Czikornyai & Patza

Az Édességek kicsiny boltja után kíváncsi voltam, mit tud még Mary Hooper, meg egyébként is olyan jól mutatnak ezek az Orlandos könyvek a polcomon, van egy külön helyem nekik, ahonnan már csak az Eliza Rose hiányzott.

Miután mostohája kidobja a házból, Eliza Rose belecsöppen a XVII. századi Londonba, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ám lehet ő börtöntöltelék, hableány, vagy narancsáruslány, kitartóan keresi édesapját. Közben találkozik fura szerzetekkel, színészekkel, szajhákkal, jóképű útonállóval, sőt, a királlyal is. Apját ugyan megtalálja, de csalódnia kell, és rádöbben, hogy még jobban magára maradt, akiket családjának hitt, csak idegenek voltak. London ünnepelt színésznőjének, és II. Károly király szeretőjének, Nell Gwyn-nek a szolgálójaként kap betekintést az előkelő társaságba, de nem mond le arról, hogy egyszer megtalálja az igazi családját, és magyarázatot kap arra, miért mondtak le róla. Van egy csipetnyi szerelem is, de a komoly romantika karizmatikus férfi híján elmarad.

Annyira egy sémára készülnek ezek az ifjúsági regények...van a természetfeletti tinis, és a történelmi tinis. Mindegyik jól eladható, és egyiken sem kell sokat gondolkozni. A történet kiszámítható, a szereplők felszínesen megrajzoltak, a párbeszédek élettelenek. Ami mégis felhúzná, az a hiteles korrajz, de Hooper ezt már ellőtte az Édessége kicsiny boltjában, és annak a folytatásában, szóval itt semmi újat nem mutatott. Nagy kár, valami többet, és jobbat vártam, de így biztos kényelmesebb volt megírni. Azt is éreztem közben, amit már Sovay-nál is, hogy ha ezt mondjuk 9-10 évvel korábban olvasom, sokkal jobban tetszik. Hogy valami jót is mondjak, tetszett, ahogy a történelmi szereplőket beleszőtte a történetbe (Nell, Duval...stb), így a tizenévesek olvasás közben tanulhatnak is. Az én fejemben anno így maradt bent, hogy mikor volt a londoni pestis járvány, meg a nagy tűzvész.

értékelés: 4/5

Egy barátnős ebédelős pletykálós találkozóra indultam, amikor jött a telefon, hogy késnek. Mint jó moly, a legközelebbi könyvesbolt felé vettem az irányt. Ahogy a legújabb könyveket nézegettem feltűnt a rózsaszín csipke mögül leselkedő szempár, és tudtam, hogy ez nekem kell. Casanováról csak a legalapvetőbb dolgokat tudtam, meg láttam a Heath Ledger-féle filmet, szóval nem voltam túlságosan képben, hogy miről is fog szólni a könyv, csak annyi volt biztos, hogy szerelem lesz benne.

A történet mesélője a titokzatos holland kurtizán, Galathée de Pompignac. A hölgy kliensei  legfelsőbb körökből kerülnek ki, ugyanis az 1750-es évek Amszterdamjában lelkesednek a különlegességekért, és Galathée elfátyolozott arca mágnesként vonzza a férfiakat.

Lucia az olasz parasztlány vidéken nő fel, Pasianoban, ahol a szülei a gazdaság irányítói. A birtok tulajdonosának, Montereale grófnő lányának az esküvőjén azonban Lucia megismerkedik a fiatal papnövendékkel, Giacomo Casanovával. A fiatal lány könnyen belebolondul a jóképű Giacomoba, és mivel az érzés kölcsönös, elhatározzák, hogy következő tavasszal, ha a fiú visszatér Velencéből, összeházasodnak. Lucia a kényszerű várakozást tanulással tölti, hogy megfelelő feleség válhasson belőle egy olyan feltörekvő, és ambiciózus fiatalember számára, mint Casanova. Ugyanis Velencében már a legkisebb fogyatékosság, legyen az anyajegy, vagy egy rossz mozdulat, könnyen persona non grata válhat bárkiből. Szigorúak a szabályok, a velencei báltermek valójában csataterek. Egész életek bukhatnak el azon, ha valaki nem kap meghívót a megfelelő szalonba. A tavasz közeledtével azonban Lucia elkapja kora egyik legrettegettebb betegségét, a himlőt; és bár életben marad, de nem ismer magára a tükörben. Arcát és testét sebhelyek torzítják. Tudja, hogy ha így Giacomo felesége lenne, a társadalom mindkettőjüket kitaszítaná, ezért úgy dönt, hogy elhagyja otthonát, és szerelmét eltemeti a szívében valahova mélyre. Beutazza Európát, megismerkedik a kor uralkodó eszméivel, és mire Amszterdamba ér, Galathée válik belőle. Itt találkozik Seingalt lovaggal, aki célul tűzi ki, hogy meghódítja a hideg Galathée szívét. Mindketten sokat tudnak a szerelemről, egyenlő felekként állnak egymás előtt. Galathée azonban felismeri Seingalt lovag álarca mögött régi szerelmét, és választási lehetőséget kap: örökre lezárja magában a kapcsolatukat, és elengedi, vagy megtalálja mellette a boldogságot.

"Sokszor a szememre vetették, hogy a fátylam mögé bújok a világ elől, holott épp az ellenkezője igaz.
A világot takarom el.
Függönyt engedek elé.
A csipke és selyem homályán keresztül annyival lágyabbnak tűnik."

Megszerettem ezt a könyvet. Megint férfi író, és olyan hihetetlen érzékletesen tudja bemutatni a világot női szemmel. Korrajzként is érdekes, az akkori ideológiák, és társadalmi elvárások, de amiért igazán érdemes elolvasni, az Seingalt lovag, és Galathée beszélgetései a szerelemről. Arthur Japin Casanova emlékirataiból dolgozott, szóval Casanova saját gondolatai köszönnek vissza a lapokon. Két olyan ember története ez, akik bár állandóan szeretnek, mégis magányosak, emiatt belengi az egész könyvet egyfajta megfoghatatlan szomorúság. Kíváncsi is lettem, milyen ember volt Casanova, amikor épp nem a hódítóként törte a szíveket, ezért a sürgősen elolvasandók listájára kerültek az Emlékiratok.

értékelés: 4.5/5

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Jacob szülei meghaltak. Ő kétségbeesésében fölugrik az első arra járó vonatra, ami véletlenül pont egy cirkuszi vonat. Amerikában járunk a nagy gazdasági világválság idején. Szesztilalom, bumfordi elefánt, aki csak lengyelül tud, meg egy titkos, tiltott szerelem. Mindezt az öreg Jacob visszaemlékezéseiből ismerjük meg, aki 90 évesen (vagy 93?) egy idősek otthonában tengődik, egészen elfelejtve, ám egy nap cirkusz érkezik a városba, és ezzel Jacob múltja újra megelevenedik.

Ez is olyan könyv volt, amivel csak szemeztem nagyon hosszú ideig. Maga a cirkusz nem érdekel túlságosan, mégis újra és újra a kezembe akadt, így végül elolvastam.  A Marlena-Jacob szerelmes rész volt a leggyengébb az egészben, de a többi nagyon élő, ahogy Gruen bemutatta a vándorcirkuszok életét, az alá és fölérendeltségi viszonyokat, a porondmunkások, és az előadóművészek között, a mindennapi cirkuszi életet, az állandó aggódással, hogy vajon megkapod-e a fizetésedet, vagy kidobnak a vonatból éjszaka. Belátni a külső cukormáz alá, nem mindig jó dolog. A cirkusz, egyetlen hatalmas organizmus, ahol mindenki tudja, hogy hol a helye, de egyszer csak jön Jacob, akiről hirtelen senki nem tudja, hova tartozik, és felborul minden. A szereplőkről nem is tudtam, hogy mit gondoljak. Emberek, akiknek minden gyengeségét megismerjük. Az egyetlen, aki mindennek fölötte áll, az Rosie, már csak a mérete miatt is, de belőle árad valami megnyugtató erő. (Anyuu, szeretnék itthonra elefántot!) Amit még szerettem benne, az az idős, morcos Jacob. Szívesen a kezébe nyomnám a könyvet pár embernek, akik úgy bánnak az idősekkel, mint az agyalágyultakkal, pedig csak annyi bajuk van, hogy öregek.

Jó könyv volt, szívesen ajánlom bárkinek, mert könnyű olvasni, és szinte azonnal beszippant, de csak ennyi, és semmi több. Valami hiányzott belőle, számomra a Marlenás részek jelentéktelenek maradtak. Így 3,5/5. Persze készül belőle film, de olyan szereposztással, hogy a mozinak valószínű a közelébe sem megyek.

Én így képzeltem a cirkuszt:

Celia Rees: Sovay

Amikor megláttam az új Rees könyvet a könyvesboltban, azonnal lecsaptam rá. Nagy kedvenc volt anno a Bűbájos Mary, és a Kalózok, a Farkasszem már kevésbé, a Vágyak évadját pedig nem olvastam. Szóval megvettem, leérettségiztem, azonnal ledöntött egy arcüreggyulladás, és így két nap alatt befejeztem. Nem mintha annyira jó lett volna.

A történet 1794-ben játszódik, Franciaországban a jakobinusok vannak hatalmon, Angliában Sovay úgy próbálja megbüntetni hűtlen szerelmét, hogy útonállónak álcázva kirabolja. Ezzel kezdődik minden. London, összeesküvés, végül Franciaország, és a guillotine árnyéka. Ennyiben össze lehetne foglalni a történetet. A karakterek felszínesen kidolgozottak, nem fejlődtek, csak a helyszínek változtak. Sovay egy kliséhalmaz, bátor, kalandvágyó, önfejű, és természetesen gyönyörű, minden férfi, akivel találkozik, a hatása alá kerül. Szereplőkből is túl sok van. Hirtelen megjelennek, és ugyanolyan hirtelen meg is szabadul tőlük az írónő. (pl mi lett Gabriel-el, és az Angliában fogvatartottakkal? vagy Greenwood-dal?) Elég lett volna fele ennyi szereplő, és akkor lehettek volna jobban kidolgozottak. Így mindenki közömbös maradt számomra, senkivel se tudtam azonosulni. Az egyetlen 'akár kedvenc is lehetett volna' Greenwood kapitányt is gyorsan lecserélte Sovay.

Lehet velem volt a baj, túl nagy elvárásaim voltam, és amúgy se érdekel a francia forradalom. Vagy kinőttem az ifjúsági regényekből, de azt azért nem hiszem. Nem volt olyan kimondottan rossz könyv, inkább átlagos, semmi különös, se nem jó, se nem rossz. Azért plusz pont az írónőnek, hogy nem egyes szám első személyben írt, attól kifutok a világból. Így 2.5/5, de nagyon jóindulatú vagyok csak azért, mert Rees, és remélem lesz még ennél jobb könyve.

Magyarul a fenti borítóval adta ki az Orlando kiadó, és bár ez már csak szőrszálhasogatás, de nekem jobban tetszik ez a lenti. A borító alatt viszont gyönyörű barna kötés, a gerincén arany betűkkel csodaszép.

Zene a végére, köszönet érte Norin-nak.