Czikornyai & Patza

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity