Czikornyai & Patza

"Senki sem látja, ki vagyok valójában. Mindenki annyit lát belőlem, amennyit akar, amennyit kér belőlem. Hogy valójában ki vagyok, és mit gondolok, az senkit sem érdekel."

Már épp kezdtem kétségbeesni, mert könyvhét után egy héttel még sehol sem lehetett kapni, de szerencsére Diamant felfedezte jól eldugva a könyvesboltban, és mindketten lecsapunk egy példányra, hogy aztán elégedett vigyorral induljunk haza.

Évek óta vártam már ezt a könyvet, mert egy kedvenc sorozatom záródarabja. Kicsit megdöbbentem a mérete láttán, mert olyan vastag, mint az előző két rész együtt, művészet volt úgy olvasni, hogy nem tört meg a gerince. Ja, és ha már a gerince, igazán meglehetett volna olyan foltosra csinálni, mint a másik kettőnek, mert így, hogy sima matt zöld, nem illik melléjük. A borító viszont szokás szerint gyönyörű (azért az angol került ide, mert a magyarból nem találtam jó felbontásút).

Sajnos már az elején szembesültem egy nagyon ciki problémával, hogy nem igazán emlékeztem az előzményekre. Nagyjából tudtam, hogy mi történt, meg a fontosabb mozzanatok megmaradtak, de más nem, és sok utalásnál csak néztem hülyén, és fogalmam sem volt, hogy miről van szó. Nem lett volna rossz az elejére egy rövid összefoglaló, a hozzám hasonló szeniliseknek. Elsőre örültem, hogy 800 oldalas, de így utólag rettenetesen soknak gondolom, simán le lehetett volna zárni 4-500 oldalon is, de lehet kevesebb is elég lett volna. Rengeteg az üresjárat, amikor egyszerűen semmi fontos nem történik. Bálok, teapartik, vívódások, színház, aztán megint bálok. Csak húzza Bray, sehogy sem akarja befejezni. Hiába íródott E/1-ben a történet, Gemma túl sokszor marad érzelemmentes, csak megy, mint egy robot (főleg a végén), így a nagy dráma sem lesz akkora hatású, mert az írónő mintha elfelejtette volna ábrázolni, hogy ez hogy hat az elbeszélőre. A sóhajtozásból is sok volt, az egyik pillanatban 'jajj, Kartik', a másodikban 'jajj, nekem mégis Simon kell'. Sose kedveltem különösebben Gemmát, de itt végleg elásta magát az állandó felesleges nyöszörgésével. Kicsit olyan, mintha a szereplők semmit sem fejlődtek volna három kötet alatt, vagy ha igen, akkor visszafelé, és ez elég kiábrándító. Mindenki annyira ostoba, és hisztis (a pasik is!), hogy legszívesebben megpofoztam volna őket.

Jobb lett volna, ha kimarad az egész Birodalmak, varázslat szál, és egy viktoriánus történelmi regényt ír Bray, mert jól láthatóan azok a részek mennek neki igazán. Megpróbál titokzatoskodni, de a csattanókra túl könnyű rájönni, és a krimi-szerű nyomozás, ami a fő vonala kellene hogy legyen a könyvnek, teljesen nevetségessé válik. Komolyan, én érzem szarul magam, hogy ennyire lehúzom ezt a könyvet, miután vártam rá két évet, de a kezdeti lelkesedés ("váá, ez olyan, mintha két könyv lenne, de jóó!") hamar belefulladt a vég-nélküli unalomba. Az egyetlen erénye, hogy jól zárja le a történetet, de a három közül ez a leggyengébb rész.

értékelés: 4/5 (de csak mert ezzel vége a sorozatnak...)

kedvenc szereplő: Felicity

"Már el is felejtette, milyen érzékeny tudott lenni ez a ház: hogy megremegtek a padlódeszkák, ha valakit elöntött a méreg, hogy kinyíltak az ablakok, ha mindenki egyszerre nevetett."

Bascom lakói furcsa népség, minden családnak van valami hagyománya. A Hopkins férfiak mindig idősebb nőket vesznek feleségül, a Clark nők híresek az érzékiségükről, de mind közül a Waverleyk a legfurcsábbak. Claire Waverley egyedül él a nagymamájától örökölt házban, kicsit talán magának való, de elégedett az életével, és idejét legszívesebben a kertjében, vagy a konyhában tölti. Biztonságosnak hitt burája azonban felborul, amikor megérkezik egy zizzent festő költözik a szomszéd házba, és 10 éve eltűnt húga is felbukkan egy kislánnyal. A Waverley-kertben álló mágikus almafa is egyre csak dobálja az almáit, hátha valaki lesz olyan felelőtlen, és beleharap.

Már az első oldalak után beleszerettem Allen könnyed, varázslatos stílusába. Olyan erős hangulatot képes teremteni, hogy érzem a lehullott alma, és a frissen sült ibolyás sütemény illatát. Nehéz szabadulni tőle, mert elbűvöl, és csak azt vettem észre, hogy mindjárt vége, pedig alig egy órája kezdtem el. A történet kicsit hasonlít az Átkozott boszorkákra (a könyvre nem tudom, mennyire, én csak a filmet láttam), de sokkal finomabb, és szelídebb. Bár nincs 300 oldal, mégis hozzánk nőnek a szereplők, könnyű őket megszeretni, mindenkinek van valami dilije. A kedvencem Evanelle Claire nagynénje, aki mindig hasznos ajándékokat osztogat, és szívesen elnézegeti a férfiak fenekét. Biztos vagyok benne, hogy ha jól körülnéznénk magunk körül, akkor találnánk hasonló érdekes embereket. (Tőlünk például két utcára lakik egy férfi, aki azt hiszi magáról, hogy ő Superman, de ő tényleg bolond.)

Bár egyértelműen nőknek szóló könyv, sőt romantika is bőven akad benne, mégse meg át bugyutába, hanem megmarad bájosnak. Vegyél egy csipet mágiát, pár álmodozót, egy tálca sütit kandírozott virágokkal, loncbort, hogy láss a sötétben, és már ott is vagy a csodálatos Waverley-kertben. Mágikus mese, ami segít elvarázsolódni, ha hagyod magad.

Azt hiszem ez az első Arany pöttyös könyv, amit olvastam, nem gondoltam volna, hogy ilyen jók. Nem csak a borítója szép, hanem belül is minden fejezet elején vannak tekergő indás illusztrációk. Szerencsére nem maradok sokáig Sarah Addison Allen nélkül, mert ősszel jelenik meg a következő könyve, a The Peach Keeper. Felüdülés a sok sorozat mellett kerek, lezárt történetet olvasni, már teljesen elszoktam tőle. Köszönöm Nitának, hogy kölcsönadta :)

értékelés: 4,5/5

"Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem, hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak, nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak, szertefoszlanak …"

Lou 13 éves, Párizsban él a szüleivel, 160-as az IQ-ja, két osztállyal előrébb jár, és szereti figyelni az embereket az Austerliz pályaudvaron. No 18 éves hajléktalan, aki szívesebben iszik vodkát, mint vizet. Lucas Lou osztálytársa, és egyetlen barátja, de már kétszer bukott, és egyedül él, miután a szülei elhagyták, hogy élhessék a saját életüket. Ők hárman, bár teljesen különböznek, mégis a problémáik forrása ugyanaz, és úgy érzik, csak egymásra számíthatnak.

Próbáltam megszeretni No-t, de nem ment. A történet alapján úgy gondolom, hogy lett volna esélye normális életre, ami aztán a saját hülyesége miatt nem sikerült, és igenis az ő hibája, hogy az utcára került. Lou részéről megértem a kapcsolatukat, neki kellett egy idősebb testvér, valaki, akinél azt érezheti, hogy rá van szüksége, és ezt (az én szemszögemből) No rendesen kihasználta, mert lehet Lou bármennyire is intelligens, akkor is csak egy tizenhárom éves, könnyen befolyásolható kislány. Féltettem, nehogy No magával rántsa. Lou problémája a szüleivel viszont eltúlzott volt kicsit, amit csak ő látott olyan tragikusan. Lehet, hogy nem foglalkoztak vele olyan sokat, és az anyukája tényleg önző volt, de azért szerették, csak nem tudták hogy kifejezni. Ezzel szemben Lucas-t tényleg elhanyagolták, és nem érdekelte a szüleit, hogy mi van vele.

A hajléktalan téma elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Biztos mindenkinek volt olyan pillanata, amikor megsajnálta az utcán kéregetőket, és elgondolkozott, hogy miért van ez így, miért nem lehet nekik segíteni, de valamiért mégse fogadjuk be őket az otthonunkba. Én is sajnálom őket, de amit No-val kapcsolatban is írtam, nagyon kevés az olyan, aki önhibáján kívül került az utcára, és így már teljesen más megítélésbe kerül a dolog. Ezért is tetszett a könyv vége, ahol a kissé felborult világ visszazökkent, és minden a helyére került. PuPillának írtam olvasás közben, hogy annyira szomorú, hogy gyakran félre kellett raknom, és keresni valami vidámabbat, nehogy teljesen beforduljak. Bár nem konkrétan a történet szomorú, hanem áthatja egyfajta mélabú, és boldogtalanság. Szinte az összes szereplő egy nagyon nehéz élethelyzetben van, de félnek változtatni, félnek mindentől, meg akarják őrizni a saját kis törékeny üvegvilágukat.

Összességében nagyon szépen megírt történet, legjobban a stílusa tetszett (hasonló az Amikor életemben előszörhöz), ahogy a koraérett, és az átlagnál intelligensebb Lou szemléli a világot, és próbálja megérteni az embereket. Jók ezek a francia ifjúsági regények, egész más hangulatuk van, mint mondjuk egy angolnak, vagy amerikainak, és komolyabb témákhoz is nyúlnak. Elgondolkoztató olvasmány gyerekeknek, és szülőknek is, ami segíthet jobban megérteni egymást, és értékelni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Úgy tudom, készült belőle film is, de csak Franciaországban mutatták be, a trailert itt tudjátok megnézni.

A könyvet köszönöm Borostyánnak, és a Könyvmolyképző Kiadónak!

értékelés: 4/5

Eredetileg a Gemma Doyle trilógia harmadik részét akartam megvenni, de nem volt a boltban, sőt a város egyik könyvesboltjában sem volt, így végül Armstrong könyvét hoztam haza, amit Gigi már megjelenés előtt lelkesen ajánlgatott Molyon. (Észrevettétek, hogy egyre többször választok Moly alapján olvasmányt?) Úgy voltam vele, mint a Rubinvörössel: ha nem jó a könyv, akkor is megérte megvenni, mert nézegethetem a csodaszép borítóját.

Chloé teljesen normális volt 15 évig, egy nap azonban elkezd szellemeket látni. Miután kisebb ámokfutást rendez az iskolában, egy jó pár évvel korábban meghalt gondnok elől menekülve, elküldik egy fiataloknak fenntartott rehabilitációs otthonba, a Lyle Házba. Ezzel kezdődnek Chloé megpróbáltatásai, egyre több szellem próbálja felvenni vele a kapcsolatot, miközben neki el kellene hitetnie az orvosokkal, hogy nem elmebeteg. Azonban amikor jobban megismeri a többi ápoltat, rá kell jönnie, hogy nem véletlenül kerültek ők az otthonba, és a Lyle Ház sem az, aminek látszik.

Kicsit talán túl lett hypeolva ez a könyv, és ezért elég magas elvárásaim voltak, amiket nem tudott 100%-ig teljesíteni. A legnagyobb bajom az egésszel, hogy konkrétan semmi nem derül ki az első kötetből. Van egy halom kérdés, amikből talán illene megválaszolni legalább egy-kettőt, de semmi ilyesmi nem történik. Értem, hogy el kell olvastatni a következő két rész is valahogy, de ez bosszantó. Nem azért olvasok el 300 oldalt, hogy utána csak annyi derüljön ki a rejtélyekről, ami az első 10 oldal után egyértelmű, és ami a fülszövegben is benne van. A másik, ami nem tetszett, az a megfogalmazás. Egy 15 éves lány elbeszéléséből ismerjük meg a történetet, és ez meg is látszik rajta (idegesít, amikor állandóan a márkákat ismételgeti, teljesen lényegtelen számomra, hogy xy a Gap-ban vásárol, vagy a Barneys-ben). Majd belenézek az angol eredetibe, hogy ez csak fordítói baki, vagy tényleg ilyen az író stílusa. És ha már fordítás, néha teljesen magyartalan mondatok voltak benne, meg felcserélt szavak, vagy nem egyértelmű, hogy mit ki mond, mert hiányoznak a gondolatjelek a párbeszéd elejéről.

Ha ezek felett szemet tudunk hunyni, akkor egy egész eredeti kis történet lesz belőle, szimpatikus főszereplővel. Chloé jó fej, imádja a filmeket, olyan mint bármelyik 15 éves (sokszor felmerült bennem, hogy össze kéne ereszteni az Éhezők Viadalás Katniss-el, biztos jó hatással lenne rá). A helyzet, amibe kerül, egyáltalán nem illeszkedik a megszokott ifjúsági regényes trendbe, és néha elég félelmetes jelenetek is vannak benne (igen, bevallom, volt hogy görcsben volt a gyomrom, főleg úgy, hogy éjszaka olvastam). Imádtam, hogy Chloé fél a szellemektől, hogy semmi különleges nincs benne, ha olyan a helyzet, akkor sikítva menekül. A többi szereplő is jól el lett találva, egyedül Derek az, akinek a titkát máshogy képzeltem volna, de ebbe inkább nem megyek bele, mert spoiler lenne. Szerencsére mellőzve volt a romantika, csak finom utalások voltak bizonyos gyengédebb érzelmekre, és a szereplők kapcsolatai jóval összetettebb, mint egy átlagos ya fantasy-ban. Gyorsan kivégeztem a könyvet, nagyon olvasmányos, és a hibái ellenére legszívesebben azonnal folytattam volna a következő résszel. Nem a megszokott ártatlan történet, sokkal inkább tini horror, ahol nem feltétlenül jó különlegesnek lenni. Olvassátok, ha már elegetek van a nyálas románcokból, és a tökéletes testű halhatatlanokból :)

értékelés: 4,5/5

Kellett valami lazulós olvasmány a Trónok harca után, és Nita volt olyan aranyos, hogy kölcsönadta a repülő lányt. Valami X-men-hez hasonlót vártam, de nem az volt, és így belegondolva nem is baj.

Piper McCloud tud repülni. Nem úgy, mint egy vadászgép, de azért tud. Mi meg azt tudjuk, hogy ha valaki mutogatja az abnormális képességeit, azt rövid úton pár öltönyös, és napszemüveges szigorú férfi elviszi valahova messze. Jelen esetben ez egy intézet speciális gyerekeknek, ahol Piper reményei szerint biztonságot, és barátokat talál, de ez persze nem így lesz, mert a gonosz mindig a legváratlanabb helyen bukkan fel.

Miután túltettem magam a fülszöveg első mondata által okozott sokkon (amit most csak azért se fogok ide leírni! nem is értem, hogy juthatott bárkinek is eszébe az a mondat, a hideg ráz tőle, annyira rossz) lelkesen ugrottam le a tetőről Piper-rel.

Ez a könyv egy cukiság, olvasás közben is állandóan egy hatalmas rózsaszín vattacukor járt a fejemben. Hemzseg az első könyves hibáktól, teljesen kiszámítható, és mégis megzabáljuk az egészet, mert annyira cuki. Amikor aztán még a cuki szereplők mellé cuki állatok is felbukkannak, az teljes katarzis.

"Igazán jó dolog, ha van az embernek barátja. Ettől úgy érzi… – Piper gondolkodott egy darabig, keresve a legmegfelelőbb szót-, …kapcsolódik. Hogy van valaki, aki vigyáz rá, és van valaki, akire ő is vigyáz."

A főszereplő naivsága irritáló kéne, hogy legyen, és valahogy mégsem az. Mert olyan kedves, aranyos, segítőkész, hogy nem lehet utálni, mindent elnézünk neki. A gonoszt se lehet utálni, mert hát jajj szegényt inkább sajnáljuk, olyan kedvesek, és megbocsátók vagyunk, és így a történet is sokkal szebb, és pozitívabb kicsengésű lesz. Kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek (kivéve Conrad, ő egy fokkal összetettebb volt a többieknél), mindenki fájdalmasan túlidealizált, és idegesítő, mint egy Gilmore Girls részben. Ártalmatlan olvasmány, olyan, mint azok a társasjátékok, amikre rá van írva, hogy 0-99 éves korig, és az egész család élvezi.

Az itt felsorolt sok negatívum ellenére élveztem a könyvet, átadtam magam a cukiságnak pár órára, jó volt teljes gondtalanságban és boldogságban lebegni, de nem egy jelentős olvasmány, ifjúsági könyvek között találni ennél sokkal jobbakat is.

értékelés: 4/5