Czikornyai & Patza

"Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem, hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak, nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak, szertefoszlanak …"

Lou 13 éves, Párizsban él a szüleivel, 160-as az IQ-ja, két osztállyal előrébb jár, és szereti figyelni az embereket az Austerliz pályaudvaron. No 18 éves hajléktalan, aki szívesebben iszik vodkát, mint vizet. Lucas Lou osztálytársa, és egyetlen barátja, de már kétszer bukott, és egyedül él, miután a szülei elhagyták, hogy élhessék a saját életüket. Ők hárman, bár teljesen különböznek, mégis a problémáik forrása ugyanaz, és úgy érzik, csak egymásra számíthatnak.

Próbáltam megszeretni No-t, de nem ment. A történet alapján úgy gondolom, hogy lett volna esélye normális életre, ami aztán a saját hülyesége miatt nem sikerült, és igenis az ő hibája, hogy az utcára került. Lou részéről megértem a kapcsolatukat, neki kellett egy idősebb testvér, valaki, akinél azt érezheti, hogy rá van szüksége, és ezt (az én szemszögemből) No rendesen kihasználta, mert lehet Lou bármennyire is intelligens, akkor is csak egy tizenhárom éves, könnyen befolyásolható kislány. Féltettem, nehogy No magával rántsa. Lou problémája a szüleivel viszont eltúlzott volt kicsit, amit csak ő látott olyan tragikusan. Lehet, hogy nem foglalkoztak vele olyan sokat, és az anyukája tényleg önző volt, de azért szerették, csak nem tudták hogy kifejezni. Ezzel szemben Lucas-t tényleg elhanyagolták, és nem érdekelte a szüleit, hogy mi van vele.

A hajléktalan téma elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Biztos mindenkinek volt olyan pillanata, amikor megsajnálta az utcán kéregetőket, és elgondolkozott, hogy miért van ez így, miért nem lehet nekik segíteni, de valamiért mégse fogadjuk be őket az otthonunkba. Én is sajnálom őket, de amit No-val kapcsolatban is írtam, nagyon kevés az olyan, aki önhibáján kívül került az utcára, és így már teljesen más megítélésbe kerül a dolog. Ezért is tetszett a könyv vége, ahol a kissé felborult világ visszazökkent, és minden a helyére került. PuPillának írtam olvasás közben, hogy annyira szomorú, hogy gyakran félre kellett raknom, és keresni valami vidámabbat, nehogy teljesen beforduljak. Bár nem konkrétan a történet szomorú, hanem áthatja egyfajta mélabú, és boldogtalanság. Szinte az összes szereplő egy nagyon nehéz élethelyzetben van, de félnek változtatni, félnek mindentől, meg akarják őrizni a saját kis törékeny üvegvilágukat.

Összességében nagyon szépen megírt történet, legjobban a stílusa tetszett (hasonló az Amikor életemben előszörhöz), ahogy a koraérett, és az átlagnál intelligensebb Lou szemléli a világot, és próbálja megérteni az embereket. Jók ezek a francia ifjúsági regények, egész más hangulatuk van, mint mondjuk egy angolnak, vagy amerikainak, és komolyabb témákhoz is nyúlnak. Elgondolkoztató olvasmány gyerekeknek, és szülőknek is, ami segíthet jobban megérteni egymást, és értékelni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Úgy tudom, készült belőle film is, de csak Franciaországban mutatták be, a trailert itt tudjátok megnézni.

A könyvet köszönöm Borostyánnak, és a Könyvmolyképző Kiadónak!

értékelés: 4/5