit meg Eddie előtt, és ő meggondolatlanul menetel egyre feljebb. Amikor jelentkeznek a mellékhatások- tudatvesztés, és pánikrohamok- Eddie nyomozni kezd, az MDT többi használója után; csakhogy ők időközben titokzatos módon megbetegedtek, vagy meghaltak.

Eddie nálam bekerült a legellenszenvesebb regényhősök közé. Kicsit olyan, mint Patrick Bateman, visszataszító, de az ő szemén keresztül látunk mindent, ezért lehet bármilyen hülye, mégis szurkolunk neki, hogy jól jöjjön ki a történetből. Nagyon érzékletes lendülete van a könyvnek, amikor Eddie be van drogozva, az események pörögnek, az emlékezetkieséseinél pedig minden szaggatottá válik. Amikor tiszta volt, olyankor szinte mindig hisztizett, hogy neki mennyire szar, begyógyszerezve meg okoskodó, és nagyképű. Kedvenc jelenetem, amikor azt tervezgeti, hogy majd indul az elnökválasztáson (minél hosszabb ideje szedi a gyógyszert, annál irracionálisabb ötletei lesznek), és majd megkéri Ray Tyner filmsztárt, hogy legyen az alelnökjelöltje, mert olyan "földöntúlian jóképű". Ez az idézet elég jól jellemzi Eddie stílusát:

"Miközben az emberek folyamatosan kidőltek mellőlem – mert berúgtak vagy legyűrte őket a fáradtság, – én egyre frissebb és derűsebb lettem, s ettől, hogy őszinte legyek, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kedves, vidám félisten lennék."

Glynn egyébként ír származású, ez az első könyve, 2001-ben jelent meg először, akkor még The Dark Fields címmel. Idén elkészült a filmváltozat, aminek köszönhetően új címet kapott, és több országban is felfigyeltek rá. Olvasás közben sokszor eszembe jutott az Amerikai pszicho, nem csak Eddie miatt, hanem Glynn írásstílusa is Ellis-re emlékeztetett. Az izgalmas thriller mögött ugyanúgy ott egy éles társadalomkritika, aktuális témákat hoz fel, szembesít az értékrendünkkel. Eddie amint lehetőséget kap rá, azonnal pénzt akar, ez az egy célja van: minél több pénzt, és MDT-t szerezni (meg néha-néha egy új, márkás öltönyt). A gazdasági vezető réteget szintén ez motiválja, mintha más nem is létezne, csak a tőzsdeárfolyamok, a luxuslakások, és magánrepülők. Az amerikai álom világa, ahol nem mindegy, hogy tojáshéj, vagy tört fehér színű a névjegykártyád. Közben kiderül, hogy a legbefolyásosabb üzletemberek, és politikusok is a gyógyszer hatása alatt állnak, ám mire Eddie rájön, hogy a hatalom, amivel játszik, sokkal nagyobb nála, már túl késő, mert az agyunkkal nem lehet következmények nélkül játszani.

Elgondolkoztató cyberpunk könyv, nagyon ütős befejezéssel. (A végére már el is felejtettem, mennyire nem bírtam Eddie-t.) A filmre is egyre kíváncsibb vagyok, addig is itt egy trailer.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!

értékelés: 4/5

Már egyszer régen elkezdtem a Csodaidőket (talán 4 éve kb.), de az első fejezet után meguntam, és vittem vissza a könyvtárba. Aztán jött a moly, meg a könyves blogok, és egyre gyakrabban jött szóba a CSI, engem meg rettenetesen irritált, hogy nem tudok bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe. És persze elkezdett érdekelni, hogy mi lehet ez. Mivel épp Gyűrűk Ura újraolvasás közben vagyok, nem is akartam elkezdeni semmi monumentálisabbat, de aztán egy Sceurpiennel való beszélgetés után nem bírtam tovább, és kölcsönkértem meseanyutól. A terv az volt, hogy majd szép lassan haladok, ha egyáltalán tetszik, de végül teljesen használhatatlanná váltam, mert egy lépést sem bírtam úgy tenni, hogy ne a CSI járt volna a fejemben. Egyszerűen muszáj volt olvasnom! Későn feküdtem, korán keltem, evés közben olvastam, a buszon is olvastam, mindenhol olvastam. Itt nem árt megjegyezni, hogy ritkán van rám könyv ilyen hatással. Nem szoktam belebolondulni semmibe, utoljára a Harry Potter, és a Gyűrűk Ura váltott ki belőlem ilyen szintű fanatizmust, de akkor tizenkét éves voltam. Az utóbbi időben hiányoltam is, hogy nincs semmi olyan könyv, ami lekötne ennyire. Persze olvastam érdekeseket, de nem akartam benne élni a történetben, nem töltötte ki semmi ennyire a gondolataimat. (Valószínű mostanra mindenki rájött, hogy nagyon elfogult poszt lesz ebből...)

Nem fogok a történetről írni, mert már annyian megtették előttem, és nem is tudnám összefoglalni pár mondatban, így inkább csak gondolatok, benyomások következnek. Tetszett a stílusa, hogy bár (szerintem) elsősorban nem ifjúsági regény, mégis nagyon olvasmányos. Itt eszembe is jutott, hogy Görgey Etelka (az írónő) eredetileg Harry Potter fan fiction írásokkal kezdte, amiről egyre jobban úgy gondolom, hogy ad egy jó alapot, és olyan előnyöket, amiket egy hivatásos első könyves "író" nem feltétlenül kap meg. Az olvasók közvetlen visszajelzése szerintem nagyon fontos, mert ettől fejlődik egy kezdő író, és erre jó a fanfic, hogy a történet alakulása közben is megvan már a kapcsolat, nem csak utána. Korábban volt már szó Cassandra Clare-ről, aki szintén HP fanfic-ekből lett az egyik legsikeresebb amerikai ya fantasy író. Clare-nél, és Etelkánál is észrevettem, hogy a történeteikben sokkal több a feszültség, állandó a pörgés, minden párbeszédnek jelentősége van, kevesebb az üres járat, és így váltja ki a 'muszáj tovább olvasni'-hatást. Ez szerintem a fanfic írásból ered, ahol állandóan fenn kell tartani a rajongók érdeklődését.

Három főszereplőn keresztül -Judy, Giin, Yaan- ismerjük meg ezt a teljesen új világot, ami bár különbözik a miénktől, és a jövőben van, mégis a problémáik hasonlóak. Egyszerre látjuk rendszerük pozitív, és negatív oldalát, és azt, hogyan rohannak meggondolatlanul a háború felé. Az egész át van szőve politikával, vallási kérdésekkel, és társadalmi problémákkal (terrorizmus, rasszizmus), amitől még izgalmasabbá, és életszerűbbé váli. Ezen kívül pedig olyan kidolgozott minden, a nyelv, a társadalmi rendszer, a történelem, amit kevés sci-fi-nél tapasztaltam.

"A világ nélküled is forog tovább. Fölösleges magad fontosabbnak látni, mint amennyire az vagy."

Ééés most jön a negatívum része. Szerettem volna többet tudni a mellékszereplőkről. Sokszor indokolatlanul felbukkantak újabbak (újabb furcsa nevekkel persze), szerepeltek egy oldalon, aztán mire megjegyeztem volna, hogy kicsodák, és mit is akarnak, eltűntek (aztán 200 oldallal később megint felbukkantak). Azon már sírtam egy sort, hogy meghalt a kedvenc szereplőm, pedig közben folyton azon gondolkoztam, hogy milyen sokat lehetne kihozni ebből a karakterből, és hogy mennyire jó, hogy van valaki, aki ellensúlyozza a három főhős állandó lelki vívódásait. Erre ilyen értelmetlenül meghal :( Valahol itt kezdtem el gyűlölni Yaan-t. Már korábban sem volt szimpatikus, mert utálom, ha valakinek a fiatalságával magyarázzák az ostobaságát, és felelőtlenségét, de innentől komolyan drukkolok, hogy Yaan szívjon a következő három kötetben. Mással nem volt különösebb bajom, Judy-t, és Giin-t szerettem, meg a Raas család többi tagját is. Jó, hogy esendőek, hibákat követnek el, emberiek. (Martyn viszont egyre jobban Palpatine kancellárra, vagy Hitlerre emlékeztet a manipulatívságával.)

Rendesen belegabalyodtam ebbe a bejegyzésbe, de mindegy. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szélsőséges érzelmeket váltson ki belőlem egy könyv, hogy még meg is könnyezem a végét. Már értem Norin és Sceurpien rajongását, máskor is nyugodtan piszkálhatnak, hogy olvassak ilyen jóságokat. Csak már most attól félek kicsit, hogy mi lesz velem, ha a négy kötet végére érek?

Ha esetleg valakinek felkeltette az érdeklődését, hogy mi is ez, amibe így belebolondultam, épp húsvéti akció van, az írónő honlapján, 4500 ft a négy kötet, és még dedikálást is lehet kérni. (Anyu, ha ezt olvasod, akkor gondolj arra, mennyire örülnék egy ilyen ajándéknak :))

értékelés: 5/5 (meg felvettem a kedvencek közé is)

"Leírhatatlanul kusza arcvonásai olyan benyomást keltettek, mintha az arca különböző emberek arcából készült montázs lenne. Anyám mindig azt mondta, ha elég sokáig nézte az ember, jóképűnek tűnt. Apám pedig mindig hozzátette: egyedül anyád volt olyan kitartó, hogy sokáig nézzen."

Millió éve kívánságlistás volt, és végül óriásmeglepetésként megkaptam szülinapomra a debreceni molyoktól (ezúton is puszi nekik) :) Az volt a terv, hogy csak belepislantok, mert ugye itt vár a Virágzabálók már mióta, aztán végül ott ragadtam Spellmanéknál egy napra és éjszakára. Az első pár oldal után kiült az arcomra egy idétlen vigyor, ami maradt végig; csak az utolsó oldalnál ráncoltam csúnyán a szemöldökömet, hogy márpedig én most azonnal akarom a folytatást!

Isabel Spellman, az öntörvényű, munkamániás magánnyomozó, aki életvitelében egy 18 évesre hasonlít, valójában azonban közelít a harminchoz. Még a szüleivel lakik (nekik is dolgozik), egy pasi se bírja mellette sokáig, és van, hogy elhagyja a cipőjét, az alkoholfogyasztási szokásainak köszönhetően. A családon belül mindenki kattant, nem ritka az egymás utáni nyomozás, zsarolás, és lefizetés. Amikor Isabelnek elege lesz, és ki akar lépni, szülei egy tizenöt éves, eddig megoldatlan ügyet bíznak rá.

Ezt a könyvet kötelezően fel kéne írni depressziós betegeknek, mert garantáltan megugrik tőle az endorfin termelésük. Azonnal elvarázsol a bolond család, akiknél mindig történik valami, és szerintem nincs olyan olvasó, aki ne tudna azonosulni valamelyik Spellman-nal. A stílusért külön dicséret jár, mert azt vártam, hogy majd kapok egy nyávogós szingliregényt, ehelyett azonban nagyon vicces, sokszor öniróniától sem mentes, élvezetes történet lett, olyan egyedi szereplőkkel, akiket nem lehet nem szeretni. A krimi szál mondjuk nem volt túl kidolgozott, és a megoldás is elég banálisra sikerült, de ez megbocsátható, mert (első kötet lévén) inkább a karakterek bemutatása volt fontos, meg persze a hangulat, ami úgy odaszögez a könyvhöz, hogy enni is elfelejtesz.

Rossz hír a végére: állítólag a kiadó nem tervezi a további részek megjelentetését, de angolul elég olcsón meg lehet őket kapni a bookdepository-n.

értékelés: 4,5/5