Czikornyai & Patza

"Felnősz úgy, hogy indiánokról meg kalózokról meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnákkal meg kivágott erdőkkel, és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg felnőni."

Van úgy, hogy nagyon szeretnéd, hogy tetsszen egy könyv, és aztán mégse :( Mert nem ő a nagy Ő, nem egymásnak lettetek rendelve, bármennyire is jó lenne. Valahogy így voltam én az Elveszett próféciákkal.

Terry Pratchett-et nem ismerem, róla nem tudok nyilatkozni, de leírom, mi bajom van Neil Gaiman-nel. A Sandmant ugye imádom, a regényeiből is olvastam párat, és úgy érzem, mintha csak szórakozna. Olvasmányosak, meg ötletesek a történetei, és ennyi. Jó olvasni, de katarzis nálam mindig elmarad, és állandóan arra gondolok, hogy "oké Neil, de ez neked csak ujjgyakorlat!", és várom az igazán átütő könyvét. Mindig úgy kezdek bele a következőbe, hogy talán ez lesz az, de eddig még nem volt szerencsém. Persze megint hagytam, hogy megtévesszen a sok pozitív értékelés.

Adott egy antikvárius angyal, és egy Bentley-vel száguldozó démon, akik szeretnek a Földön élni, és nem éppen boldogok, amikor megtudják, hogy jön az Apokalipszis, méghozzá hamarosan: következő szombaton. Az Antikrisztus is aktívan tevékenykedik a világban, egy 10 éves, szemtelen kisfiú képében, vele van a pokol kutyája, aki jelenleg Eb névre hallgat, és inkább pincsire hasonlít, mint vérebre.

Pedig olyan jól kezdődött az Elveszett próféciák! Épp beteg voltam, amikor olvastam, és jó volt nevetni, de aztán a felénél elkezdett fárasztani. A poénok kiszámíthatóvá váltak, épp úgy, ahogy a szereplők, és már nem volt meg az újdonság varázsa. Néhány jelenet feleslegesen hosszúra nyúlt, mintha sehogy sem akarna eljutni a végkifejletig. Gyakran összezavart a sok szempontváltás is, szétesett miatta a történet, volt olyan, hogy bekezdésenként ugrottunk más szereplőhöz.

Egyedül talán Crowley, és Azirafael kapcsolata tetszett, a démon és az angyal, akik a kulturális különbségek ellenére egészen jóban vannak. A többiek kidolgozatlanok, talán pont a sok nézőpontváltás miatt, senkit sem volt elég idő megismerni, mert ugrottunk a következőre. Egy ilyen rövid könyvben nem biztos, hogy szerencsés ennyi szereplőt mozgatni. Jó ötletek vannak benne, csak olyan vázlat érzésem volt, mintha egy délután dobták volna össze egy üveg bor mellett.

értékelés: 4/5

A zseniális Neil Gaiman ezúttal képeskönyvben borzongatja a fiatalabb korosztályt. Bár az ötlet most nem tőle, hanem 4 éves kislányától származik, aki arról álmodott, hogy farkasok vannak a házuk falában. 2003-ban a könyv megnyerte a New York Times 'Legszebben Illusztrált Gyerekkönyv' díját, sőt 2006-ban színpadra is állították gyerekmusicalként.

A mese hősnője, Lucy is úgy gondolja, hogy farkasok élnek a házuk falában, hallja, ahogy morognak, és kaparásznak. Mindenki tudja, hogy ha a farkasok egyszer kijönnek a falból, akkor vége; de Lucy nem mond le egykönnyen a házukról, főleg mivel imádott babamalacát is otthon hagyta a nagy menekülés közben.

"A farkasok énekeltek és táncoltak és vicceket meséltek."

Sokakkal ellentétben én úgy gondolom, hogy ez a könyv igenis való gyerekeknek. A képek lehet, hogy nem a megszokottak, és talán félelmetesek is egy picit, de ezt teljesen jól ellensúlyozza a történet. Nagyon egyszerű, vicces mese, talán kissé groteszk is, de gondoljunk csak az olyan mára már klasszikusnak számító képeskönyvekre, mint például a Where The Wild Things Are, ami bár tele van csúnyábbnál csúnyább szörnyekkel, a gyerekek mégis imádják. Gaiman mestere a mesélésnek, de szerencsére nem veszi magát túl komolyan, amikor már kilátástalanná, vagy félelmetessé válna egy helyzet, oda betesz valami vicces megjegyzést, ami máris oldja az olvasóban a feszültséget. Bár nem olyan kidolgozott mint a másik gyerekeknek szóló Gaiman könyv, a Coraline, de nem is ez a célja, sőt azt se hiszem, hogy ugyanannak a korosztálynak szólna, kár összehasonlítani.

Az illusztrátor Dave McKean és Gaiman már sokadszor dolgoznak együtt, ő készítette a Sandman képregénysorozat borítóit, de a Temető könyvében, és a Coraline-ban is találkozhatunk a rajzaival. A farkasokban elsősorban kollázstechnikát alkalmaz, ami mozgalmassá, és nyugtalanítóvá teszi a képeket. Nem biztos, hogy ez illik legjobban egy kisebb gyerekeknek szóló képeskönyvhöz, de tény, hogy felnőttként számomra  sokkal inkább érdekessé teszi, mint maga a történet.

Muszáj még megemlítenem, milyen szépre sikerült a magyar kiadást; nagy alakú, fényes papírra nyomtatták, és még az illata is jó. Szerintem bevállalósabb gyerekek nyugodtan kézbe vehetik, nem félelmetesebb, mint egy Grimm-mese.

A könyvet köszönöm Lobo-nak, és az Agave Kiadónak.

értékelés: 4,5/5

"Madame Maigret nyaralásuk harmadnapján heveny vakbélgyulladással kórházba kerül Les Sables-dOlonne-ban. Maigret szorgalmasan látogatja minden nap azonos időben a kisvárosi klinikán, míg egy nap valaki rejtélyes üzenetet csempész a zsebébe, amelyben arra kéri, hogy szánja meg a 15-ös szobában fekvő beteget. Mielőtt Maigret eldönthetné, mihez kezdjen az információval, az említett beteg, egy fiatal lány meghal, s nemsokára az is kiderül, hogy két nappal korábban a lány sógora, a kisváros tiszteletben álló orvosa ugyancsak halálos balesetet szenvedett. Maigret-t nem hagyják nyugodni a furcsa körülmények, s miközben pihenését tölti járja a Parti sétányt, benéz a vendéglőkbe, issza a könnyű fehérborokat, figyeli a bridzselőket, látogatja Madame Maigret-t , egyre jobban belemerül a nyomozásba."

Maigret nyomozó történetei már jól ismertek Magyarországon, de nem pont az én korosztályom körében. Mikor a nagymamámnak mutattam a könyvet, ő azonnal megörült, hogy 'Jéé, újra van Maigret?' majd lelkesen elmagyarázta, hogy kicsoda a főfelügyelő. Az íróról azonban már tudtam egy-két dolgot, például hogy az ő azonos című regényéből készült A londoni férfi, Tarr Béla filmje. Ez így már önmagában elég érdekes, vegyük még hozzá, amit a Google mond, hogy belga, és 10.000 nő fordult meg az ágyában (állítólag, bár ezt kép alapján senki meg nem mondaná róla).

Nem vagyok valami nagy krimis, Poirot szoktam mindig nézni (ez ilyen közös családi program nálunk), meg olvastam is párat, de mivel kissé paranoiás vagyok, és félek a betörőktől, gyilkosoktól, ezért hosszabb távon nem a legjobb a lelkemnek. (Azt sem értettem soha, hogy az elvetemült gyilkosok miért nem ölik meg a magánnyomozókat? Bár akkor rövid úton vége lenne egy végtelenségig nyújtható sorozatnak.)

Simenon regénye már hangulatában is teljesen más, mint egy Agatha Christie. A főfelügyelő nagyon francia életstílusa szöges ellentétben áll a mindig precíz Poirot-éval. Maigret szeret pipázni (mint itt jobbra a képen), vagy éppen borozni, de ha nyaralásra kerül a sor, osztrigát is szívesen eszik.  Szereti még, ha rendszer van az életében, viszont szabadsága alatt (főleg miután a felesége kórházba kerül) unatkozik, nem tud magával mit kezdeni. Jól jön neki a titokzatos haláleset, majd a gyilkosság, hogy kicsit felrázza, de nem folyik bele nyíltan a nyomozásba, inkább csak beszélget a falubeliekkel, figyeli az embereket.

Klasszikus krimi, szerethető főszereplő, és ami külön jó, hogy a végső nagy megoldást se tudtam kitalálni az első 20 oldal után, mint ahogy általában lenni szokott. Nagyon olvasmányos, én két óra alatt végeztem vele, egyszerűen muszáj volt tudnom, hogy ki a gyilkos. A borítóról már sokan áradoztak előttem, azzal csak egyetérteni tudok, hogy gyönyörű, és azonnal felkelti bennünk a birtoklási vágyat.

Az Agave készített egy jól összeállított oldalt a Maigret sorozatról, megnézni itt.

értékelés: 4,5/5

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak.